Nem tudom hová dugjam a fájdalmam. A hetedik gyertyát gyújtom, de még mindig éget belül. Megpróbálok egyszerre hármat, s annyi a következmény, hogy még két halottam jut eszembe. Valahogy csökkenteni kellene a mardosást. Kígyóméregre mit ajánlanak? Alkohol. Köszönöm nem, ma még vezetek. - Bár lehet, a könnyek miatt nagyobb a balesetveszély. S a fáradtság, a sok átalvatlan éjszaka, mikor a megváltó halálért is imádkoztam már, sem jó barátja a reakcióidőnek. Megváltó, csak nem nekem. Mert én itt maradtam. S most nem tudom, hova dugjam ezt a sok kérdőjelet magamban… pedig már kitakarítottam az egész házat a pincétől a padlásig. Pince korábban nem is volt, de ilyen mélyre süllyedtem az önsajnálatban. Vagy mit is sajnálok tulajdonképpen? Hisz a hitem papíron akkora mint egy hegy, s látom is a mennyországot, egész tisztán. Mégis üvöltenék. Üvöltenék hangosabban, mint a fagyban fogát vicsorgató farkas. De mégis néma vagyok.

Este mikor csend lesz, mikor végre szuszog a három gyerek, akik egész nap fáradhatatlanul próbáltak felvidítani, mert nem tudják még, hogy inkább együtt sírni lenne jó, s mikor leállnak a gépek és elhalkul a szomszéd mindig mérges kutyája, elönt az egész sok bánatom és úgy sírok, mint a kisgyerek, akinek nem jutott mikulás csomag. A taknyom a számig lóg, a könnyek szétkenődnek a szemüvegemen és mondanám, hogy jól esik, de mikor abbahagyom, még mindig fáj. Fáj, hogy hiába mondtam ki minden szót, amit illik kimondani, hiába voltam jó gyerek, hiába biztosítottam a Földön elfogadott, éltető jövő képét az anyasággal, és állhatatos hitem örökélettel kecsegtető, megnyugtató üzenetét rendszeres imáimmal, mégsem tudok semmit arról, hogy vajon tényleg ezt kellett e tennem…Ezt kell- e tennem? Ő meg már tudja, és nem tud szólni. Szót fogadnék.

 Fáj, mert túl sok a jó emlék.  Talán, ha kicsit jobban utáltuk volna egymást, de semmi ilyet nem hozhatok fel mentségemül. Fáj, mert tudom, mikor voltam türelmetlen, önző és biztos ő is tudna mondani még párat. Fáj, mert annyira sokáig élt, hogy egész elfelejtettük, hogy véget érhet az élet. Fáj, mert soha senki nem mondta el, hogy kell élni nélküle. Fáj, mert gyenge vagyok, gyerek vagyok, véges vagyok.

Nem hagynak nyugodni a képek. A haláltusa megrázó, testet remegtető küzdelme. De ahogy a szülésfelkészítővel is csak az anyát készítik fel, a babák, úgy tűnik mindent maguktól tudnak, a hospice kedves, megértő dolgozói is csak a haláltusát vívó mellett állókhoz szólhatnak néhány jó szót. Senki nem tud felkészíteni a halálra. Egyedül mész, ahogy jöttél. A betegek kenetét megkapta – „megkaphatom akárhányszor” – mondta már el-elcsukló hangon egy hete. S azon gondolkozom, mivel tudod magad segíteni, hogy jól halj meg. Kezd már túl nyomasztó lenni ez az írás, mert nem szokás halálról beszélni. Csendben húzhatok feketét, beledughatom a színbe a fájdalmam. Van, ahol fehér. Felhúzom mindegyiket, de nem lesz könnyebb.

A legjobb az lenne, ha ülhetnék mellette, most így, ebben az állapotban is, és kaphatnék időt arra, hogy elhiggyem, egyszer véget ér az élet. Nézném a testet, ami nem mozog már, s ahogy a négyéves mondta, mikor a 8 éves közölte vele, hogy a dédi a mennyországban van: hogy csak a lelke, a teste meghalt. Nézném a testét és megbizonyosodnék róla, hogy a lelke már él, jobban mint mi.

Mert legjobban az fáj, hogy akárhányszor eszembe jut, azt hiszem felhívhatom és naponta tucatszor kell kimondanom magamban nincs már itt. Én meg itt vagyok feketében, a három gyertyával, a ragyogó tiszta lakásban és nem tudom, mi értelme. „Élni kell tovább” – írja anyukám. Értem. Érzem, hogy élek, mert nekem még fáj. Nem volt az érzések nagymestere, sem a szavak embere. Tudod mit tudott? Jelen lenni. És most nincs sehol!

Láttam már sok anyát, és figyelem magam is. Anya nevelt engem is. Az állatvilág megannyi életadója, a gyermekvédelem kliensei, a költészet múzsái, a Föld anya… megannyi kép a magasztostól a tragikusig. Ma én is beállok az anyák napja virággal díszített kitüntetettjei közé. Előttem állnak jó s rossz példák. Láttam elég jót eleget.  Megírtak már mindent az anyákról. Nem is írnék sokat. Talán csak annyit, hogy nem lehetek anya a gyermekem és a gyermekem nemzője nélkül. Anyaságom velük együtt értelmezhető. A különböző hozott minták, az állandóan változó védőnői útmutatások, a szülésznő szubjektív elképzelései, a nénik szúrós vagy bíztató tekintete, anyósom és anyám véleménye, az óvónők és az iskolák előadásai, a barátnőm által megvett könyvek és a koreszme hatással vannak ránk, formálnak minket, ezer utat rajzolnak. De az útra mindenki a gyermekével és gyermeke apjával lép. Ez az, ami alapjaiban határozza meg anyaságunkat. S bármit is akarunk hinni, ez nem változik. Akkor sem, ha az apát csupán egy kód jelöli a kémcsövön, vagy a gyereket egyszer sem láttuk. Mindegy hol a gyerek, hol az apa, ez a három együtt létezik. Nincs külön. Anyák miattuk vagyunk. Örökre átírják utunkat. Hiszem, jobb anyává úgy válhatok, ha minél jobban megismerem őket.

Köszönöm ezt a csodás megtapasztalást nektek!

Reggel nyolc. Felmostam, letöröltem a kilincseket, a villanykapcsolókat és a zongora billentyűit… ülünk az asztalnál, a fiúk és én. Mindenki issza a maga „kávéját”. Egy maci, egy mentes, egy vaníliás rizstej meg egy igazi fekete. Rácsodálkozom a szép családomra és az jut eszembe, hogy most minden hétköznapunk hétvége kicsit. Összerázódunk, és a maga természetes összhangjában mindenki megtalálja a napi életritmusát. Apa, hogy mikor tud dolgozni, én, hogy hol lelek 2 perc életmentő csendet, ha túltelítődök az anya szóval. Szerencsések vagyunk, van házunk, ahol otthon maradhatunk. Szerencsések vagyunk, vannak, akikhez szólhatunk. Szerencsések vagyunk, mert van mit dolgozni itthonról. Most a hála lebeg át. S közben hívogatok az életbe valakit, aki már utolsó hetét tölti varázslatos védett világában, hogy megérkezzen az asztal mellett hintázó bölcsőbe, az ölembe, a fiúk karjába, hogy ő is megismerje és megszeresse ezt a családot, aki annyira várja már őt.

