Hetek óta tervezem, hogy írok pár „buborékos” bejegyzést Hawaii-ról nektek. Nálunk otthon Hawaii valami meseként hangzik, és én magam sem hittem, hogy itt fogok élni két hónapig, de most a föld túl oldaláról kisebb csodának tűnik e varázs. Hozzá lehet szokni a napsütéshez, az óceánhoz még a teknősökhöz is. Aztán persze mindennap jönnek új élmények, egy ismeretlen gyümölcs, egy különleges hal, egy új hely vagy ember. Azonban itt is vannak hétköznapok, fáradság; kevés pénz, munka, idő; tökéletlenségeink. Így a hétköznapi buborékok átélése, a megszokásból történő újbóli rácsodálkozás csak is azon múlik, hogy hagyjuk-e a napokat pörögni monotonon, vagy adunk időt a hálára, az értékelésre. Egy hónap után, leültem a partra, hogy eltöltsek ott egy órát és figyeljem, mi történik. Máskor csak elfutok, a kövek mellett, vagy irány a víz a paddle deszkával, esetleg a búvár felszereléssel… most azonban megálltam, körbenéztem, rácsodálkoztam. Megérte.

Leterítettem a kockás fürdőlepedőmet egy kőre, és kezembe vettem egy könyvet. Két perc se telt bele s egy pár érkezett fotósukkal, hogy néhány romantikus fotót készítsenek az óceán parton esküvői albumukba. A mennyasszonyon fehér ruha és fehér flip-flop papucs volt, a vőlegény homok színű nadrágban és szintén flip-flop papucsban pózolt, csókolt, ölelt. Mikor tovább álltak, tekintetem a sziklákon apró cseppekre törő óceánra tévedt… amíg bele nem sétált a képbe egy középkorú pár vászon ingben, szalmakalapban, mezítláb, kezükben a papucsokkal, majd a másik irányból hasonló öltözetben egy nászúton lévő fiatal pár. Még el sem értek elém, amikor egy kislány és egy kisfiú kergette végig egymást a sziklákon ugrálva. Aztán sikerült újra két sor erejéig a könyvemre figyelni, amikor egy gitáros fickó érkezett egy nagy csokor emberrel, akiket a partról haza tartó vizes hajú társaság kerülgetett. A hullámok kicsit megnőttek és a gitáros énekelni kezdett. A kottáját egy kis polinéz lány tartotta, de a csoportban volt egy bébi rózsaszín shortot és bébi kék hawaii inget viselő fiatal amerikai srác és néhány idősebb, színesnél színesebb nyári ruhát viselő hölgy is. Először nem tudtam mi történik, aztán rájöttem tőlem pár méterre éppen egy középkorú pár fogad egymásnak örök hűséged Hawaii módon egy öbölben, virágfüzérekkel és a szertartásnál jellemzően hosszabb fotózkodással. Jöttek, láttak, házasodtak, ügyet sem vetve a mellettük kockás fürdőlepedőn figyelő lányra. Mosolyogtam, hogy mik nem történnek itt kevesebb, mint egy óra alatt a parton. Miközben jobb oldalamon a némileg giccses óceánparti rapidesküvő a végéhez ért, tőlem balra egy apuka mászott le a köveken 4-5 éves fiával és bújócskáztak a sziklák közt, fröcskölték egymást hangos kacarászással kísérve. Én meg átadtam nekik a terepet és felsétáltam „haza”, búcsúzóul még egy pillantást vetve az öböl túl végében lévő Sea House étterem világító fáklyáira. A naplemente rózsaszínűre festette az eget, és méregzöldre a pálmafákat, a sziklák ezüstösen csillogtak a sötétkék óceán fehér habjai közt…

Megszokott helyek újbóli felfedezése mindig meglepetéseket okoz. Egyszer végig sétáltam az Irgalmasok utcáján Pécsett, úgy hogy a tetőket néztem - észre sem vettem korábban mennyi szépség van ott, vagy mikor turistákat kísértem otthon, csodálatos volt bemenni a templomba és felfedezni azt a helyet, ahova gyakorta járok. S ugyanilyen itt Hawaii-n amerikaiakkal beszélgetni az élményeikről, meghallgatni, hogy mi tetszett nekik Magyarországban, annyira jó érzés tudni mennyi kincsünk van. A világ minden része Hawaii, ha nem csak nézel, hanem látod is a sok szépet, ami körül vesz. Értékelni azt, amink van - legyen szó egy hosszú nyaralás negyedik hetéről, egy házasság 35. évéről, egy munkahely sokadik napjáról - nem könnyű dolog. Hawaii-n egy-két hét csak az ámulatról szól, de ha szerencsés vagy és kicsit helyinek érezheted magad, rázoomolhatsz a részletekre. :)

A lábam alatt semmi, illetve pont az, amit sokan a mindennek tartanak. Bár a felhők felett szállok a mindent keresve tekintetem most is az égnek szegezem. Régóta végig kíséri életemet az a gondolat, miszerint a „bölcsességet magunknak kell felfedeznünk” s, hogy a „hozzávezető utat senki nem teheti meg helyettünk. Nekünk viszont el kell indulnunk!

Sokkal könnyebb fentről, mások által megrajzol utakon rátalálni. Olyan számunkra a világ, ha elég messziről nézzük, mintha egy térképet terítettek volna elénk. Látjuk, merre vannak a hegyek, a nehezebb terep és könnyen harsogjuk hol található a sima szakasz. Persze látjuk a hegy túloldalát is, s így mérlegelhetünk, mit nyerhetünk, ha bevállalunk néhány szakadékot és végtelennek tűnő emelkedőt. A saját sorsunk viszont nem ilyen, annyira közel van hozzánk, hogy sokszor az orrunkig sem látunk. Barátaink nem értik, mit nem értünk; miért úgy vagy arra haladunk éppen. S néha igazuk is van, kiderül, hogy nem a mi ítéletünk volt a helyes. Ezért a jó tanács – s mivel a tanácsot erősnek érzem inkább azt írom – a jó szó, segítségünkre lehet olykor. De néha sem közelről, sem távolról nem látszik a jó irány, a mi utunk, a hétköznapok értelme, mely közelebb vihetne minket a bölcsességhez. Ilyenkor nem elég az ember.

