Utazásaink alkalmával felfedezhetünk számos híres, látványos, érdekes helyet, de legtöbbször a legegyszerűbb dolgok varázsolnak el minket.

Órák óta fekszem a Csendes Óceán egy kis eldugott öblében, jó néhány méterre a sétánytól, ahol a kitaposott út biztosítja minden lépés biztonságát. Amikor lemásztam ide itt-ott felhorzsoltam a lábam, de csak mikor lefekszem érzem a sebeket. Lefele elvonta a figyelmemet a természet nagyszerűsége, akkor éppen ámultam a sziklákon lévő kiszáradt „kis tavak” helyén létrejövő só kupacokat. Belenyomtam az ujjam és berepedt, mint a jég, alatta még víz és néhány kagyló, este majd újra tölti az óceán egy nagyobb hullámmal. Mikor tovább indulok hallom, ahogy a rákok elszaladnak előlem, apró lábaik alatt zörög néhány kavics, felfedhetetlen rejtekeikben várják, míg átkapaszkodom a szomszédos kőre, ahol apró fekete csigák változtatják szinte észrevétlenül a helyüket. Még rálátok a szomszéd öblökre, s hosszasan szemlélem, ahogy a hullámokat a szél porként fújja szét, mikor megtörik a köveken.

Alább ereszkedek s néhány egészen érdekes szikla vár rám, hogy a vulkán, vagy az óceán műve-e a rozsdás, lyukacsos, vas-szerű külső, nem tudom. Kiállok egy nagyobb darabra és azon gondolkozom mikor törhetett le az alatt fekvő két kisebb, amit félig ellepnek a habok. Pár perc és lent vagyok a fehér kavicsokkal és korall darabokkal borított kis öbölben, ahonnan nem látok senkit és engem sem zavar a szomszéd fehér homokos öböl távoli zaja. Elfekszek egy törölközőn, de képtelen vagyok álomba merülni, vagy talán már ott vagyok. Lesem a köveket, a kis alagutakat, lenyomatokat, a történetüket. Nincs két egyforma… csak mikor már éget a nap fordulok át a hátamra, hátha így jobban megy a pihenés, az eget már láttam… de mikor felülök meglátok egy teknős „szárnyat”, minta ki akarna mászni a kőre. Először az óceán felől próbálom megközelíteni. Óvatosan kerülgetem a sünöket, néha szétnézek a víz alatt, hogy megtervezzem a következő lépést. Amíg nagyobb hullámok érkeznek belekapaszkodom a sziklákba. Mikor a teknős mellé érek felfedezem, milyen jól lehetne látni a partról, ezért kicsit visszább úszom, hogy ne zavarjam meg a falatozásban és kimászok egy kevésbé éles sziklán.

Aztán nem történik semmi. Csak ülök, vagy egy óra hosszat a teknős mellett, úgy egy méterre tőle és nézem, ahogy majszol, hallgatom nagy lélegzetvételeit és csodálom erős lábait, ráncos nyakát, bogár szemeit, kőnek tűnő kopott páncélját…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.