Így volt ez elsőre és másodikra is. Soha nem tudott csak az életről szólni ez a titkos időszak. Mindig ott lebegett benne az egész létezés, mindig ott volt körülötte betegség, halál. Soha nem valami púderillatú mesevilág ölelt minket. Hol akkor búcsúztunk idős szeretteinktől, hol komoly beteg hozzátartozó miatt aggódtunk, most meg kicsit a világért, a világunkért, s az abban élő dédiért, meg persze magunkért… mert minden nap, amivel később érkezik több kérdést vet fel. Ott lehet-e apa velünk, lesz-e, aki a gyerekekkel legyen, s mi lesz a helyzet a kórházban… S hogyan lesz utána, amíg újra alakul a család? Együtt, otthon, hogyan éljük majd meg az új csodát, az új kihívásokat a jelen helyzetben? Hogy osztjuk meg örömünket másokkal?

S el is szállnak ezek a gondolatok. Valami végtelen béke foglal magába és érzem, többet figyelek már befelé, mint kifele. Tudom, a legtöbb kérdésre nem én fogom megadni a választ. Érzem, hogy biztonságban vagyunk, a hitem töretlen a létezés értelmében. Végtelen hála önt el, hogy mindazok az emberek, akik akkor búcsúztak, mikor én életet adtam itt hagytak bennem valami óriási erőt, egy olyan örökséget, ami végig kísér az élet teljességén.

Igen, az életben mindig benne van az elmúlás, a születésben az elengedés, a jóban a rossz, a rosszban a jó. Elvágyódunk otthonról és haza vágyunk, mikor messze járunk. Most itthon vagyok. Nemcsak fizikailag, hanem érzem, ez a helyem, ide tartozom, ez az én történetem, és hagyom, hogy történjen… most már csak le kell ülnöm a hintaszékbe, és hagyni, hogy átérjek abba a világba, ahol várnak rám: anya segíts, segíts megszületnem, nincs miért aggódnod, minden rendben lesz. Most lesz jó, eljött az időm. Akármi zajlik a világban, itt a helyem. Minden rendben lesz!

Van néhány öröm, ami mégsem csak ellobbanó lángocska. Az örömhír: Jézus születése, és az evangélium. Ezen örömök a létezésre szólítanak minket és életünket is felfele szeretnék emelni. Amikor kialszik a karácsony lángja, amikor elmúlnak az ünnepek és már nem a kis Jézus születésére gondolunk – mert remélhetőleg jelenleg ez az ünnep központi gondolata – akkor közeledik a böjt, közeledik Jézus földi életének vége… persze 33 év egy egyházi évbe sűrítve, igen, kicsit nehéz a jászoltól eljutni a keresztig.  De nekünk sem csak ez a néhány hónapunk van, hogy eljussunk a bűnbánatra, egy életet kaptunk, hogy a saját utunkon választ adjunk létezésünkre. Van időnk! Megvan az ideje az örömnek!

„Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. ³Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. ⁴Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. ⁵Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. ⁶Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. ⁷Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek. ⁸Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek. Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.”

Most a karácsonynak van itt az ideje, s mégis én arra biztatnálak, gondolj arra, hogy a lelkünket kell meggyógyítanunk, hogy feltámadunk és a születés ekkor nyer értelmet, amikor meghívást és lehetőséget kapunk az örök életre. Arra biztatlak, hogy mikor újszülött gyermeked fogod a kezedben, vagy mikor a kamasz ül már melletted a fa alatt, örömöd sokszorozódjék az ő örömében (legyen ez az öröm családi fotózás, robotkutya, star wars lego, vagy közös társasozás) de lásd a születésben a feltámadást, láss túl a lángokon, értsd meg mi a kis gyufaárus lányka üzenete. A karácsony fényei nem az égősoron vannak.

Áldott Ünnepeket és üdvösségre vezető hétköznapi buborékokat kívánok minden kedves olvasómnak!

Nézzetek fel! Kérlek, egy percre emeljétek tekinteteteket a magasságba, hogy rátaláljatok a fényre. Emberi játszmáink, mindennapi hazugságaink, szokásaink és szenvedélyeink, megszokásaink és beletörődéseink, bánat nélküli megbocsátásaink… felhígul a jó fogalma. Ez pedig nem segít nekünk, abban, hogy visszataláljunk ahhoz az emberhez, aki a földet paradicsomnak látta. Kicsit mintha nem hinnénk el, hogy nem tehetünk bármit, nem lehet akármennyink… nem is tudom, hogyan kéne jobban megelégedni. A vályogház a jurta, vagy a 3 rétegű üvegablakokkal megépített passzívház a jó irány… Nem is tudom mi az elég… kell e egy cipő is a gyereknek? Hol van a teljesség, a kiüresedés? A Lomtárürítése, vagy a wifi kikapcsolása tisztítja-e a rezgéseket. Élményajándék? Lehet-e nagyobb élmény, mint az önmagunkra találás. Nem az önmegvalósítás… nem. Az önátadás a fény felé. A teljes hit, a teljes bizalom, a teljes elköteleződés. Most lefele nézek a laptopomra, de felemelem a fejem és máris nyugodtabb vagyok, mert van, aki nálam jobban tudja, mely kincseimet és hogyan szórjam szét.

Mindig is a betegségtől féltem a legjobban, mert megváltoztatja a személyiségem (erőtlenné, fáradttá, feszültté, morcossá, ingerlékennyé tehet) és nagyon nehéz önmagamnak maradni, hisz nem is vagyok az. Persze türelemre, megértésre, elfogadásra, megállásra, pihenésre, felnézésre, átgondolásra, változtatásra, segítségkérésre és ki tudja még mire tanít, de nagyon örülök, hogy végre levehettem e szürke szemüveget. Így sok nap után, fejfájás nélkül üthettük-vághattuk a hangszereket koncert címszóval, csoszoghattunk csiga lassan haza az óvodából és bár kétszer kiborult a kakaó, de kit érdekel… és a sok hancúrozás közben kapott  véletlen ütés, rúgás is elviselhetőbb így kipihentebben.