Amikor annyira elszállok, hogy két felhő fölé repítenek a buborékok örömei, s úgysem láthat senki tisztán, tudom, hogy összefogok törni. A lehető legjobb értelemben. Lecsapódik bennem minden, amit láttam, amit éreztem, ami mondtatok – ami ellen tiltakoztam talán, vagy melegséggel töltött el –és mivel a szem megvakul, a szívem által kivetített képre figyelek: így török össze. Kicsit bűnbánóan, kicsit szégyenkezve, kicsit ijedten, kicsit meghajolva, pont annyira, hogy az alázat felerősödjön bennem, hogy érezzem a kegyelmet, s átengedjem az irányítást. Az akaratom kikapcsol. S ekkor a legjobb térkép a hit kerül a kezembe. Ilyenkor nem a következő lépést, vagy a közeli célokat látom, hanem mindennek az értelmét. Nem az lesz a kérdés merre tovább, hanem az, hogy ahol vagyok mennyi a szeretet, a szabadság, az őszinteség, a megbecsülés – mennyit tudok adni és kapni ezekből. Az egyetlen bölcs cselekedet, ha hagyom ezek kiteljesedése vigyen utamon a lét felé.

Például, ha fecske lennék - képzeld el, hogy kaptam anyámtól egy nagy csomag szalmaszálat, amikből épített nekem egy kis fészket, mikor még nem tudtam mi dolgom széles-e világban…

 Nem, sajnos apámtól nem kaptam se szénát se szalmát, de a 21. században sok fiókának elmarad valahonnan a szállítmány, már meg sem hatódunk a lelkek hontalanságán. Apám fészkekről beszélt nekem, de olyanokról, amiket szerinte soha nem építhetek fel, és mutatott mintákat – tudod, ez is hatalmas segítség, ha nem dühöt, hanem akaratot szül.

 Kaptam a nagyszüleimtől agyagot, hogy jól tartson az otthon. A barátaimtól virágok érkeztek, hogy átfűzzem a szalma közt és szép legyen a fészkem. Aztán kamaszként kidobtam néhány szálat dühömben, kétségbeesésemben. Azonban mindig jött valaki, aki adott helyette, jót vagy rosszat. Néha csak akkor vettem ezt észre, ha nagy esők jöttek…

 Kövek is kerültek a puha tollak közé, mint ahogy keserűségbe burkolózik a valaha élt heves szerelem. Milyen butaság lett volna kidobnom a pihéket is, ugye? Nem is tettem. Minden csomagban, melyet kaptam megkerestem az értelmet, mit tanultam, hova fejlődtem… Hálás vagyok álmaimat tápláló minden egyes szalmaszálért.

Mikor a saját szárnyamra keltem, gyűjtöttem magamnak új tollakat. Hasonlót, mint amilyet a mama mutatott, olyasmit, amit anya adott, de mégis magamra formálva. Olyasmit, amit a papánál láttam, valódit, erőset, de csak amekkorát markolni bírok. S kapcsolataim színezték szilárd alapjaimat új színekre.  A fészkem már nem is hasonlított arra, amibe születtem, de a belsejében ugyanazok a régi, erős szálak tartották össze mindig a formálódó kuckót.

Otthonunk nem városokban, házakban, ágyakban keresendő. Csak is hű szívekben találjuk meg a helyünket. Fészkünket akár bálnazsírral, akár mangalicával erősítjük meg, ugyanazt építjük. Ne vigyél magaddal sehova szalmaszálakat, amit kaptál benned van. Vidd önmagad, helyed mindenhol van, mert a világot neked teremtették! Amikor már valaki vagy – magad és mások számára megfogalmazhatóan - benned van a létra. Állj fel! Mássz fel! Néz le! Látod? Ez a te világod! A kilátás az elmédben születik meg.

Például én azt képzelem buborék vagyok. Elég magasan szállok, de mindig annyira közel a földhöz, és annyira távol a társadalom által vetített valóságtól, hogy ne pukkadjak ki.

Like-oltál? Akkor szeretsz? – Szereted a zenéimet, a képeimet, azt, amit megosztok magamból? Mi marad nekem, ha mindent megosztok? Mi marad nekünk harminc felé oldalgóknak, ha mindent elérünk, mindent átélünk, és ami várhatna még ránk, az elől elfutunk? Nagyanyám a szüzességemért aggódik, anyám az életemért… Ha magamba szívom azt a sok tudást, amihez egy élet is kevés, vagy kikristályosítom a képet nem létező boldogság után kutatva, marad-e motivációm a valóságot is megalkotni? A keringésem árán is meglátom az érzéseidet, így mélységesen átérzem, hogy fáj neked, ha bántom magam. - Sebaj, kapok egy unlike-ot a péntek esti személyiségfejlesztésért, de ez nem okoz nagyobb feszültséget, mint ami egy menet alatt némi virtuális gyilkolással levezethető. Világbéke dobog a szívemben, ellentétben a monitorommal. Szombaton a stroboszkóp rámutat arra a csodára, amit kigyakoroltam egyévesen: tökéletes a szem kéz koordinációm, a tüdőm még bírja az ugrálást. Van időm. Csak nyugi. Annyi profilom van, valamelyik csak sikerre viszi, ha nem akkor, majd politizálok kicsit és ido-oda kenem a felelősséget. Régen olyan idősnek láttam a harmincasokat, most meg érzem, hogy szinte gyerekek. Kit ámítok? Vannak feladataink, vagy ez egy elavult teória? Lehet, hogy minden rólam szól? – letöltök valami alkalmazást, ami válaszol erre. Végül is etetem ezt a kis virtuális dinoszauruszt, felelősségteljesen. Kéne még néhány ölelés, meg valaki, akiben hinni lehet. Néha feltalálom magam, de nincs levédve, rámutathatsz egy jobb arcomra is, csak ne húzz le, abból már kaptam eleget. Y generáció, meg válság – felmentő levelek, ha valaki keltene bennem valami lelkiismeret furdalást. Voltam misén hazafele a partiból, főztem, takarítottam, melóztam kicsit, megosztok néhány képet, aztán alszom. Mára ennyi. Mindenki vár a másikra, úgyhogy holnap teszek valamit. Legyen jó vagy rossz vége, a szeretetéhség dolgozik bennem. Azt mondják a pokolba vezető út is jósággal van kikövezve, így csak reménykedem, hogy a sivatag ahol sétálok a jó irány, mert a köveket már mindenhonnan ellopták.

