Mit fújjak a buborékfújómon, mit adjak, ami élni segít, boldogságra nevel, embernek őriz meg? Végtelen szeretetemmel, hogyan tanítsam meg a végesség elfogadását?

Mázas cukor nyalóka, plüss paplan, örökölt kabrió, turistáknak szervezett tengerparti idill pálmafatapétával leválasztva a háborús övezetektől, csilingelő bébi forgó, nagybácsi ajánlásával elnyert munka, lottó ötös csupa haszontalan öröm, melyek kiüresítenek minket és messzi-messzi utakra vihetnek attól, amiért itt vagyunk. Üvölteni kéne, ha cumit nyomnak a szánkba, mert soha nem fog folyni telj belőle. Paplanunk egy évad Szex és New Yorkkal nem igazi melegség, persze kevesebbet dolgozunk érte, mint egy párkapcsolatért. Három szelet torta nagyon megnyugtató tud lenni, de közel nem annyira, mint ha felemeljük a telefont és kifejezzük régen várt bocsánatunkat, vagy hálánkat. Ad-e világlátást, ami a médiából folyik? Teli pénztárcával sem tudom megvenni, hogy én legyek a barátja, bizalmasa tizenévesen…

Falakról, kerítésekről, rácsokról, ketrecekről, tiltásokról, ingerszegény környezetről, ostobaságról, depresszióról, kilátástalanságról, nyomorról, gyászról, kishitűségről, hitetlenségről, pesszimizmusról, beszűkültségről szólnak a hírek… minden olyan külső és belső akadályról mely legyőzése az égig emelhet. De képesek lehetünk-e egyszer elhozni a szebb jövőt, vagy már rég benne élünk?

Olyan csodálatos a hétköznapok megszokásaiban újra és újra felfedezni az Isten felé haladó önmagunkat. Mikor mindennap kelünk a kisgyermekhez, akinek elmeséljük ugyanazokat a meséket, ismételjük szavainkat, leguggolva karunkat tárjuk felé, ha elfárad, türelemmel tápláljuk, altatjuk, vigasztaljuk, csitítjuk, támogatjuk fejlődésében és úgy tűnik semmit sem tettünk a héten, mert se a mosogatást, főzést, mosást, se az ölbeli játékokat nem díjazzák Nobel díjjal, akkor építjük a legerősebb alapokat a boldogságért küzdeni tudó ember számára. Szeretetet, biztonságot, lelki és testi táplálékot adni, ennyi csupán a feladatunk anyaként, és ezzel teremtünk, alkotunk, majd szép lassan háttérbe vonulunk és a 4-5 évnyi, néhány szürke napon talán haszontalannak tűnő otthonlét után újra visszatérünk az életbe, majd visszanézve látjuk, soha nem éltünk és éltettünk még ennyire igazán… Nem azért mert tökéletesen csináltuk, hanem mert igazán ott voltunk, átadtuk önmagunkat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.