Egész nap csak csodáltam őket, a sok örömöt, jót. Csak azt láttam micsoda öröm minden, legyen móka és kacagás vagy tanítás és megtartás. Ahogy simogat a kisfiam, a másik puszit küld a liftből óvodába menet. Ahogy köszön a portán: „Jó reggelt!” - mikor délben indulunk a nagyobb kicsiért és elalszik az úton. A bátyus átöleli, majdnem finoman, nem is ébred meg nagyon. Az almachipsszel megkínál másokat, a zebránál megáll. A kicsi kiszáll a babakocsiból, mikor megébred és édesen viszi a bátyja a bicikli csomagtartóján. „Elfáradtam, szállj le, kérlek!”, és ma tényleg kéri, nem lelöki figyelmeztetés nélkül, de csodás! Itthon ebédelünk, a nagyobb mellénk ül. „Miért?” – kérdi a kicsi. „Hogy együtt legyünk”. Együtt vagyunk. Megfő a húsleves, alig két harapás miatt rohanok ki a konyhából, orvososat játszanak, amiből boltosos lesz, mert patikába mennek, miután megérdeklődik „Mi az ahol orvosokat lehet venni, ami itt is van a sarkon?”. Nézem, csodálom, szívom magamba, ahogy a kicsi kiabál a nagynak: „Nézd, nézd bátyus!” – és megmutatja, hogy ül a bilire. „Neki adtam, mondja a nagy”… és a kicsi 5 percig olyan feszült koncentrációval próbál kibújni fürdés előtt a harisnyájából, majdnem sikerül is; a nagy meg mondja, hogy „Ne mondd, anya ne mondd, csak figyelj, mit kell megmosni!”. Megtörölközik egyedül, örül is neki…”Gratulálok”! - mondja a kicsi, érzi, hogy kell az elismerés… együtt bújnak be az ágyba és körbe fogjuk egymás, meg a macik kezét, így imádkozunk… Majd fülelek a fürdőben, kiabál a kicsi: „Anya, anya, gyere!” – mire a bátyja megnyugtatja, „Nem tornázni ment csak fürdik”. „Nem, nem tornázni” – ismétli a kicsi és megnyugtatja magát…”Fürödni kell, hogy hogy, azé, hogy ne legyen büdi, nem-nem”… „Már törölközik”- állapítja meg a nagyobb, mikor elzárom a csapot. Majd bemegyek még egy puszira… elhalkulunk, elalszanak és igyekszem megjegyezni ezt a napot is, mikor egy randi este után feltöltődve másnap jó anya voltam és érezték, éreztük egymást, gyerekek voltak, jók voltak, jó lenni, jó együtt lenni és csodálni, ahogy egyre jobban megismerik és megértik a világot, melyben együtt kell élnünk.

Ennek örülök legjobban, hogy látom a csodát, érzem az örömöt. Ennek örülök, hogy sok jó nap is kijut, hogy jobb nem is történhetne velünk, mint visszatalálni önmagunkhoz és egymáshoz újra és újra.

Enyém! Tiem! Nem adom! – A gyerekek a tárgyaikat, kavicsaikat és az utcán összegyűjtött féltve őrzött repedt műanyag darabokat a saját részüknek tekintik. Nem irigyek! Véletlenül sem. Ez nem arról szól, hogy Pistike, Palika, Pannika ne nézze meg az ő autóját, hanem arról, hogy elveszítem egy részem, ha elgurítod kishaver...

István, Pál és Anna után én is ültem már sokat kádban, most arra vágyom, hogy legyen egy sajátom. Nem azért mert immobilis vagyok, vagy a tárgyaknak túl nagy szerepe van az életemben... csupán valahogy úgy vagyok ezzel, mint a gyerekek: A házam én vagyok. Az apró felújítások, vagy az alapkőletétel, a megálmodott formák, színek, fények, s a teraszról a hálóba suhanó szellő az én álmaim. Nem kölcsön vettem, belőlem jön. Szeretném megőrizni, megélni. Azt tartja a mondás: ott az otthonod, ahol a szíved. Azt hiszem néhányszor valóban így van (hisz formálódunk), de évente-két évente mégsem lehet költöztetni a lelkünket. Otthonra találni egy tucat albérletben.

A ház, aminek illata, hangja és melegsége haza vár, egy sok csillagos szállodánál is jobb, mert belőlünk van. Az én házam, az én váram – épüljön bármiből is. A lényeg, hogy sziklára építsük, stabil párkapcsolatra, letisztult tervekkel, jól megfontolt költségvetéssel, mert az építőipar rombolni is tud emberi kapcsolatokat, nyarakat, bizalmat. Ha felkészülünk erre, talán nem ingat meg minket néhány „tégla” a falban. Azt hiszem a könnyűszerkezet sem könnyebb út, még ha CsóK-ját is küldi az állam kiscsaládom részére, mert a hitel ott lesz jövő nyáron is, amikor mások hajózni indulnak messzi vidékre. Nekünk, magyaroknak(?) mégis fontos a saját ház, akár nehézségek árán is. Nem cserélném led világításra a pihenést, de talán az otthonunk is olyan lehet mint egy nyaraló. Talán csak az elsőt nehéz megszerezni. De ha ennyi nehézség van egy saját ingatlanban mégis mi a jó a tulajdonban? Mit ad a saját kádon kívül? Megéri birtokolni?

Akárcsak egy kisgyereknek a játéka, részünké válhat, s jól megválasztott lakásunk építhet minket. Kényelmet, alapot, kereteket, ünnepeket, jövőt, biztonságot adhat. Kiinduló pontot jelenthet bármerre megyünk a nagyvilágba.

A felelősség most még nagyobb, hiszen két, három év alatti gyermekemnek értékeket fog adni, részükké válik, meghatározza őket honnan jöttek. Így a környezet kiválasztása talán még fontosabb, mint a szigetelő anyagé. Részükké vált kismackójuk bátorságot ad, ha mi nem vagyunk elérhető közelségben, vagy az újhold fénye nem elég erős az éjszakában. A családi tulajdon, a láthatatlan bölcső, a gyermekkor hétköznapjai akkor is szívüket erősíti majd, amikor a kismackó egy láda mélyén kucorog. Ez a legnagyobb örökség amit adhatunk: a hely, s a helyzetek amikben felnőnek. Amit megél, az az egyetlen valódi tulajdona.

Az emberi élet legfontosabb momentumai az ünnepek. A születésé, a szerelemé, a halálé, a nevünké – hogy kik vagyunk mi, hogy megszólítanak minket mások; az eredményeké, melyekért megdolgoztunk, s többé válunk általuk. Az ünnepektől buborék a hétköznap.

A pillanat, mikor ott állsz szemben valakivel, aki mellett megkaptad a téged jobbá tévő feled, valakit, akivel könnyebb az üdvösségre jutni ünnepet kíván. Meg kell állni és megköszönni, hálát adni, megígérni, megfogadni. Eskünk arról szól, hogy jóban-rosszban szeretni fogjuk férjünket, s ez olyan megnyugtató és gyönyörű. Bánthatnám is, kiabálhatnék is vele, haragudhatnék, sértődött lehetnék és gyáva, de én inkább átölelem majd gondolatban vagy élőben és megpróbálom segíteni, hogy legyünk együtt jobbak. Elszállhatnék a szerelemtől, de míg fürdőzöm a fényben dolgozom azon, hogy őt is süsse a nap. Jó ez. A legjobb, ami velünk történhet. Az elköteleződés felszabadító lehetőség önmagunk és a világ megismerésére, kiteljesítésére egy biztosító kötéllel, aki visszaránt minket ha kell; megtart minket, ha megcsúszunk; felhúz, ha elfáradunk, szorít ha vacogunk; enged, ha lépünk. Nekem ez a kötél puha pázsit. Nem a papírért van az ünnep, mint ahogy nem a nagycsaládi közös fényképért van a karácsony sem, de jó leírni, emlékszel ember, társaddal együtt leszel teremtője a világnak.