Nem tudom, mit írjak… a csend mindig tisztábban szól. Annyi minden dalol bennem az életről, kifelé kevéske látszik, csak egy széles mosoly, nem elég széles, sokkal kevesebb, mint a bennem lobogó hit. A hírek sokszor nem arról szólnak, de tudom, hogy jobb ennél ez a cirka 74 év. Meg aztán úgysem tudod mit gondolok, mikor azt mondom buborék és átérezni végképp nem tudjuk egymást. Ezért próbálok folyton kiragadni kis darabokat a mindennapokból, hogy valahogy megértsd ez több mint fájdalom, öröm, kétségbeesés, nyugalom. Nem-nem a létezéshez ezek olyan parányi szavak, az életet sem ilyen egyszerűen írnám le…

Aztán magam elé húzom a billentyűzetet és leírom ezt, amit fentebb olvasol, s már ettől is előrébb vagyunk kicsit. Mosolygok, mert látom, ahogy egy gondolatom száz szívben száz színen, száz értelmezésben száll szerte szét a felhők közé. S előkeresek egy témát, hogy közös hullámhosszra kerüljünk:

Szakítottál már? Hogy történt? Békében? Fájdalmasan? Gyűlölködve? Közönyösen? Kiszabadulva, mint cirkuszi elefánt a halálakor? Mindegy is… gondolj most kérlek, egy kedves, vagy cseppet sem ilyen exedre és tedd fel magadnak a kérdést: Segítettem neki, hogy közelebb kerüljön a szeretethez?

Nos, ma csupán ennyit akartam írni. Bátrak feltehetik a kérdést jelenlegi életük párjával kapcsolatban is, vagy barátaikra gondolva. A párkapcsolat több mint egy életre szóló játék, olyan nagy felelősség valakire hatni, mégis az autóvezetéshez tanfolyam kell, a vonaton utazáshoz jegy, ehhez meg még csak felelősséget sem kell vállalni manapság. Elég posztolni? Pedig az előbbiek maximum életveszélyesek, a létezésünket kevésbé határozzák meg. Nem úgy, mint egy hozzánk közel álló, aki formál, alakít, terel minket szeretettel. Csendben! Észrevétlenül. Inkább példával, mint paranccsal. Szívesebben öleléssel, mint ököllel.

Én azt mondom barátkozni szerelmi vagy társasági értelemben is nagyon komoly dolog. A másik bízni fog benned, megszelídül, átadja magát, apró kis kincseit bízza rád és akkor egyszer csak ültök, egymás szemébe nézve, tudva annyi percet a másik életéről… és sordöntő lehet, hogy mit mondasz neki, mert rosszkor megszólalni nagyon nagy hiba lenne, vagy mondani bármit, ami nem éri meg, hogy megtörd a csendet, amit mindketten egyformának hallotok.

Csupasz kis mindentudó. Semmit sem tud tenni, mindent érez és ért, s ki tudja, mennyit tud! Öregségére ugyanilyen lesz. S közte? Közte egyetlen egy kérdés marad. Mire használja cselekvő éveiben azt, amit nem tud elveszíteni teljesen. Önmagát.

Önálló lesz, vagy úton, útszélen  egyedül, kívül, esetleg mindenekfelett álló. Nem arra gondolok most, hogy mennyire áll meg a saját talpán a létező, bár a mamahotelek korszakában – melyet kenhetünk gazdasági válságra, ha úgy nagyobb megnyugvást jelent – ez is meg ér egy Misét.

Momentán arra kívánom fújni a buborékokat, hogy saját gyökér nélkül nem megy. Hogy a súlyos boldogtalanság vészharangja, ha kell, egy életen át csilingel, ha nem kezdődik meg az ismerkedés  az énnel. Kérdések jutnak eszembe, mikor a felszín alá nézek, s nem veszem be, hogy apró, értelmetlen, vagy érthetetlen történések lehetnek okai kapcsolatok működésének, vagy gyilkosának.

Tulajdonosa- e saját magának az adott férfi, vagy a hozzáadott nő? Mert elajándékozni, átadni, megosztani csak így tudna egy-egy darabot testéből, lelkéből, szívéből…

Rendelkezik-e egyéni pillanatokkal? Mert a környezet apró villanásaiból nem lehet felépíteni a saját lámpását.  Vannak-e egyéni elképzelései, mert más gondolataiból nem találja meg válaszait.

Van-e magán élete? Olyan élet, mely senki számára meg nem mutatható csodás, nyugalmas szigetként várja, ahol mindig rálelhet önmagára, s amelyből erőt nyerve az életöröm árasztja el tüdejét, hogy beleüvöltse a csendbe: élni jó. Teljesen privát percek, melyek boldogságtól lüktetnek a szabadság, a függetlenség és az önmegvalósítás zászlaja alatt. Írás, olvasás, zenélés, tánc, gyűjteményének rendezgetése, titkos naplója, esti imája, bármi, ami kiemeli a pillanatból, hogy utána magához ölelje a mindenséget és a mindent jelentő egyetlent.

Rátalált-e saját útjára, álmaira, céljaira, vagy csakis másokért, másoknak, másoltan hiszi, hogy valaki pont ugyanazt, ugyanakkor, ugyanúgy tenné, mint ő.

A személyigazolványok fényképei igazolják kié a gazda test, a csupasz, vagy ereje teljében lévő ember. Arra a kérdésre azonban, hogy az egyéni és megismételhetetlen lélek, a szellem és az érzések felfedezésre kerültek- e, vagy mások elnyomták, ellopták, elbagatellizálták, vagy ellenezték csak egyetlen módon kaphatunk választ. Ha megnézzük a jelenéről beszélőt, s keressük a tiszta szeretetből születő mosolyt, a boldogság egyetlen igazolóját. Ha elkapunk egy-egy ilyet, akkor biztosak lehetünk benne, hogy egy magával és a világgal rendben élő ember áll velünk szemben, aki ha néha el is veszíti a fonalat, tudja honnan jött és hova tart. S a csupasz valóságnál nem ér véget léte.

Jók szeretnénk lenni, jól szeretnénk lenni. Vágyunk arra, hogy nyugodt lelkiismerettel, szeretettel körülölelve, elfogadással, elismeréssel, másokhoz tartozva huppanjunk le este puha kanapénkba. Ez nem minden nap sikerül. Ha túl sok a feladat, túl nehéz vagy túl kevés. Csúszásban, késésben, kapkodásban, fáradságban vagyunk, netán kétségbe vagy tévedésbe esünk. Nem úgy sül el egy szó, vagy a sütemény, nem csattan el a csók, vagy elcsattan egy pofon, nem értünk valamit, vagy megértünk valamit. Nem minden nap vagyunk jól, nem mindig vagyunk jók. Helyzetek, melyek miattunk, vagy rajtunk kívül álló okokból másként alakulnak, mint ahogy szerettük volna. Napok, melyeket jó lenne ki törölni. Hetek, melyeken jó lenne túl lenni… Óóó! Mennyi pillanat van, mely aktuálisan fontos, fájó, nyomasztó, felejthetetlen, mégis eltűnik, ahogy asztalunkra kerül egy újabb naptár… csak sorlom az éveket: 1984 – mi volt a legnehezebb perced? Melyik napon akartál túl lenni… jön is random a következő 1999? Nos? - Ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy nem is számít mindez a sok izgalmas, jelentős pillanat, azért mert feledésbe merül és nem tudod most kapásból a választ. Pont az ellenkezőjében hiszek!

