Reggel nyolc. Felmostam, letöröltem a kilincseket, a villanykapcsolókat és a zongora billentyűit… ülünk az asztalnál, a fiúk és én. Mindenki issza a maga „kávéját”. Egy maci, egy mentes, egy vaníliás rizstej meg egy igazi fekete. Rácsodálkozom a szép családomra és az jut eszembe, hogy most minden hétköznapunk hétvége kicsit. Összerázódunk, és a maga természetes összhangjában mindenki megtalálja a napi életritmusát. Apa, hogy mikor tud dolgozni, én, hogy hol lelek 2 perc életmentő csendet, ha túltelítődök az anya szóval. Szerencsések vagyunk, van házunk, ahol otthon maradhatunk. Szerencsések vagyunk, vannak, akikhez szólhatunk. Szerencsések vagyunk, mert van mit dolgozni itthonról. Most a hála lebeg át. S közben hívogatok az életbe valakit, aki már utolsó hetét tölti varázslatos védett világában, hogy megérkezzen az asztal mellett hintázó bölcsőbe, az ölembe, a fiúk karjába, hogy ő is megismerje és megszeresse ezt a családot, aki annyira várja már őt.

Így volt ez elsőre és másodikra is. Soha nem tudott csak az életről szólni ez a titkos időszak. Mindig ott lebegett benne az egész létezés, mindig ott volt körülötte betegség, halál. Soha nem valami púderillatú mesevilág ölelt minket. Hol akkor búcsúztunk idős szeretteinktől, hol komoly beteg hozzátartozó miatt aggódtunk, most meg kicsit a világért, a világunkért, s az abban élő dédiért, meg persze magunkért… mert minden nap, amivel később érkezik több kérdést vet fel. Ott lehet-e apa velünk, lesz-e, aki a gyerekekkel legyen, s mi lesz a helyzet a kórházban… S hogyan lesz utána, amíg újra alakul a család? Együtt, otthon, hogyan éljük majd meg az új csodát, az új kihívásokat a jelen helyzetben? Hogy osztjuk meg örömünket másokkal?

S el is szállnak ezek a gondolatok. Valami végtelen béke foglal magába és érzem, többet figyelek már befelé, mint kifele. Tudom, a legtöbb kérdésre nem én fogom megadni a választ. Érzem, hogy biztonságban vagyunk, a hitem töretlen a létezés értelmében. Végtelen hála önt el, hogy mindazok az emberek, akik akkor búcsúztak, mikor én életet adtam itt hagytak bennem valami óriási erőt, egy olyan örökséget, ami végig kísér az élet teljességén.

Igen, az életben mindig benne van az elmúlás, a születésben az elengedés, a jóban a rossz, a rosszban a jó. Elvágyódunk otthonról és haza vágyunk, mikor messze járunk. Most itthon vagyok. Nemcsak fizikailag, hanem érzem, ez a helyem, ide tartozom, ez az én történetem, és hagyom, hogy történjen… most már csak le kell ülnöm a hintaszékbe, és hagyni, hogy átérjek abba a világba, ahol várnak rám: anya segíts, segíts megszületnem, nincs miért aggódnod, minden rendben lesz. Most lesz jó, eljött az időm. Akármi zajlik a világban, itt a helyem. Minden rendben lesz!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.