Mindaz, amit valaha nekem meg akartak tanítani: „hogy kérem szépen itt van leírva, tessék megjegyezni” –eltűnt. Ha csak nem az ötös az indexben, de esküszöm semmi nyoma nincs. Csodálom is azokat a koponyákat, akik évszámokat, helyeket, vagy bármi lexikálisat úgy tudnak, mint én a túró puffancs receptjét. Na igen, de azt már százszor megcsináltam és véletlenül sem bemagoltam. Ha már itt tartunk, a miért kell neked mindent százszor elmondani kisfiamnak szerintem ezért sincs értelme. Nem kell ötször sem elmondani. Ugyanazt, ugyanúgy példa nélkül semmiképp. Mindaz, amit megéltem, szagoltam, éreztem, sütöttem, főztem, láttam az enyém. – Hisz anyanyelvünket sem írjuk, magoljuk csak élünk benne, ismételjük, játsszuk, énekeljük s mégis néhány év alatt felsőfokon tudjuk. De jó lenne minden nap megélni valamit a gyerekekkel! Anyagokat, formákat – nem műanyagot – élőlényeket, patakokat, családot, hitet... Prevenció? Nincs prevenció... más utak közös megélése van, ami miatt nem érdemes letérni egy ismeretlenre, egy veszélyesre, vagy amire mindig vonzóbb lesz visszalépni. Nehéz ez persze, kreatívnak, lazának, semmiképp sem oktatónak lenni. Ha mindig oda léphetnék, hogy látod, simi, s nem kiabálnék át a tűzhely mellől a kis asztal túl oldalára, hogy ne húzd a haját! Ha mindig odaülhetnék mellé, s mindig lenne egy jó ötletem unalom, fáradság, szomorúság, frusztráltság esetén. A legnagyobb kacagások,  legjobb pillanatok mindig abból születnek, mikor elvagyunk mint a befőtt, mikor elfelejtek minden tanultat és versikéket éneklek a tevékenységekről, amit végzünk. Mikor vicces hangon, érdekes grimasszal sikerül elmondanom, ha már mindenképp mondanivalóm van. Egyébként én mondom, csak énekelni érdemes. Mindent megírtak, amit tudni kell.

A gyermekek világa csodálatos. Egyszerű szeretet lecsapódás a mi túlszervezett, túlbonyolított, túlgondolt világunkban. A létezés természetes módja. Idő nélkül, félelem nélkül, tervek nélkül a jelenben. Aztán elkezdenek félni, elkezdenek múltat s jövőt kémlelni, s elkezdenek még jobban félni, s hozzánk bújnak. S mi ölelő karjaink között próbáljuk átláthatóvá tenni mindazt, amit felépített az emberiség, a társadalom... szokások, következmények, szabályok, illemek... A minap azon gondolkoztam, ha soha nem tanítnánk enni őket (és nem is látnák, hogy eszem késsel, villával) vajon mikor és hogyan oldanák meg az étkezés könnyebbé tételét... kisfiam kiiszza a levest a csészéből  - tudod anya így könnyebb – magyarázza meg rögtön. Tényleg könnyebb. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem lehetne jobban csinálni a dolgokat, mint ahogy megtanítjuk nekik. Sok ismerettel csak kertekbe zárjuk kreativitásukat, melyekből lassan tudnak kitörni, felfedezni, jobbá tenni. Igen, tudom: előbb tanuld meg a dolgokat és utána akard megváltoztatni... Amíg nem voltam szociálpedagógus ezer ötlettel, (köztük olyanokkal is, melyekről később megtanultam, hogy létezik) lelkesen és sikeresen tudtam segíteni embereknek, családoknak. Mikor megtanultam mit lehet (nyilván van amit nem) az bezárt, és nehezebb volt berakni egy zenét, hogy kicsit megnyissam az érzéseket... hisz nincs ilyen módszer. Van -e kompetenciám, mivel tudom bizonyítani a létjogosultságát ennek? Belekezdeni, felépíteni rendszereket csodálatos érzés. Látni, ahogy valami működni kezd a semmiből. Persze, jó ha nem kell újra felfedezni, hogy a Föld kerek – bár úgy hallom egyesek tagadják – de vajon lehet- e máshogy enni? Nem akarok visszaélni ezzel a sok kedveséggel, figyelemmel, szeretettel, ami a gyermekekből kifogyhatatlanul árad, semmi feleslegeset nem szeretnék megtanítani nekik, csak hogy hogyan maradjanak jók. Szabálykövetők? Nem, jók! Illedelmesek? Nem. Egymáshoz szeretettel fordulók. Törvénytisztelők? Nem, erkölcsösek. Mi csészéből isszuk a krémlevest.

Hétfőn kapkodunk reggel. Játszanál, csak leülnél, feküdnél még marcipán mosollyal az arcodon. Belecsípsz az öcsédbe, jajj felnyaffant… ő aludhat…ne aludhasson ő se. Kedden. Kedden vidáman kelsz fel és még a ruha is mintha magától rád kerülne, csak a fogmosásnál lassul be a világ és óriási sírással tiltakozol a két csepp vízért a pólódon. Nem is találom hol, te se találod. Meglelem hát rögtön, ébredező szemed csillogásán… persze vidáman szaladsz be az oviba és délben is ugyanilyen vidáman kiabálsz a lépcsőházban, hogy hallod jöttemet. Haza vonszoljuk magunkat a kánikulában, mindenki magát, aztán én mindenkit, így lesz az én bűnöm mind a 37 fok. Álljunk meg itt! – kérlelsz, kérés nélkül. Egyik itt nézelődik, a másik tovagurul, de mire beérjük, őt is utoléri valami érdekes, amin jó lenne időzni hosszan a tűző napon. Folynak a percek, akár csak nyakunkban az izzadság. Haza érünk szerdán is hasonló módon, még a cipő se marad a lábunkon az előszobán túl. Öröm minden elmaradt csata, nógatás. Csak ébredés után jön az elégedetlenség: ne pakoljak már. Miért nem csinálunk már valamit! Mit? Vonatosat… ülünk a fotelen és nézzük egymást. Indulás! – kiálltja örömmel a mozdonyvezető.  Van hálókocsi, étkező fülke, van minden a fejedben, csak látnám én is úgy mint te, talán nem gondolnék a mosatlan edényre. Végre tiszta minden tányér, jó lenne felülni a vonatra, de ekkor kiborul egy pohár almalé, s mire nyoma vész, uzsonnát kell tálalni, már megint tálak, ragacs…aktuális egy pelenkacsere, ide futok, oda futok, hova szaladt az idő, este lett…mese-mese-meskete. Csütörtökön már nehezen nyílik az ajtó, jó lenne csak lenni, persze nem unalmasan, hanem úgy-úgy viháncolós nyaralósan. Pénteken hosszan a kertben - igazán klassz, csak ki csinál vacsorát?...Így nem csoda, hogy szombat, vasárnap az a nap  -/ s így hívjuk azt a hosszú két hetet is, az örök vasárnapot: mikor nem anya feladata minden.  Szinte csak a játék, s az is lassan, ráérősen, medencében, pokrócon, fa alatt, fűben, mezítláb, együtt, Balaton parton, apával, mamákkal, mosollyal az arcokon, finom ebéddel az asztalon. - mikor lassan folynak a másodpercek és látom én is a felhőket, fűben a bogarat és vidám gyermekkorodat. Látom a buborékokat!