 Bár nem emlékszik a gyermek az első egy évéből valószínűleg semmire, mégis mindennek nyoma marad. S annak minden perce meghatározza ki is lesz ő. Bár nem emlékszel a legtöbb rossz, vagy jó pillanatodra, azok mind egytől egyig benned élnek gondolkodásodban, világnézetedben, abban, ahogy a dolgokhoz állsz. Ez határozza meg azt, hogy jónak és jól érzed-e magad, még azokban a pillanatokban is, amikor erősebb az aktuális, akár ezzel ellentmondó élmény.

Mikor 2013. január elsején belehuppansz este a fotelba, érezheted bárhogy magad, amikor átgondoltad a dolgokat és felkelsz, hogy folytasd az estéd az összes megélt pillanatod tükrében születik meg jó vagy-e, jól vagy-e.

Ezért azzal a gondolattal indítom ezt az évet, hogy komolyan kell venni mindent, ami körülöttünk, velünk, bennünk történik, és mindig jelen kell lenni, jónak kell lenni, és keresni a napos oldalt.  Így akár egy nehéz évet is átvészelhetünk, ha éppen az vár ránk, nemhogy el balul elsült órát. Boldog új éve azoknak lehet, akik tudatosan keresik a jót, és ha megtalálják, megélik azt.

… arról mikor nagy levegőt veszel, mielőtt mondanivalódba kezdesz egy versenyen szavaláskor, szónokláskor, egy vizsgán, előadáson, vagy bármely hétköznapi szituációban, amikor teljes bizonyossággal tudod, hogy amit mondasz, az jó. Amikor a csendben az örömteli várakozás tölt el. Amikor úgy érzed: oké, ez menni fog.

… arról a némaságról, mikor nincsenek szavak. Mikor a fájdalom elhomályosít körülötted minden utat, minden mosolyt, s a csend elnyeli a szívdobbanásokat is, mintha elszállna az élet. S mégis abban a percben mikor a belső hangok sem zúgnak, tisztulni kezd a kép és újra körül vesz a fény.

…vagy arról, mikor többet mond a jelenlét, a cselekedet, a pillanat – mikor kár is lenne szólni. Mikor édesanyádat átöleled, mikor szerelmed szemeiben elveszel, mikor elkészül az alkotás, mikor átéled a jelent.

… vagy a csendes éjről, a szentséges éjről, mikor megszületik a megváltó, aki a békét, a megbocsátást, a bűnbocsánatot hozza el nekünk. A legszerényebb körülmények közt, a zajos hétköznapokba érkezik hozzánk a megnyugvás, az örök élet ígérete. Nem prófétaként, nem hangosbemondón, nem szórólapon, hanem egy beszélni nem tudó kisgyermekkel szól hozzánk az üzenet.

Most szaladunk, futunk, kapkodunk, listát készítünk tenni-venni valókról, szavakat írunk képeslapokra, otthonunkat tökéletesre tisztítjuk, hogy csillogjon-villogjon, s halmozzuk az örömöket sütemények vagy ajándékok formájában… s szerencsére elfáradunk. Majd megállunk egy percre, vagy a fáradságtól beszédülünk az ágyba. S akkor abban a csendben megszületik majd bennünk is az ünnep. Mert a jászolba érkező Jézus egyszerűen, a csendbe csomagolta. Már nem kell sokat várakozni: Szenteste, egyedül, vagy barátokkal, családunkkal, vagy egy szomszéddal mindenkihez eljut az öröm teli várakozás, a kép kitisztul, megérkezünk a jelenbe, s megértjük miről szól az élet, ha elhalkul a világ: szeretve vagyunk, velünk az Isten.

Lelki tükör – Mit látsz? A világból, az emberekből kit ismersz fel?

Ó, mondd ugye mersz még szeretni?

Lúcia gyújtson fényt szívedben,

S merd szüntelen Istent keresni!

Hinni

Élni

Szeretni!

Erős vagyok, számomra ez nem kérdés. Sokszor gondolkozom azon, mi a titka ennek. Vizslatom apámat és a genetikát, végiggondolom a nevelést édesanyámra gondolva, tisztán látom a mintákat, az engem körülvevő cselekvő embereket, a vezetőket és a még nagyobb hadvezéreket: a szolgálókat. Valahogy mégis mindig oda jutok, az imént felsorolt hatások érdemét nem kicsinyítve, hogy erőm: a hitem. Azért állok fel újra, azért kezdek újra, azért emelem újra arcom az ég felé, mert szeretni akarok és szeretetre vágyom, hogy ezáltal felismerjem, megértsem, átéljem minden élethelyzetben, minden testvéremben Istent. Az Istenkereséshez pedig bátorság kell.

Miért nem imádkozol a menzán, az étteremben? – hát nem nehezebb megtagadni a hited?

Miért nem kérsz bocsánatot mindazoktól, akiket megbántottál, elhanyagoltál, elfelejtettél, magadra haragítottál? – nem jobb szeretetben élni?

Miért nem változtatsz életeden, ha abban nem találsz elég értéket, erkölcsöt, tisztaságot vagy szeretetet? – nem vágysz a jóra?

Miért nem bánod meg, ha vétkezel, miért ragaszkodsz makacsul szenvedélyeidhez, gyengeségeidhez, a sötétséghez újabb vétkekkel takarva azokat?- nem félsz bűnben élni?

 A szembejövő, életemben rövidebb, hosszabb ideig időző, szeretetre vágyó, szeretni akaró testvérem: Érzem, mindig érzem, hogy ott van benned a jó. Hiszem, töretlenül hiszem, hogy céljaidat szíved súgja. Tudom, tudom, hogy nincs kifogásod Isten országa ellen. Szomjazzuk azt mindannyian, az igazságosságot, a békét, a hűséget, a józanságot, a hitet, a türelmet, az állhatatosságot, a szelídséget és az önmegtagadást. Csupán vágyni ezekre azonban nem elég, mert mulasztunk, ha nem cselekszünk. A legnagyobb bátorság szeretni, szívünket nyújtani, a fénybe nézni, s hinni szüntelen.  De sajnos előfordulhat, hogy apró szilánkokra törünk, s talán megszúrjuk egymást. Igen, lehet, hogy kemények leszünk, s megsértjük a másikat. Bátrak vagyunk, de nem tökéletesek. Bocsásd meg, ha annyira akartalak szeretni, hogy nem sikerült. Én nem neheztelek senkire, te se tedd, ha volt, hogy nem volt bátorságod szeretni. Valahogy mindenkit lehet, ne add fel, légy kitartó és állhatatos a jóságban. Bátran szeress újra, „mert jól csak a szívével lát az ember”.

