Megtörtént. Ez szinte biztos, mert hírt kaptam a temetés időpontjáról. Temet... temetni a múltat... segít, mikor az ember intéz ezt azt, amíg cselekszel, nem gondolkozol annyit. De ott áll az óvodás és másodszor is megkérdezi – hangjában semmi szomorúság vagy fájdalom, félelem vagy megilletődöttség nincsen, hiszen keresi a szó jelentését. Azért kérdezi, újra és újra, mert nem is érti, miről beszélünk mi itt. Nem látott állatokat születni és elpusztulni maga körül, nem látott még ilyet sehol. „Anya, a dédi meghalt?” – Néz, nagyon néz. Mi lesz a válasz?

- Meg, szívem.

- Lesz temetés?

- Igen, lesz... s mivel tudom hogy semmit nem tud erről: temetés, még tél -temetést sem látott a mohácsi busókkal, magyarázkodni szeretnék... elhantolás, sírba tétel, elföldelés (innen is jön a szó – töm – földdel betöm), végtisztesség – kezd szépülni a lehetőség, de mit is jelent a vég vagy a tisztesség egy négy évesnek. Kicsit kezdek feszült lenni, hogy mégis hogy tudnám ezt elmondani. Végül kibököm: Elbúcsúzunk tőle, mert meghalt.

– Mert már nem él.  - Válaszol okosan. De látom, tisztán látom, a képet a fejében, hogy lemegyünk a dédihez, bemegy hozzá, elé áll és elbúcsúzik. Beszél hozzá. Mond neki valami búcsú félét. Elköszön, esetleg, ha borotválkozott és nem szúr, bök, még puszit is ad neki... de én látom azt is, mit jelent ez... hogy egy kis dobozt fognak a földbe tenni és nem tudom, miként közelíthetem a két képet egymáshoz. S rájövök magamban is közelítenem kéne. De most nem szeretnék több szót. Jól esik mindenki üzenete, kedvessége, de közben valahogy észreveszem, hogy magyarázkodni kezdek ,miért is fájhat nekem, hisz öreg volt, beteg volt, jobb így...

Düh - ez a lépés jön. Ezt nem akarod. Nem hívod. Nem tudatosan készülsz rá, párnák szétpüfölésével. Ez egyszerűen csak jön az élet legegyszerűbb feladatai közben, mikor neked csak simán élni kell, de most kicsit nehezebb. S valahogy nem tudsz úgy viselkedni ,mint szoktál, vagy úgy se mint, ahogy szoktál... ne már, hogy még bármit el kelljen viselni, ne már, hogy még egy kérdés, ne már hogy még egy megoldandó feladat, hát nem elég választ találni arra, hogy kerül az ember egy kis dobozban a földbe... Dudálsz, vagy kiabálsz, vagy tele vagy haraggal, minden miatt, ami eddig nem okozott gondot. Miért? Mert tehetetlen vagy. Nem abban, hogy visszahozd, abban, hogy te is olyan csendben lehess mint ő. Sötét, csend, némaság, béke, nyugalom, üresség... olyan érzések melyekre nem kapsz lehetőséget... nem tudsz beburkolózni az elmúlás felismerésébe, és elkezdtek távolodni.

Te nagyon is élsz, ő nagyon is halott. Nincs csend. Nincs némaság. Nincs lélek nélküli test. Nincs mozdulatlanság. Helyette lépned kell, tenned, válaszolni... és egyre nagyobb a haragod. Egyre nagyobb a haragod, mert nem áll meg az élet.

Anya állítsd meg, amig kiszaladok vízért! - kiabál a gyerek a meseolvasás közben. Megállítod. S belekiabálnád az estébe, hogy valaki állítsa meg a napokat, hogy csak egy kicsit ne legyél ember, legyél csak test, ágyban fekvő könny kupac, sötétben sétáló, éjjeli lélegzet, észrevétlen dermesztő szél, mozdulatlan ablakpárkányra fagyott jégcsap, hetek óta észrevétlen pókháló a sarokban, elhagyott gyerekjáték a kiürült játszótéren, üres mézesüveg a kamrapolcon, elromlott fűnyíró a kisház mögött... bármi, amivel senki nem akar törődni éppen, de majd megmozdul, megnyugszik, melegszik, megolvad, élettel teli lesz, újra hasznossá válik, megjavulhat, csak most, kérlek, kérlek, ne vegyetek észre. Engedjetek belepusztulni a fájdalomba, amire nincs magyarázat. Kérlek, bocsássátok meg ezt a fene nagy haragot. Csak menjetek az utamból, hogy valahogy léphessek előre egyet, ha újra mozdul a lábam. Ha sikerül megfogalmaznom, hogy ez már nem is búcsú, már nincs kitől, ez egy közös emlékezés, egy közös fogadalom, hogy mi majd tovább élünk.