Sem óriás, sem nagyon bátor nem vagyok. Mégis tenyerembe hajtják fejüket, s úgy érzik, máris nyugodtabb a világ. Nem tudom őket megvédeni szinte semmitől. Mellettem gurult le motorral a lépcsőn az egyik, esett neki az asztalnak a másik... pár perc, 1-2 óra, néhány nap alatt múló sebek. Mindentől óvom őket, amitől kell, amitől lehet, mert lelkük sebeit hosszú évek sem gyógyítanák. Ezért kacagunk, ölelünk, simítunk, hallgatunk, dalolunk. Türelemmel kérünk újra, meg újra. Ezért kapunk valami égi hatalmat, mikor átadjuk testünk óvó rejtekéből e világnak őket,hogy óriások lehessünk mi anyák. Tenyerünk varázsporral teli, ágyak alatti szörnyek és mindenhonnan előkerülő fájdalmak eltüntetésére.

Nem is értem miről írtam, míg nem voltam anya. Hisz ez az a tudás, mely átalakított határokat, korlátokat, hitet és jövőt. Valaki más lettem. Valaki, akinek szappan buborékai ha szállnak: még-még kiálltással -  nem tudnak soha elegen lebegni a levegőben. De körülnézek és látom, hogy sok ember van még ki e tapasztalat előtt, vagy túl ezen, a szülői lét titkára várva, vagy nyugodt pillanataira vágyva örömmel fogadna egy lélekbuborékot. Rég nem írtam géppel. Mostanában kézzel írtam, egész el is szoktam már tőle. De többen kérték, többen kérdezték, s úgy érzem elfér még egy fél világ a tenyeremen.

Kézzel írtam, talán mert kézzel írni alkotás, s most csupa ilyen dolog szállt meg. Origamizunk, gyurmázunk, homokvárat építünk, festünk lapokat vagy tojásokat. Kartondobozból, vagy bármiből álmodunk játékokat... mert most jobban vonz, ami test és vér. Igen, belőlünk vannak ők, s mégis csak akkor mieink mikor nyújtják kezüket, mikor maguktól dobják a puszit, vagy csodáló tekintetük bátor óriásként szemlél minket. Mi már mindig az övék leszünk. Egyre messzebbről szemlélve tenyerük növekedését. Most puszta létünkért ölel kis karjuk. Tenyerünkbe hajtják fejük, tenyerünkbe, melybe belerajzolta már egy nálunk sokkal nagyobb valaki, hogy meddig tart e földi biztonság: az anyakar.

Mit fújjak a buborékfújómon, mit adjak, ami élni segít, boldogságra nevel, embernek őriz meg? Végtelen szeretetemmel, hogyan tanítsam meg a végesség elfogadását?

Mázas cukor nyalóka, plüss paplan, örökölt kabrió, turistáknak szervezett tengerparti idill pálmafatapétával leválasztva a háborús övezetektől, csilingelő bébi forgó, nagybácsi ajánlásával elnyert munka, lottó ötös csupa haszontalan öröm, melyek kiüresítenek minket és messzi-messzi utakra vihetnek attól, amiért itt vagyunk. Üvölteni kéne, ha cumit nyomnak a szánkba, mert soha nem fog folyni telj belőle. Paplanunk egy évad Szex és New Yorkkal nem igazi melegség, persze kevesebbet dolgozunk érte, mint egy párkapcsolatért. Három szelet torta nagyon megnyugtató tud lenni, de közel nem annyira, mint ha felemeljük a telefont és kifejezzük régen várt bocsánatunkat, vagy hálánkat. Ad-e világlátást, ami a médiából folyik? Teli pénztárcával sem tudom megvenni, hogy én legyek a barátja, bizalmasa tizenévesen…

Falakról, kerítésekről, rácsokról, ketrecekről, tiltásokról, ingerszegény környezetről, ostobaságról, depresszióról, kilátástalanságról, nyomorról, gyászról, kishitűségről, hitetlenségről, pesszimizmusról, beszűkültségről szólnak a hírek… minden olyan külső és belső akadályról mely legyőzése az égig emelhet. De képesek lehetünk-e egyszer elhozni a szebb jövőt, vagy már rég benne élünk?

Olyan csodálatos a hétköznapok megszokásaiban újra és újra felfedezni az Isten felé haladó önmagunkat. Mikor mindennap kelünk a kisgyermekhez, akinek elmeséljük ugyanazokat a meséket, ismételjük szavainkat, leguggolva karunkat tárjuk felé, ha elfárad, türelemmel tápláljuk, altatjuk, vigasztaljuk, csitítjuk, támogatjuk fejlődésében és úgy tűnik semmit sem tettünk a héten, mert se a mosogatást, főzést, mosást, se az ölbeli játékokat nem díjazzák Nobel díjjal, akkor építjük a legerősebb alapokat a boldogságért küzdeni tudó ember számára. Szeretetet, biztonságot, lelki és testi táplálékot adni, ennyi csupán a feladatunk anyaként, és ezzel teremtünk, alkotunk, majd szép lassan háttérbe vonulunk és a 4-5 évnyi, néhány szürke napon talán haszontalannak tűnő otthonlét után újra visszatérünk az életbe, majd visszanézve látjuk, soha nem éltünk és éltettünk még ennyire igazán… Nem azért mert tökéletesen csináltuk, hanem mert igazán ott voltunk, átadtuk önmagunkat.

  Ma olyan érzésem volt a hintaszékben ringva kisfiammal a sötétben mintha 10 éves kislány lennék és textilbabámmal a karomban anyukát játszanék… minden szép volt, meghitt, semmi kérdés gond. Éreztem arcomon a gyermeki öröm pírját. Az elégedettséget, mely a kis tíz éves lelkem sugárzott, miszerint a világban minden jó, csodás, békés. Nem gondoltam múltra, teljesen magával ragadott az anyaság felemelő érzése. De nem a komoly, nevelni jól akaró, példamutató, gyermekéért aggódó nő, aki bízik benne, hogy boldog embert faraghat, hanem a kis kétcopfos gond nélküli felkapom a babám és megölelem, szívem túlcsordul szeretettel mindenféle elvárás vagy cél nélküli idill. Teljességében megéltem a jelent, csak ringatóztunk előre és hátra, meleg kis teste az ölemben kucorgott és én öleltem-öleltem őt. Szerettük egymást végtelenül, én és a babám…

Pedig tegnap pont azon rágódtam sok-e hogy kétszer apás este volt, kétszer bébiszitter volt én meg angolra meg fogorvoshoz merészkedtem, tornáztam és még a barátnőm 30. születésnapját is megünnepeltük… jöttek bennem az érvek pro és kontra… ma pedig félre téve minden rációt megérezhettem, hogy már egy kicsi távolságból is milyen csodálatos rátalálni arra az érzésre, amiért mindig is anyuka akartam lenni. Mert szép éjjel, ha kiabál…annnnyaaaa… hisz nem édes hogy engem hív; kedves, ha fáradságát az én hajamon csimpaszkodva fejezi ki; andalító, ha le tudja feszültségét vezetni egy finom harapással a karomba; és csodás mikor látom, hogy a jól ízűen elfogyasztott egészséges sóskából alig jutott a földre, a ruhára, az etetőre, meg rám. De mégis ma együtt énekeltünk, kacagtunk, sétáltunk, aztán míg a fogam tömték ő játszott biztonságban én meg este olyan voltam, mint amilyen reggel se vagyok…10 éves, aki 20 babával is elbír és mindenki boldogan alszik el…

Ma délután bejött a konyhába a kisfiam, átölelte a lábam és azt mondta: sze, anya sze.