Emlékszem a karamellre... A konyhában állt és kevergette az edénybe az égetett cukor tejes mámorát, hogy oda ne égjen, ne csomósodjon, gyógyulást adva a nagy téli játékok után, karcoló torkomnak. December lehetett mikor egyszer csak nagy pelyhekben esni kezdett a hó és én vidáman rohantam ki az udvarra, ahol pajtás kutya a házából leste csak a furcsa fehér pöttyöket. Percekkel később már centis hó terítette be a járdát, s egy órába se telt és az óriás fenyők ága meghajolt a pihék súlya alatt. Több se kellett nekünk, rohantunk, hogy valami ember formát adjunk a hónak. Mikor elkészült, sálat raktunk a nyakába és sapkát húztunk a fejébe. A teremtés örömétől ragyogó arccal rohantam a konyhába, hogy megnézzem, látszik-e rendesen a két kis emberke... Ott voltak, annak rendje módja szerint a nővéremé nagyobb, az enyém kicsit alacsonyabb volt. Igazi szénből volt a gombjuk, roppanós répából az orruk, ág volt a kezük. Semmi, de semmi más dolguk nem volt, mint mosolyogni a konyhában szorgoskodó nagymamámra. A tél során látták, ahogy készülnek a finomabbnál finomabb sütemények, levesek, sültek…

Nagymamám 49 éves volt, amikor megszületett az első unokája. Te hiszel a családi örökségekben? Talán megismétli magát a múlt, sejtjeinkben örökítjük tovább családi örömeinket és fájdalmainkat. Akarva, akaratlanul válunk azzá, akit követni, vagy megtagadni akarunk. Valahol mélyen van egy rész bennünk, ami összeköti a mennyet a földdel, melyben tovább élnek mindazok, akikből mi magunk is felépültünk, emberré lettünk…

A bejglit megtanultam, de azért negyvenszer végig fut a szemem a kézzel írt sorokon sütés közben, nehogy eltérjek a hagyománytól, megőrizzem mindazt, ami láthatóan hosszú évek óta működik. Már a paradicsomleves is egész jól megy és a piskótámnál bátran hirdetem, hogy a mamámtól tanultam. Elmaradt azonban a hájas tészta, a nudli és a karamell. De azt hiszem, nem is kész recepteket kapunk a felmenőktől, csak hozzávalókat, amiből nekünk kell kisütni valamit.

 Számtalan helyzet jön velem szembe hétköznapjaim során, amikor emelném a telefont, hogy tanácsot, jó szót, biztatást, vigaszt kapjak. Kicsöng. Senki nem veszi fel. Még sincs miért szomorkodnom, felbecsülhetetlen kincset hagytál rám, mert a két hóember csak egy télen át, de én 27 évig leshettem minden mozdulatod, szavad, csended.

Boldog 80. születésnapot drága nagymamám!- Ez az első, amit nem élhettél meg. Hiányzol! Emléked, örökséged, szereteted szilárd talajom, melyről bármerre is indulok, nem veszhetek el. S most én kívánok helyetted: lányod, aki szintén 49 évesen lesz nagymama, lehessen ugyanilyen erős alapja az unokáknak, mint, amilyen te voltál nekünk, s maradjon addig mellettük, amíg akkor sem esnek kétségbe majd, ha végtelenül cseng a telefon…

Egyszer a vonaton ülve akaratlanul fültanúja voltam egy beszélgetésnek… mivel azonban nem kívántam semmit, ami rajtam kívül zajlott, nem is figyeltem oda. Láttam magam előtt a két nőt: ahogy a lenőtt hajú szőke heves kézmozdulatokkal, széles gesztikulációval mesél, mesél, mint akibe hat élet története szorult. Hol elsírta magát, hol vihogott, akkor látszott a rúzs a fogán. A másik pedig arcán az érzések egész skáláját játszotta le együttérzést tanúsítva. Olyan megdöbbent képet vágott néha, hogy biztos voltam benne az örök élet titkát közli a barátnője. Semmi ilyenről nem volt szó, csupán egy férfiről, aki lelépett. Lelépett valami nővel. Hol befelé hallgattam, hol beszűrődött egy-egy mondat az unatkozó vonatközönségnek adott egyfelvonásosból. Egyszer csak felugrott a nő - ekkor már nem csak én kaptam fel a tekintetem – és előkapott a táskájából egy képet, széttépte, majd a kukába dobta… mikor leült, mintha megkönnyebbült volna. Egy fél percre elhallgatott, előkészítve a dráma központi kérdését, belesüppedt a kekizöld MÁV fotelba, vett két mély lélegzetet, arcán végig folyt egy súlyos könnycsepp, vele együtt az egy eurós szemfesték és a legnagyobb fájdalommal kérdezte a barátnőjét: Hogy várhatta az anyám, hogy boldog legyek? Micsoda kérés ez?

Hidd el, a válasz nem fontos. A beszélgetés folytatására nem emlékszem…

Azonban ez a kérdés régóta ott lebeg bennem, annyira értettem a fájdalmát… nem, nem azért, mert hasonló vívódásokkal lennék tele. Hanem mert ezt látom nap mint nap, ahogy emberek a legkülönfélébb módokon hajszolják a boldogságot. Magasságokba vágynak. Mintha egy kövér, izzadt edző üvöltene velük síppal a nyakában: feljebb, feljebb, még feljebb!

Én nem vagyok mindig boldog. Vannak egészen csendes, elszálló, eltűnő pillanataim. Vannak elkeseredett, félelemmel teli perceim. Vannak kétségeim. Előfordul, hogy nem tudom merre tovább, előfordul, hogy segítség kell. Csodákkal teli buborék életem a mélységektől és a mennyei pillanatoktól egész. Az én édesanyám életet adott nekem, annak összes érzésével. Azt várom magamtól, hogy éljek. És azt keresem, aki mellett mindent megélhetek, akinek hangos nevetésem és szívfájdító zokogásom sem ijesztő. Nem akarok én folyton boldog lenni. Kedvemet szeghetik, hitemet nem vesztem. Kipukkadhat minden buborék. Tudom, hogy van erőm fújni újat. Mert a boldogság nem körül vesz, hanem benned él. Bennem él, akkor is, mikor magamban tartom, s arcom komor. A teljesség felé vezető út hullámvasút! Szállj fel!

