Csenget a villamos távolról is hallom, pislákoló lámpájából látom, már közeleg. Messziről még sokáig, lassan ér el hozzám, centiről centire rázzák az öreg sínek. Kedvesen köszönt a recsegő férfihang, jól esik-e BKV kedvesség. Se a busz, se a metró nem beszélget velem, mint-e sárga recsegő. Néha még további jó utat, vagy szép napot is kíván, ha kitartóan vele maradok a végállomásig. Aztán a tömeg magával húz az aluljáróba. Rajtam múlik a hangulat, balra nézek a zenészre, aki unhatatlanul énekli ugyanazokat a számokat gitárral nyakában érces, éles, magyarázó hangon, vagy jobbra elkeseredek néhány pokróc kupacon és onnan kilógó lábon. Érdemes előre nézni, ha nem akarok véletlenül egy asztalterítőt venni, amit a kezembe nyomnak a metró bejáratnál. Jegyeket, bérleteket! Kösz nem veszek, van. Pont elment, de mire elkeserednék, már érzem az alagútból kitóduló olajos szelet. A rozsdás kék metró hosszasan csikorogva fékez, egy adag ember ki, egy be. Ajtója gyorsan, hatalmas csapódással zárul, Ráragadok a barna bőrülésre, hat személyes, ha mind a hat személy átlagos testalkatú. Ma nincs szerencsém, beragadok két vastag comb közé. Megadom magam és lehajtom a fejem négy-öt megállóra. A mozgólépcsőn ventilátorok fullasztón oxigént csapnak az arcomba. Mellettem elvágtatnak a késésben lévők, a türelmetlenek és a sportosak. A kezem mindig előrébb csúszik, nem bírja követni a lábam. Korrigálok. Plakátok könyvekről, színházról, bűvészekről, az adóm 1%ról, laptopról, semmiről. Annyiszor láttam, hogy lassan az az érzésem támad, mintha mindezek régóta érdekelnének.  Két ellenőr leellenőrzi kollégája munkáját, akik leengedtek. Kilépek a térre. Tél lett, míg lent voltam. Esik a hó. Minden fehér egy percre. Egy percre elhiszem akár élni is lehetne itt. Aztán eláll a hó és eltűnik minden, ami természetes. Annyi dologra kell koncentrálni, annyi helyen ott lenni, mindenről tudni, mindenkivel kapcsolatot tartani, hogy állandó a feszültség. A falumra gondolok, az egyszerűségre és arra lehet-e boldog az ember, ha nem választ egy életet, hanem mindent akar? Fiatal is maradna, meg sikeres is, de szét is esne, és meg is komolyodna, fel is nőne, családja is lenne, de szabad maradna. Erről szól itt minden, a fehér egyszerű hó alól előtűnik a sok fényes-villódzó plakát, hogy kihirdesse „mert megérdemlem”, „az igazi férfi”, „kompromisszumok nélkül”… és rögtön megáll előttem egy busz, balra villamos, jobbra troli, ezer fele mehetek. A falumba, három utat ismerek, mindegyik haza vezet, s nem beszél a villamos, de te is, én is tudom, ki vagyok.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.