 Örsi nagyon elfáradt. Annyira, hogy elaludni sem volt ereje. Tele volt feszültséggel ettől az érzéstől és hangosan sírni kezdett. Kétségbeesetten menekül a szorító érzések elől. Becsukta a szemét, nem volt hajlandó rá nézni anyára vagy apára. Megfeszült testtel kiabált valami segítségért, de közben ellökött magától minden simító mozdulatot. Aztán mikor elmondta mindazt a sok mindent, amit közös nyelv híján még nem tud elmondani elfogadta az ölelést és figyelni kezdte, ahogy a szívdobogásomról kezdtem suttogni neki. Nem zúdítottam rá rögtön, hogy látod, ha egy órája hajlandó lettél volna lefeküdni, s azt sem mondtam: nem kell sírni, látod. Csak elmondtam, hogy szeretem, ezzel a szívvel, melynek dobogását hallja. Elsuttogtam, hogy szeretném megérteni mindig azt, hogy hogyan tudom a legjobbat adni neki. Beszéltem neki arról, hogy arra vágyom az ő szíve is tele legyen örömmel, boldogsággal, hittel, szeretettel. Élni jó- súgtam – de ekkor már szuszogva aludt a mellkasomon, néha hüppögve egyet-egyet.

Hány ember van, akivel nincs közös nyelvünk. Menekülnek szorító érzéseik elől, de nem a mi ölelésünkbe futnának. Talán még ők sem tudják, hova, de szeretnék valahol kipihenni fáradságaikat, mert egyszer egy anya azt suttogta nekik: élni jó.

Élni jó. Hiszem. Ezért várom azt az embert, aki megérkezik hamarosan országunkba. Nem ismeri a törvényeinket, szabályainkat, vallásunkat. Mit sem tud Európai kultúráról, nemzeti programokról. Csak az fogja érdekelni –akár befogadói kárára – hogy enni, inni kapjon; aludhasson, ha fáradt és biztonságban legyen. Azonban, ha mindezt megkapja, akkor majd kipihenten, jól lakottan ránk mosolyog: anyára, apára és a nagy testvérére, Örsire és várja, hogy példánkkal megmutassuk élni jó. Utánozni fog minket és olyanná akar majd válni, mint mi. Ezért mi befogadóan, szeretettel és türelmesen gondozzuk, amíg kész lesz arra, hogy társadalmunk hasznos és megbecsült polgára legyen. S, ami ennél is fontosabb, amíg ő is érezni, követni kezdi az egyetlen törvényt, mely újszövetséget kötött az emberek között, melynél nagyobb törvényt egyetlen unió sem ír, mely sok kirekesztő, falat emelő törvényt lerombolt: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.

Szakkönyvek nem, talán a regények tájékoztatnak minket a gyermek születésén, táplálásán és fejlődésén túli dolgokról. Azokról a napokról, amikor a kacarászós játék 13. órájába bekúszik a végtelen magány… mert persze mindent elmondanak ők a mosolyukkal, gagyogásukkal és finom érintéseikkel, hát még örökké információ éhes tekintetükkel, de mégsem olyan az, mint mikor a párod mellé ülsz és bármilyen érdekes témát megvitattok. Vitatunk persze most is esténként, csak fél szemmel, két kézzel, vagy épp fél mellel, közben állandóan figyelsz a csöppnyi gyermekedre is, s néha ezért kerül elő az intimitás hiánya és a multitasking fojtó sokasága.

12:32 – alszik az ölemben. Imádom ezt a csendet. Mielőtt még azt hinnéd, fél nap alatt sok tud lenni a bababa-bababa olyan határozott interpretálása, melyet az ördög ügyvédje is megirigyelhetne, pontosítok: a saját hangomat jó kicsit nem hallani. „Anya főzi a levest… látod, veszek ki neked zöldséget…fel akarsz jönni megnézni?… na gyere…látod, hogy gőzölög - mert meleg…tetszik?…leraklak, amíg turmixolom, jó?…maradnál…jó! akkor ízesítsük be a teát…tea…látod ott a tea…rakok cukrot a teába…citromot is…megkeverem…kész is…töltök a bögrémbe…kérsz inni te is?…nézd itt a vized…rókás pohárkád…fogd meg…jajj, ne borítsd rám…hoppá…leesett…feltöröljük, jó?...gyere, leraklak. - de most nem beszél anya.” - Most egy kicsit önmaga. Halkan kimondom az egyre ritkábban hallott keresztnevem, kihasználva e csendet. De fura!

Éjjel már egész jó volt, sikerült megszoknia az utazó ágyat és a Bellevue felé tett nagy kirándulástól is elfáradt, így kilencre már ágyban volt, majd negyedtízre, ezután kilenc harmincötre, végül háromnegyedkor mi zörögtük fel, legközelebb pedig csak valamikor éjfél után szólt. Kettőkor mikor szoptattam éreztem, ahogy folyik az ölembe a kellemes meleg pisi… öltöztünk mindketten. Apa érdeklődött mennyi az idő, fel akart kelni, hogy munkába induljon, jeleztem, hogy korai. Negyed öt fele nem akartam még magunkhoz venni, de félálomban vele együtt bebújtam az ágyba és mindketten belealudtunk az altatásba… tízkor keltem kipihenten, ő meg egy 10 percre rá… én a kávém után, koffeinmentes, de fontos indító szertartás.

Mennyire munka és hasznos, amit teszünk mi anyák? A pelenkázás, az öltöztetés, pürégyártás, fél banán negyven perc alatti elmajszolásához való asszisztálás, dalolás és kacarászás. Időnk van a gyerekünkre, mert nem mosunk a patakban, dagasztunk kenyeret, vágunk csirkét és hazánkban ha megtehetjük, akkor van lehetőségünk éveken át gondozni és nevelgetni lelkünk sugarát. Elég lehet-e a mai nőnek a pörgésből kiszakadva, ezen türelmesen csepegő, édes, olykor magányos és nehéz 24 óra?

Én szeretem az anyaság érzésének édes mázát némi oxitocinos meghatódottsággal. Jó kis team vagyunk a fiammal. Néha lassan, apát már négytől percenként várva, néha gyorsan elpörögve telnek a napok. Próbálom megjegyezni mindet, a gyermeki örömöt, a világra való rácsodálkozást. Ma délelőtt a szék ide-oda tologatását fedeztük fel, ez óriási dolog. Örülünk is neki, őszintén mindketten. Na jó a kisfiam kicsit jobban, a szomszédok talán kevésbé. Nincs még egy munkahely, ami ennyire vidám mindaddig, amíg szerelemből tesszük. Erről meg hiába is írna bármilyen szakkönyv, mert felsorolva olyan üresnek tűnhetnének a napok, de a valóságban ezekből a hetekből, hónapokból születik minden, amit később – fizetéssel is - értékel a társadalom. A gyermeknevelés, gondozás, szeretés, tanítás – végezze bárki - ezért hivatás, mert megfizethetetlen, örökké tartó projekt.