Téged mi tesz boldoggá? Vannak benne elvárások másoktól, vagy magadtól, aminek görcsösen meg akarsz felelni?

Fekszik az ágyában és les a sötétben. Csak tudnám mikor… könnyebb lenne! Túlságosan hangos szapora lélegzete, alig hallani, ha kell valamit egyáltalán. Így hogyan veszem észre, ha megtörténik a rossz vagy a jó? Mit kezdjen az ember hirtelen jött ijedséggel, vagy boldogsággal? Jobb félni, mint megijedni? Jobb vágyakozni, mint örömünkben megőrülni?

Én hiszem a jövőm, nem érhet meglepetés. Tudom, hogy életre születtem, nem haldoklom divatból. Apró csalódásaimra pirulaként kapkodott naiv reményeim elmosnak mindent csüggedést.

Mire vársz? Hát miért nem élsz? Túl korai? Túl késő? Soha nem jó?

Én, ha érzem, átélem. Ha gondolom, elmondom. Ha hiszem, kitartok. Ha elveszek találj meg!

Szereplő vagyok és tudok róla. Nem nézem, hanem elevenen megélem, ahogy elhalad fejem felett az idő. Cselekvő vagyok. Lépek. Nem állok meg csendben figyelni történik-e végre velem valami.

Mobilitás! Még, hogy feladok mindent? Maximum a leckét azoknak, akik a buborékok helyett a földet nézik. Elértem mindent? Ugyan! Semmim nincs, ha senkié nem vagyok. Semmi nem lesz belőlem, ha magam helyett valami máshoz ragaszkodom. A stabilitás nem a mozdulatlanságban rejlik, hanem a tevékeny életben, a buzgó szeretetben!

Szeretem az utam, ami hozzád vezetett. Szeretem az embereket, akik mellett elhaladva megértettelek. Szeretem a pillanatokat, melyek elmúltak, kegyetlenül, észrevétlenül, elviselhetetlenül lassan, vagy felfoghatatlanul gyorsan, mert jó emlékezni, jól esik minden gyötrő és melengető gondolat és öröm tölti be szívem, ha kitartottam a tisztaságban. Az, hogy utat találtam hozzád, hogy felfedeztelek magamban erőt ad és fogyhatatlan kitartást a nehéz órákban, a hitetlen estéken, a bizonytalan reggeleken, a magányos éjeken. A bölcsesség mit adtál bár szemléli a múltat, mégis a jelenben tart és a jövő felé fordítja sugárzó tekintetem. Elég értelme az életemnek, hogy emberként megismerhetlek és szerethetlek szeretteimen keresztül. Amikor a napfényben megcsillanó buborékokat látom, minden mit átéltem felemel, egyre közelebb hozzád, egyre nagyobb jóságra, egyre teljesebb szeretetre hív, s ennek a végén lehet valahol a felfedezése létezésünknek. Akik ott vannak veled az öröklétben szüntelenül élnek tovább szívünkben. Hálás vagyok teljes szívemből mindenkiért, akit egy pillanatra is szerethettem, vagy akitől szeretetet kaptam, s ezáltal megismertelek. Abban bízom szüntelen, hogy azok, akik valaha is fontosak voltak nekem s azok is kiket soha nem ismerek meg, szintén feléd tartanak a nekik kijelölt úton, melyet senki nem tehet meg helyettük. Végtelen a hely szívünkben, kérlek, töltsd meg jósággal. 

Ámen.

Ahol a szél menta illatot fúj az éjben és a nyár mindig derűt és örökkét ígérő végtelen este. Ott, hol a téli puha fehér hótakaró mezítláb sem hideg. Sütemény illatú az otthon, levendula illatúak a szekrények és minden megjön, amit a Bon Prixből rendelsz. Nincs járókeret, nincs térdprotézis, nincs félelem, nincs egyedüllét, nincs semmi, ami szabadságod fojtaná! Nincs szomorúság, nincs harag, nincs elillanó idő, nincs semmi, ami boldogságod oldaná. Ott vagy már és minden szép… miért sírok mégis mond?

Ha most karácsony lenne, emlékeimből fújnék a fenyőre gömböket. Az egyiken még biciklizel, térd alá érő szoknyában, göndör a hajad és mosolyogsz. A csúcsdíszen tolonganának a képek: mikor Dallast nézünk, karamellt készítesz nekem, olyan nagyon-nagyon finomat. Ott lenne a világ legfinomabb rizs receptje, ott lenne a bejgli is, amikor együtt sütöttünk piskótát, ott lenne mikor Máriagyűdön szakadó esőbe futottunk a templomhoz. Ott lenne, igen, ha ügyesen rajzolnám, ráférne a kis kempingágyam a két szoba között a pisiltetős Panni babámmal, ott lenne, ahogy leslek az oviból - az őszirózsák közt kertészkedsz és akkor már az őszi rózsa jelmezem is rákerülne, amire te készítettél papírból virágokat. A fa alá helyezném a szeretetet, a hűséget, a tiszteletet, az elfogadást, a derűt, a társat, a nőt, az anyát, a tisztaságot, mely értékeket húsleveseidben tápláltál belém. Szaloncukrok közé rejteném mikor Zalába jártál hozzánk és főztük a nagy üstben a szilvalekvárt, de minden egyes szörpöd íze is apró hópiheként rá kerülne az ágak végére. Ha nem férne a fára, hát a fotelekbe raknám azt a sok fonalat, ami ujjaid közt átszaladt. Magamhoz ölelném a szerdákat, mikor csomagot kaptam, nem maradt el soha a kollégista segélypakk… Emlékszel mikor a Nők Lapjából diktáltál nekem fáradhatatlanul hátha egyszer megtanulok helyesen írni? Nem sikerült, de írni, olvasni, újságokért lelkesedni megtanultam. Reggelente befontad a hajam és a világ legszörnyűbb csatjait aggattad bele, hogy hiányzik, jajj hogy hiányzik. Egy csörgés, ez vagyok én és máris hívtál, hogy elmondhassak neked mindent és tudod mindent elmondtam, mégis úgy hiányzol! El nem képzelhetem, ha nekem ennyire fájó, hogy nem vagy már velünk, mit érez, az, akinek ötven évig édesanyja voltál és mit az kinek 57 évig felesége… nekem csak 27 évet kell újra élnem minden fojtogató percben, amikor nagyon szeretnék legalább még egy ölelést.

