Négy-öt hónapja hogy körbe ölel ez az édes márc, de igazán csak két hónapja, hogy teljesen a bűvkörébe kerültem a cukormázas boldogságnak. Hi-hi, meg haha, dalocskák, mosolyok, nyáltól tocsogó magánhangzók, valami csoda mind a huszonnégy fáradt óra. Más lettem. Valaki olyan, akinek napjai visszatértek a tiszta értelemhez. Jelenem minden perce a jövőről szól, amit teszek, maholnap mozdulattá válik valaki más kezén, lábán, száján. Egész nap ragyogunk az életörömtől… s ekkor megszólal a rádióban Rúzsa Magdi recsegős hangján egy fájdalommal átitatott szám. Arcom felemelem és valahova a messzeségbe repülök. Micsoda gyönyör ez a keserűség. A szívem szakad meg, olyan szép ez a sok erős, magával ragadó gyötrelem. Mennyit fürdőzünk ebben, hogy apró kis örömeink utána kedvesebbnek tűnjenek. Ha minden egyszerűen rendben van, szinte keressük, kiprovokáljuk, hogy valami bántson. Csak egy kicsit, ha másképp nem megy egy dallal karcolunk lelkünkbe, hogy előtörjenek az emlékek ahol minden sötét volt, nehéz volt… ekkor halk hüppögést hallok a lábamnál… Az élet nem fér össze a mély sanyargató fájdalomban való fetrengéssel. A babák csak sírnak az ilyen gyötrelmes számokon. A legszomorúbb arccal néz rám a kisfiam, amit a Shrekk kandúrja is megirigyelhetne… s én sem értem hirtelen, hogy a sok cirmos cica hajj után mit élvezek ezen a végtelen életfájdalmon. Hiányzott, egy pillanatig jól esett a kilátástalan zene, mert nagyon-nagyon rég láttam már mást a baba illatú buborékokon kívül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.