Négy-öt hónapja hogy körbe ölel ez az édes márc, de igazán csak két hónapja, hogy teljesen a bűvkörébe kerültem a cukormázas boldogságnak. Hi-hi, meg haha, dalocskák, mosolyok, nyáltól tocsogó magánhangzók, valami csoda mind a huszonnégy fáradt óra. Más lettem. Valaki olyan, akinek napjai visszatértek a tiszta értelemhez. Jelenem minden perce a jövőről szól, amit teszek, maholnap mozdulattá válik valaki más kezén, lábán, száján. Egész nap ragyogunk az életörömtől… s ekkor megszólal a rádióban Rúzsa Magdi recsegős hangján egy fájdalommal átitatott szám. Arcom felemelem és valahova a messzeségbe repülök. Micsoda gyönyör ez a keserűség. A szívem szakad meg, olyan szép ez a sok erős, magával ragadó gyötrelem. Mennyit fürdőzünk ebben, hogy apró kis örömeink utána kedvesebbnek tűnjenek. Ha minden egyszerűen rendben van, szinte keressük, kiprovokáljuk, hogy valami bántson. Csak egy kicsit, ha másképp nem megy egy dallal karcolunk lelkünkbe, hogy előtörjenek az emlékek ahol minden sötét volt, nehéz volt… ekkor halk hüppögést hallok a lábamnál… Az élet nem fér össze a mély sanyargató fájdalomban való fetrengéssel. A babák csak sírnak az ilyen gyötrelmes számokon. A legszomorúbb arccal néz rám a kisfiam, amit a Shrekk kandúrja is megirigyelhetne… s én sem értem hirtelen, hogy a sok cirmos cica hajj után mit élvezek ezen a végtelen életfájdalmon. Hiányzott, egy pillanatig jól esett a kilátástalan zene, mert nagyon-nagyon rég láttam már mást a baba illatú buborékokon kívül.

Nézd apa! Nézd! Apa, apa, apa… nézd, hogy pörög a szoknyám! Hercegnő vagyok, ugye? Ugye? Apa? Nézd! Néznéd, bárcsak néznéd, de nem nézel rám, és ahogy múlnak a napok, hetek, hónapok egyre kevésbé hiszem, hogy rám talál még tekinteted. Örömmel emlékszem vissza, mikor kitörtem az üvegajtót és üvöltöttél velem, hogy milyen figyelmetlen vagyok. Feszültek arcodon az erek, míg hangod be nem rekedt. – Addig legalább rám figyeltél.

Miniben tipegek, hogy felnézz az íróasztaltól még a cipő is kopog, de a tekinteted csak a tv-re mered. Idegesen harapdálom a szám, miért nem látsz meg. Hisz te vettél észre 14 éve, abban a kis piros ruhában. Felcsattanok: Én mindig figyelek rád, tudod? A kicsattanó keserűségnek semmi köze az érzésekhez, amire vágyom. Így a válasz sem szeretet: De jó lenne, ha te se figyelnél folyton engem, tudnék nyugodtan tévézni… Csalódottan folytatódik a belső monológom. Miért ne tenném? Én nem akarok olyan lenni, mint az apám, figyelni szeretnék rád. Miközben szipogva lehúzom a topánkát és mackó nadrágra cserélem a kényelmes csábító darabot értem meg, hogy talán olyan lettem: nem figyeltem rád, ez rólam szólt, nem láttam, hogy most neked magány kell. Rólam szól ez a sok bizonytalanság.

Most így harminc év után honnan tudjam hogyan kéne közelíteni? Honnan tudjam, mire van szüksége apámnak? Arra, hogy eltűnjek? Tényleg kitörölne? Ezt kéne elfogadnom?

S, ha az első férfi elvette tőlem az alapokat, hogyan bízzak abban, hogy egyszer jön valaki, aki nem fog eltűnni az életemből, még, ha pörgök, kopogok, akkor sem…

Állok a hídon, alattam a Duna sebesen robog. Reszket alattam a talaj, ahogy elhúz a hátam mögött egy villamos. Madarak keringenek a víz felett, örvénylenek a gondolatok. Nem akarok félni, bízni akarok, úgy hinni, mint ahogy gyermekként csodáltam a felnőtteket… és most itt állok és remegve lépem át a korlátot… pedig, ha valaki én biztos nem csapnám be magam! - De ki se mondom ezt, máris képek tódulnak elém, amikor tudtam mit akarok, de nem úgy tettem, amikor eldobtam jövőt, álmot, értéket, hitet… Hányszor kell feladni magunkat, hogy megtaláljuk azt az önmagunkat, aki jóban-rosszban kitart?

Fárad a lábam és erősebben kapaszkodom a korlátba, abbahagyom az önsajnálatot és arra gondolok, hogy miként lehetnék érinthetőbb a világ számára? Érthetőbb, érezhetőbb, élhetőbb, éltetőbb? Az ész és a szív vitáját néhány járókelő döbbenten nézi… egy férfi a közelben telefonjához nyúl és a mentőket hívja, rámosolygok és megkérem, hogy bízzon az emberiségben, még akkor is, ha sokszor a szakadék szélén áll, mert valahogy mindig kimászik onnan. Mindenki a jót keresi… csak akad, akinek megcsúszik a lába.

Csenget a villamos távolról is hallom, pislákoló lámpájából látom, már közeleg. Messziről még sokáig, lassan ér el hozzám, centiről centire rázzák az öreg sínek. Kedvesen köszönt a recsegő férfihang, jól esik-e BKV kedvesség. Se a busz, se a metró nem beszélget velem, mint-e sárga recsegő. Néha még további jó utat, vagy szép napot is kíván, ha kitartóan vele maradok a végállomásig. Aztán a tömeg magával húz az aluljáróba. Rajtam múlik a hangulat, balra nézek a zenészre, aki unhatatlanul énekli ugyanazokat a számokat gitárral nyakában érces, éles, magyarázó hangon, vagy jobbra elkeseredek néhány pokróc kupacon és onnan kilógó lábon. Érdemes előre nézni, ha nem akarok véletlenül egy asztalterítőt venni, amit a kezembe nyomnak a metró bejáratnál. Jegyeket, bérleteket! Kösz nem veszek, van. Pont elment, de mire elkeserednék, már érzem az alagútból kitóduló olajos szelet. A rozsdás kék metró hosszasan csikorogva fékez, egy adag ember ki, egy be. Ajtója gyorsan, hatalmas csapódással zárul, Ráragadok a barna bőrülésre, hat személyes, ha mind a hat személy átlagos testalkatú. Ma nincs szerencsém, beragadok két vastag comb közé. Megadom magam és lehajtom a fejem négy-öt megállóra. A mozgólépcsőn ventilátorok fullasztón oxigént csapnak az arcomba. Mellettem elvágtatnak a késésben lévők, a türelmetlenek és a sportosak. A kezem mindig előrébb csúszik, nem bírja követni a lábam. Korrigálok. Plakátok könyvekről, színházról, bűvészekről, az adóm 1%ról, laptopról, semmiről. Annyiszor láttam, hogy lassan az az érzésem támad, mintha mindezek régóta érdekelnének.  Két ellenőr leellenőrzi kollégája munkáját, akik leengedtek. Kilépek a térre. Tél lett, míg lent voltam. Esik a hó. Minden fehér egy percre. Egy percre elhiszem akár élni is lehetne itt. Aztán eláll a hó és eltűnik minden, ami természetes. Annyi dologra kell koncentrálni, annyi helyen ott lenni, mindenről tudni, mindenkivel kapcsolatot tartani, hogy állandó a feszültség. A falumra gondolok, az egyszerűségre és arra lehet-e boldog az ember, ha nem választ egy életet, hanem mindent akar? Fiatal is maradna, meg sikeres is, de szét is esne, és meg is komolyodna, fel is nőne, családja is lenne, de szabad maradna. Erről szól itt minden, a fehér egyszerű hó alól előtűnik a sok fényes-villódzó plakát, hogy kihirdesse „mert megérdemlem”, „az igazi férfi”, „kompromisszumok nélkül”… és rögtön megáll előttem egy busz, balra villamos, jobbra troli, ezer fele mehetek. A falumba, három utat ismerek, mindegyik haza vezet, s nem beszél a villamos, de te is, én is tudom, ki vagyok.  

