Állok a hídon, alattam a Duna sebesen robog. Reszket alattam a talaj, ahogy elhúz a hátam mögött egy villamos. Madarak keringenek a víz felett, örvénylenek a gondolatok. Nem akarok félni, bízni akarok, úgy hinni, mint ahogy gyermekként csodáltam a felnőtteket… és most itt állok és remegve lépem át a korlátot… pedig, ha valaki én biztos nem csapnám be magam! - De ki se mondom ezt, máris képek tódulnak elém, amikor tudtam mit akarok, de nem úgy tettem, amikor eldobtam jövőt, álmot, értéket, hitet… Hányszor kell feladni magunkat, hogy megtaláljuk azt az önmagunkat, aki jóban-rosszban kitart?

Fárad a lábam és erősebben kapaszkodom a korlátba, abbahagyom az önsajnálatot és arra gondolok, hogy miként lehetnék érinthetőbb a világ számára? Érthetőbb, érezhetőbb, élhetőbb, éltetőbb? Az ész és a szív vitáját néhány járókelő döbbenten nézi… egy férfi a közelben telefonjához nyúl és a mentőket hívja, rámosolygok és megkérem, hogy bízzon az emberiségben, még akkor is, ha sokszor a szakadék szélén áll, mert valahogy mindig kimászik onnan. Mindenki a jót keresi… csak akad, akinek megcsúszik a lába.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.