Szeretem, mikor a fáradság összemossa a dolgokat. Tükörképem homályos. Elgondolkozom, hogy a lány, aki ott ül rózsaszín pizsamában hat éves vagy harminc is elmúlt tán. Körbenézek, hogy felmérjem környezetét. Könyvek, olvasni tanul, vagy kutató munkát végez. A párnán plüss mackó hever - talán hat lesz, az éjjeli krém és a kávésbögre persze mást mond. Lehet, hogy kakaós? A barátnőkkel a képen - kortalan a szeretet, gyanítom ezer éves barátság. A szétszórt zoknik, a kócos haj, a félrecsúszott szemüveg, a gyermeki lelkesedés, komoly ráncok a homlokon. Egyszerre ott él benne mindegyik év, a nyarak, a telek, a szembejövők minden pillantása. Nyomokban jövőt is tartalmaz, így mikor álomra hajtja fejét akár hatvan éves is lehet.

A péntek ünnepnap. Ünnep, mikor közeleg a hétvégémbe a hétköznapok vágyott békéje. Hab vagy buborék, szinte mindegy, nagy adag örömöt nyomok a kávéra. Szürcsölöm a messziről jött, szuvenír feketét. Fokozódik a fesztivál hangulatom, így a masni tészta mellett döntök a szószhoz, mégiscsak elegánsabb. Nem főzöm szét, nem szeretném megpuhítani, sem ezt, sem másokat. Szeretem az egyéni vonalakat és senki helyett nem tudom megkeresni önmagát. Elég magammal megbékélnem. Mennyi hasztalan nyafogás van a macskaalmokon kívül is!

-.-

Megcsörren a telefon. A vonal túl végén nagypapa, aki mindig szigorú, ellentmondást nem tűrő, ezért tudott következetes lenni és megőrizni értékeit minden korban. Minden kemény, érzelmektől mentes mondatában nagyon is tudható, hogy ott a szeretet, mint mindennek az alapja, irányítója, célja. Tőle megtanultam a tízparancsolat nem egy lehetőség, hanem az egyetlen út a teljes szabadságra. Minek érzelgősködi, ha az életről van szó? El sem tudom mondani milyen jó nekem, hogy nem mézes-mázas, magamtól óvó-féltő, szépítő, könnyebb utakat kereső, kikerülő képet vetített elém a koragyermekkor. Én is ilyen lettem: Határozott. Igen ritkán zaklat fel a kérdés: „miért?”, sokszor többet foglalkoztat a „hogyan?”. Megérteni és nem megkérdőjelezni óhajtom a dolgokat. Minden, ami szembe jön, az élet egy darabja, egy jelenet, amiben meg kell találnom, hogy mit tanulhatok belőle és rá kell jönnöm, hogyan tovább a cél felé, mely a fogantatásomtól változatlan. Manapság, - mikor összeolvadunk, végtelenül elfogadóak vagyunk, és mindent megértőek- nem trendi elől menni és kitartani a nehezebb úton. Ódivatú dolog, de értem mikor papa mondja: a munkaidő nem jár le ha nem végeztem el a feladatom, s hogy kötelességem hibátlanul végezni a rámbízottakat. Én (meg)bízom magamban, jó érzés! Vezetés, nekem ez a szó szolgálatot jelent. Szolgálat. Nekem ez a szó felelősséget jelent. Tudásom még nem tökéletes, mozdulataim sem azok, de becsülettel teszem egyik lábam a másik után. A becsületemért vagyok felelős! Mekkora szó! Hiánycikk manapság.

Lefele nézz! Mindig lásd honnan érkeztél, mi van alattad. Fájdalmas vágyakozás helyett becsüld meg azt, amid van. Működik! Az elégedettség a meglévővel nem igénytelenség. Az alázat nem az individualizmus feladása. A szavak sok mindent jelenthetnek. A hangsúly, az arcunk ezer rajtunk átfutó gondolat szüleményei, de a tettek! A tetteknek hinnem kell. Annyi mindent hallani róla és oly keveset látni a cselekvő szeretetet.  S az időnek is hinnem kell. Nehezen találok nagyobb bűnt a pazarlásánál. Nem számít mit és hogyan mond a nagypapám, az számít, hogy ember maradt mindég, és egy pillanatig nem szűnt meg hinni és becsületesnek lenni. Nincsenek percei mikor üvöltene az ég felé: miért? Ismeri a szót: hála. S most erre gondolok masnikkal és egy nagykupac habbal a gyomromban. Az élet talán abszurd játék, és vannak szerencsétlen szerencsekártyáink, de a szabályok világosak. Mindig higgy abban amit csinálsz, rendíthetetlenül és türelmetlenül törekedj a tökéletesség felé. Nem kell prófétákat keresned, mert a törvényt - amit követni kell - már rég leírták. Olyan egyszerű és világos. Olyan egyszerű. A szabályokon nincs mit magyarázni. Be kell tartani őket S pénteken hátradőlni, tudván, hogy jól végezted a dolgod. Senki nem mondta, hogy könnyű.

I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
II. Isten nevét hiába ne vedd!
III. Az Úr napját szenteld meg!
IV. Atyádat és anyádat tiszteld!
V. Ne ölj!
VI. Ne paráználkodj!

VII. Ne lopj!
VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!
IX. Felebarátod házastársát ne kívánd!
X. Mások tulajdonát ne kívánd!

-.-

Mennyit sírtam csecsemőként. Néha most is előfordul, ha tehetetlen, kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Olyankor azt várom, hogy felemeljenek. Ennyit várok csupán, hogy újra képes legyek fel-nőtt lenni. Ember, aki tudja, hogy ereje nem végtelen, de soha nem kap nagyobb terhet, mint amit vinni képes, s ha mégis, valaki megkapja őt is tehernek, aki erősebb éppen… Mennyit sírunk. Hát miért nem nevetünk többet? Miért nem látjuk minden nap, hogy a sok kis apróság melynek óriási jelentőséget tulajdonítunk semmi ahhoz a sok ajándékhoz képest, amit kapunk. Élünk. Lélegzünk. Szerethetünk. Van jövőnk. Nem vagyunk egyedül… Azt hiszem, ha könnyes a szemünk, nehezebb észrevenni ezeket.