Vad sziklákon porrá törik a hullám, a szél messze fújja. A finom homokra habokban érkezik meg a víz. A köveket ide-oda görgeti, kicsit beljebb, a halak és teknősök sem kapaszkodhatnak semmiben… Elengedik magukat és lebegnek, amerre a kék óriás akarja. Messziről nézve fodros, selymes, végigfutnál a semmibe, ahogy eltűnik a horizonton a végtelen óceán. Mikor az öbölhöz közeledik, a magasba emelkedik. Fölkapaszkodhatsz rá, beleugorhatsz, alámerülhetsz, de ha irányítanál, elszív és partra vet. A nyílt vízen kisebbnek tűnik a moraj, de a hajók pattognak az éleken. Vannak, akik az állkapcsot várják, ami tényleg összeroppant, ha a fogai közé kerülsz. Mások lebegnek mindenféle neon úszógumikon. A sziklát nézem, hol simára mosta, hol kicsipkézte, hol éles csúcsokat tépett ki belőle, egyes helyeken magas falakat vágott…

 Az ajkadon végig folyik egy csepp, nem is tűnik félelmetesnek, csak egy kicsit sós. Ennyi lenne? Sok kis parányi csepp közös mozdulata? Az utolsóra emlékszünk mindig igazán, pedig egyedül nem töltene meg egy poharat. Könnyen hihetjük, hogy egy pillanat alatt felszárítja a nap azt parányi semmiséget. Most így a homokóra egy-egy lefolyó szemét nézve nem is értem, hogy halmoztam fel ezt a 27 évet. Hisz olyan parányi. Szemernyi kétségem sincs, csak a cseppeket irányíthatom, csak is a cseppekről dönthetek.

Utazásaink alkalmával felfedezhetünk számos híres, látványos, érdekes helyet, de legtöbbször a legegyszerűbb dolgok varázsolnak el minket.

Órák óta fekszem a Csendes Óceán egy kis eldugott öblében, jó néhány méterre a sétánytól, ahol a kitaposott út biztosítja minden lépés biztonságát. Amikor lemásztam ide itt-ott felhorzsoltam a lábam, de csak mikor lefekszem érzem a sebeket. Lefele elvonta a figyelmemet a természet nagyszerűsége, akkor éppen ámultam a sziklákon lévő kiszáradt „kis tavak” helyén létrejövő só kupacokat. Belenyomtam az ujjam és berepedt, mint a jég, alatta még víz és néhány kagyló, este majd újra tölti az óceán egy nagyobb hullámmal. Mikor tovább indulok hallom, ahogy a rákok elszaladnak előlem, apró lábaik alatt zörög néhány kavics, felfedhetetlen rejtekeikben várják, míg átkapaszkodom a szomszédos kőre, ahol apró fekete csigák változtatják szinte észrevétlenül a helyüket. Még rálátok a szomszéd öblökre, s hosszasan szemlélem, ahogy a hullámokat a szél porként fújja szét, mikor megtörik a köveken.

Alább ereszkedek s néhány egészen érdekes szikla vár rám, hogy a vulkán, vagy az óceán műve-e a rozsdás, lyukacsos, vas-szerű külső, nem tudom. Kiállok egy nagyobb darabra és azon gondolkozom mikor törhetett le az alatt fekvő két kisebb, amit félig ellepnek a habok. Pár perc és lent vagyok a fehér kavicsokkal és korall darabokkal borított kis öbölben, ahonnan nem látok senkit és engem sem zavar a szomszéd fehér homokos öböl távoli zaja. Elfekszek egy törölközőn, de képtelen vagyok álomba merülni, vagy talán már ott vagyok. Lesem a köveket, a kis alagutakat, lenyomatokat, a történetüket. Nincs két egyforma… csak mikor már éget a nap fordulok át a hátamra, hátha így jobban megy a pihenés, az eget már láttam… de mikor felülök meglátok egy teknős „szárnyat”, minta ki akarna mászni a kőre. Először az óceán felől próbálom megközelíteni. Óvatosan kerülgetem a sünöket, néha szétnézek a víz alatt, hogy megtervezzem a következő lépést. Amíg nagyobb hullámok érkeznek belekapaszkodom a sziklákba. Mikor a teknős mellé érek felfedezem, milyen jól lehetne látni a partról, ezért kicsit visszább úszom, hogy ne zavarjam meg a falatozásban és kimászok egy kevésbé éles sziklán.

Aztán nem történik semmi. Csak ülök, vagy egy óra hosszat a teknős mellett, úgy egy méterre tőle és nézem, ahogy majszol, hallgatom nagy lélegzetvételeit és csodálom erős lábait, ráncos nyakát, bogár szemeit, kőnek tűnő kopott páncélját…

A sztráda két sávja talán egy pár… együtt kanyarognak mindenféle helyszíneket érintve. Talán céllal, talán csak az utazás kedvéért.  Mindig más jön szembe, piros lámpa, vagy egy dugó, csúcsforgalom, nyugalmasabb útszakasz. Egyszer az egyik oldalt, hol pedig a másikon szükséges némi javítás, törések, repedések, fékfoltok, vértócsák, üvegszilánkok… Felújítás nélkül szétporhadna és néhány évtized múlva nem vezetne sehova…

Itt Hawaii-in az út egyik oldala zöldbe borult oázis, virágzó pluméria bokrokkal, kedves pikake virágokkal, égbe nyúló pálmákkal, tápláló kókuszdiókkal, puha homokos óceánparttal, pázsittal, esőerdőkkel, bambuszerdőkkel. A másik oldalt sivatag. Néhány kaktusz, száradó fák, a szél állandóan fúja a vörös port. Ugyan az a hely, csak az országút választja ketté… az egyik oldalt szárazság, a másik oldalt éden. Mi a különbség? Akárhányszor végig hajtok az úton fehér Cadillac-kel, azonnal eszembe jut, hogy néhány pillanat műve és sivatag lehet az édenkertből… s minden nap csak egy kis figyelem, hogy a környezetünk ne száradjon ki sohasem.

A sivatagból kiemelkedő hegy felett délutánonként megjelenik a szivárvány, az óceánpartról szoktam nézni, nincs kétségem afelől, hogy mindenhol fellelhető a boldogság.