Vad sziklákon porrá törik a hullám, a szél messze fújja. A finom homokra habokban érkezik meg a víz. A köveket ide-oda görgeti, kicsit beljebb, a halak és teknősök sem kapaszkodhatnak semmiben… Elengedik magukat és lebegnek, amerre a kék óriás akarja. Messziről nézve fodros, selymes, végigfutnál a semmibe, ahogy eltűnik a horizonton a végtelen óceán. Mikor az öbölhöz közeledik, a magasba emelkedik. Fölkapaszkodhatsz rá, beleugorhatsz, alámerülhetsz, de ha irányítanál, elszív és partra vet. A nyílt vízen kisebbnek tűnik a moraj, de a hajók pattognak az éleken. Vannak, akik az állkapcsot várják, ami tényleg összeroppant, ha a fogai közé kerülsz. Mások lebegnek mindenféle neon úszógumikon. A sziklát nézem, hol simára mosta, hol kicsipkézte, hol éles csúcsokat tépett ki belőle, egyes helyeken magas falakat vágott…

 Az ajkadon végig folyik egy csepp, nem is tűnik félelmetesnek, csak egy kicsit sós. Ennyi lenne? Sok kis parányi csepp közös mozdulata? Az utolsóra emlékszünk mindig igazán, pedig egyedül nem töltene meg egy poharat. Könnyen hihetjük, hogy egy pillanat alatt felszárítja a nap azt parányi semmiséget. Most így a homokóra egy-egy lefolyó szemét nézve nem is értem, hogy halmoztam fel ezt a 27 évet. Hisz olyan parányi. Szemernyi kétségem sincs, csak a cseppeket irányíthatom, csak is a cseppekről dönthetek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.