-.-

Jelen lenni bizony nem egyszerű dolog. S most nem arra gondolok csupán, hogy éld meg a percet. Akkor vagy itt és most, amikor képes vagy hallani amit mondasz, látni amit teszel, érezni ami körülvesz, kimondani, ami benned van… őszintének lenni minden percben magadhoz és másokhoz. Nem várni, hogy majd megoldódik magától, másoktól… Nem elhallgatni magunk elől és belebetegedni. Tudni minden perc célját és értelmét. Átélni az érzéseket és beszélni róla. Cselekedni a jót és megállás nélkül fújni a buborékokat. Minden pillanatban ott lenni, nem a múlton keseregni, a jövő után vágyakozni, hanem kacagni, vagy zokogni a jelenben. Amikor viccet hallunk és a csattanótól kicsattanunk a nevetéstől, akkor abban a másodpercben akaratlanul is együtt van minden, a gondolataink, az érzéseink, a tetteink. Így kéne minden, minden tragédiát, komédiát, drámát átélnünk. Ez volt, az volt, ez lesz, az lesz. És most mit érzel? Most mi a helyzet? Most hogy van? Most! A buborék régen szappan volt, később elszáll, ha nem cselekszel ma, ha nem mondod ki ma, ha nem érzed át ma, holnap magyarázkodnod kell magadnak és türelmetlen, csalódott, várakozó, vágyakozó, álmodozó, szomorú, vagy dühös leszel. Ha rátalálsz az egyensúlyra meg tudsz érkezni majd egy olyan pillanatba, amikor tudod, hogy pont úgy jó, minden pont úgy jó, ahogy van. Látni fogod kívülről magad…mondjuk, ahogy pötyögsz a laptopon, hallod ahogy zúg a gép, látod a növekvő betű sorokat és érzed milyen jó is ez, figyelni mi történik veled. Nem csak túl lenni egy pillanaton, hanem megélni azt.

 Nem ment még le a nap, a sugarak nyeglén feküdtek el a fűben, megvilágítva a legelőnyösebb képeket, kiemelve a mozdulatokat és az érzéseket. A Balaton parton árválkodott néhány millió szúnyog, s néhány száz nyaraló kereste az örömöket vízben és parton. A jólismert szoborpár a távozó hajókat nézve a gyermekkorom idézte, ahogy elhaladtam mellette duci fagyimmal anyámra nevetve. Micsoda önfeledtség, könnyedség és mesevilág volt…

Megjött az én időm! Az eső láthatatlanul áztat el, a szélnek van mit fújnia, szállnak a színpompás levelek, a tócsákat az autók a nyakunkba fröccsentik, ki ne ébredne rá, hogy a baj nem ott kezdődik, ahol ő gondolja… Nem baj egy kis ez, egy kis az.. Nyáron az allergia, ősszel a vizes zokni, télen, hogy csúszik a lépcső és tavasszal meg mi a baj, nem ez nem gond. Az egyetlen problémánk az lehet, ha rosszul állunk hozzá a dolgokhoz. A legbiztosabb, ha mi tudjuk kik is vagyunk tulajdonképpen, és mindig megbízhatóan e szerint viselkedünk.

Ma van a nagyszüleim 57. házassági évfordulója. Ez magáért beszél... nem kíván regélő sorokat!

A nagymamám ünnepi ebédet készített, a nagypapám vörös rózsát vett neki!
Kell ennél szebb buborék?

A tusolóból kilépve pihe-puha törölközővel törlöd szárazra virágillatú bőrödet, köntösödbe bújsz és valami kisvirágos mamuszba csúsztatod a lábad. A tükör elé lépsz és végigméred a látottakat. El tudod képzelni, hogy valaki kék zöld foltokat lát, az alapozó alatt?

Fogkrémet nyomsz a duplasörtés, szuper intelligens fogkefére és monoton mozdulatokkal körbe-körbe a koncentrálás legapróbb jelét sem mutatva végzed a megszokott tevékenységeket… van, aki azt szokta meg, hogy naponta üvöltöznek vele, mindenért… tisztítás, tonizálás, hidratálás a harminc éven felülieknek való csodatermékkel.Befonod a hajad, vagy kibontod, s a szobába lépkedsz. Vannak nők, akik ilyenkor abban bíznak, alszik már… Az ágy szélére ülve bekrémezed a kezed, testápolóid közül az extraszáraz bőrre valót választod, már vagy két napja elfelejtetted bekrémezni magad.

A nagypárnát takarosan a falhoz igazítod és eldőlsz a kedvenc magazinoddal az ágyban, bekapcsolod a rádiót, vagy a tv távirányítója után nyúlsz… Az egész napos hajtás után jól esik a kikapcsolódás. Hajtani kell, egyedül fizeted a lakást, a rezsit… Mikor, miért, hogyan fordult ide a világ, hogy a nagyanyád a te korodban már három gyermekét nevelgette 10-15 év házasság után, magad sem tudod. Érdekes egy átmeneti generáció ez, hisz a legtöbben nem vágynak maguk sem másra… mégis furcsán néznének a szülei arra a lányra, aki bejelentené, hogy ő a 10. osztály, vagy a gimnázium után férjhez megy. S valamely érthetetlen okból furcsán nézünk arra a segítség kérőre is, akinek az életét nap mint nap halljuk, a panel falakon át romba dőlni, a régi mondások terhe alatt. Egy asszony köténye mi mindent takar el?

A világ nem mindenben mutat pillanatnyilag jó irányt, de nem félek attól, hogy elfogyunk… gyermektelenségi adó? – Kérdezd meg a nagyidat, bizony volt már példa a hajadonok megadóztatására. Nincs új a nap alatt! Hiszem, hogy az embereknek nem a család és a gyermekvállalás szépségéről kell papolni, hanem segíteni kell, hogy biztonságban érezhessék magukat, minden tekintetben és akkor a természetes dolgok maguktól működni fognak. A szeretetet nem lehet törvénybe foglalni, mégis minden gyermeknek jár a mesekönyv, a pofon helyett…

Amikor hátradőlők a falhoz igazított párnára magazinommal a kezemben, tudva, hogy egyszer szerencsére nem lesz időm erre, mert altatni fogom a következő nemzedéket, egy pillanatig nem jut eszembe, hogy amiért nem szültem még járna nekem egy nagy pofon… örömmel fogadom a párom ölelő karjait és vigyázó tekintetét. S legyen bárki, aki nem ezt adja, vagy kapja társától, ne higgye el, hogy létezhet magyarázat a családon belüli erőszakra, kérjen segítséget, s akiknek feladatuk biztosítsanak a bajba jutottnak minden lehetőséget!