Nézd apa! Nézd! Apa, apa, apa… nézd, hogy pörög a szoknyám! Hercegnő vagyok, ugye? Ugye? Apa? Nézd! Néznéd, bárcsak néznéd, de nem nézel rám, és ahogy múlnak a napok, hetek, hónapok egyre kevésbé hiszem, hogy rám talál még tekinteted. Örömmel emlékszem vissza, mikor kitörtem az üvegajtót és üvöltöttél velem, hogy milyen figyelmetlen vagyok. Feszültek arcodon az erek, míg hangod be nem rekedt. – Addig legalább rám figyeltél.

Miniben tipegek, hogy felnézz az íróasztaltól még a cipő is kopog, de a tekinteted csak a tv-re mered. Idegesen harapdálom a szám, miért nem látsz meg. Hisz te vettél észre 14 éve, abban a kis piros ruhában. Felcsattanok: Én mindig figyelek rád, tudod? A kicsattanó keserűségnek semmi köze az érzésekhez, amire vágyom. Így a válasz sem szeretet: De jó lenne, ha te se figyelnél folyton engem, tudnék nyugodtan tévézni… Csalódottan folytatódik a belső monológom. Miért ne tenném? Én nem akarok olyan lenni, mint az apám, figyelni szeretnék rád. Miközben szipogva lehúzom a topánkát és mackó nadrágra cserélem a kényelmes csábító darabot értem meg, hogy talán olyan lettem: nem figyeltem rád, ez rólam szólt, nem láttam, hogy most neked magány kell. Rólam szól ez a sok bizonytalanság.

Most így harminc év után honnan tudjam hogyan kéne közelíteni? Honnan tudjam, mire van szüksége apámnak? Arra, hogy eltűnjek? Tényleg kitörölne? Ezt kéne elfogadnom?

S, ha az első férfi elvette tőlem az alapokat, hogyan bízzak abban, hogy egyszer jön valaki, aki nem fog eltűnni az életemből, még, ha pörgök, kopogok, akkor sem…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.