Mikor kisgyerek voltam apukámmal gyakran kimentünk a zegi zsibire.

Volt ott minden kopasz barbie-tól kezdve a traktor alkatrészekig, így mindketten megtaláltuk, amit kerestünk. Órákig járkáltunk, sejtelmem sem volt, apukám milyen számára értékesnek tűnő vasdarabokért alkudozik, de nem volt unalmas a várakozás, mert, ha nem volt számomra érdekfeszítő kacat, akkor néztem a vásári forgatagot.

Bár cseppet sem tartozik ide, de erről eszembe jut mikor a párommal Spanyol országban reggel 7 kor felkeltünk, hogy lemenjünk a piacra, jó-jó volt nyolc mire kikecmeregtünk az ágyból és még mérgelődtünk is, hogy nem keltünk fel időben. S, amikor leértünk minden zárva volt, mert bizony ott nem gondolják úgy, hogy hajnalban kell kelni azért, hogy piac legyen. Ezért sétálgattunk vagy egy órát, mire kezdtek jönni az árusok…

Mi másképp csináljuk, ahogy megjelenik az első napsugár már zizegnek az árusok a pécsi vásárban is. Pakolják a ruhákat, a régiséget, a zöldséget-gyümölcsöt, a gumicukrokat és a ki tudja honnan szedett-vedett dolgokat, melyek hagyatékokból, értéktelen és valakinek egyszer nagyon is sokat jelentő dolgokból tevődnek össze. Könyvek kilóra, darabra, vagy író szerint, de nem úgy, hogy ki írta, hanem ismerős e a neve az árusnak… Hemingway-é például nem, ezért az csak 100, de Széchenyié, hát az kérem 300 Ft.

A fentebb említett zegi zsibin bizony megfordultam mostanában is. Szeretem a hangulatát, semmi rossz élményem nem fűződik a használt holmikhoz és apukám csodásan le tudja alkudni a dolgokat. Viszont nagyon fontos megemlíteni, hogy én legtöbbször úgy megyek ki, hogy nincs semmire szükségem, így vidám dolog, ha fillérekért rátalálok valamire és könnyebben lehet üzletelni, ha az se baj, hogy nem lesz a mienk a kiszemelt darab. Így például sértődötten elmehetünk, miközben úgy is tudjuk, hogy az eladó utánunk üvölti, mennyit enged a feléből.

 Ma viszont néhány bizományit kerestem fel, melyeknek a neve bizalmat kéne, hogy keltsen. Ezzel szemben érdekesebbnél érdekesebb helyekre léptem be, ahol a bolti árhoz és a bolti áru állagához képest nem megfelelő az ár-érték arány. S,  itt jön az, ami nem közelíti meg a zsibik hangulatát… mindazt, amit valaki eladott fillérekért - vagy mert nem kellett neki, vagy mert pénz szűkén volt -valljuk be őszintén azért akarjuk megvenni (ha csak nem vagyok nagyon zöld, meg recycling) mert az új túl drága, mégsem kaphatunk meg jóleső áron. Olyan rossz érzésem támadt, és nem is tudtam megmagyarázni magamnak, amíg rá nem jöttem, hogy itt a biznisz abban van, ha valaki gyorsan túl akar lenni a mosógépén, tűzhelyén ect., mert kell neki a pénz, ezért olcsón, nagyon olcsón odaadja. Gondolván, hogy úgyse ér többet, vagy mit tudom én. A vevő meg, mivel szüksége van rá, és amúgy is úgy megy be, hogy már kimenne, nem fog jókedvűen eleget alkudozni, mint ahogy a szabad levegőn elterülő zsibvásárban tenné, így drágábban megveszi. S így a haszon nem kicsi. Két szerencsétlen között ott a szerencsés eladó, akinek egyedül az egy hónap garancia nyomhatja a vállát, hogy nehogy pont akkor dögöljön be a masina.

Ha már zsibogunk meg kell említenem a turit is. Mert hát megoszlanak a vélemények, egyesek szerint nem szerencsés felhúzni mások ruháit, míg mások szinte turkáló mániások, s minden egyes bálabontáskor várják azt a ruhát, amiről azt sem tudták, hogy szükségük van rá. Én - ha kíváncsi vagy - egyik táborhoz sem tartozom, turkáltam már, de többet járok élelmiszerboltba :) .  A turit addig tartom jónak, amíg nem vállfán logó több ezres cuccokat akarnak eladni nekünk elveszítve az egész lényegét. Azaz a hasznot helyezik a csere elé. A szükségtelennek vélt cuccot eljuttatni a szükségét érzőhöz, minimális közvetítési díjért, hogy mindenkinek megérje –ez lenne a lényeg.

Hova akarok kilyukadni? Tudom ám! Hát a kapcsolatokra. A zsibi azért jobb (nekem) mert annak lelke van. Az emberek ismerik, amiket árulnak, a saját értékeiket, a begyűjtött dolgaikat, életük darabjait. S még azok is, akik „nagyban nyomják” az osztrák utcákról összeszedett „szemétből” építve fel karrierüket, ők is valahogy olyan emberiek, olyan zsibongóak, akik élvezetből csinálják, amit csinálnak. Szinte szikrát szór a tekintetük, ha elhitetik a szemben állóval, hogy mennyire jó az a grillsütő, s a vevő meg örül mint majom a farkának, mivel vagy felére lealkudta a portékát.

Egyébként, ha már itt tartunk, szükségem lenne egy hűtőre.

De, hogy fújjunk már a mai kalandomból valami buborékot konklúzióképp megismételném a mondatom néhány sorral feljebbről.  „… hogy mindenkinek megérje” Ezért jó a piac, a kisbolt, a zsibi, a baráti segítség, a szomszédok összefogásával felépült ház. Ez nem is üzlet, inkább kölcsönös segítségnyújtás. Mindaz, amit régóta szeretnének törvényekkel betiltani. Üzenem, nem lehet. Míg ember az ember, mindig lesz valaki, akinek számíthatunk a segítségére! Mert nagyobb haszon, ha nem a másikból húzunk, hanem magunkból adunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.