Nem tudom hová dugjam a fájdalmam. A hetedik gyertyát gyújtom, de még mindig éget belül. Megpróbálok egyszerre hármat, s annyi a következmény, hogy még két halottam jut eszembe. Valahogy csökkenteni kellene a mardosást. Kígyóméregre mit ajánlanak? Alkohol. Köszönöm nem, ma még vezetek. - Bár lehet, a könnyek miatt nagyobb a balesetveszély. S a fáradtság, a sok átalvatlan éjszaka, mikor a megváltó halálért is imádkoztam már, sem jó barátja a reakcióidőnek. Megváltó, csak nem nekem. Mert én itt maradtam. S most nem tudom, hova dugjam ezt a sok kérdőjelet magamban… pedig már kitakarítottam az egész házat a pincétől a padlásig. Pince korábban nem is volt, de ilyen mélyre süllyedtem az önsajnálatban. Vagy mit is sajnálok tulajdonképpen? Hisz a hitem papíron akkora mint egy hegy, s látom is a mennyországot, egész tisztán. Mégis üvöltenék. Üvöltenék hangosabban, mint a fagyban fogát vicsorgató farkas. De mégis néma vagyok.

Este mikor csend lesz, mikor végre szuszog a három gyerek, akik egész nap fáradhatatlanul próbáltak felvidítani, mert nem tudják még, hogy inkább együtt sírni lenne jó, s mikor leállnak a gépek és elhalkul a szomszéd mindig mérges kutyája, elönt az egész sok bánatom és úgy sírok, mint a kisgyerek, akinek nem jutott mikulás csomag. A taknyom a számig lóg, a könnyek szétkenődnek a szemüvegemen és mondanám, hogy jól esik, de mikor abbahagyom, még mindig fáj. Fáj, hogy hiába mondtam ki minden szót, amit illik kimondani, hiába voltam jó gyerek, hiába biztosítottam a Földön elfogadott, éltető jövő képét az anyasággal, és állhatatos hitem örökélettel kecsegtető, megnyugtató üzenetét rendszeres imáimmal, mégsem tudok semmit arról, hogy vajon tényleg ezt kellett e tennem…Ezt kell- e tennem? Ő meg már tudja, és nem tud szólni. Szót fogadnék.

 Fáj, mert túl sok a jó emlék.  Talán, ha kicsit jobban utáltuk volna egymást, de semmi ilyet nem hozhatok fel mentségemül. Fáj, mert tudom, mikor voltam türelmetlen, önző és biztos ő is tudna mondani még párat. Fáj, mert annyira sokáig élt, hogy egész elfelejtettük, hogy véget érhet az élet. Fáj, mert soha senki nem mondta el, hogy kell élni nélküle. Fáj, mert gyenge vagyok, gyerek vagyok, véges vagyok.

Nem hagynak nyugodni a képek. A haláltusa megrázó, testet remegtető küzdelme. De ahogy a szülésfelkészítővel is csak az anyát készítik fel, a babák, úgy tűnik mindent maguktól tudnak, a hospice kedves, megértő dolgozói is csak a haláltusát vívó mellett állókhoz szólhatnak néhány jó szót. Senki nem tud felkészíteni a halálra. Egyedül mész, ahogy jöttél. A betegek kenetét megkapta – „megkaphatom akárhányszor” – mondta már el-elcsukló hangon egy hete. S azon gondolkozom, mivel tudod magad segíteni, hogy jól halj meg. Kezd már túl nyomasztó lenni ez az írás, mert nem szokás halálról beszélni. Csendben húzhatok feketét, beledughatom a színbe a fájdalmam. Van, ahol fehér. Felhúzom mindegyiket, de nem lesz könnyebb.

A legjobb az lenne, ha ülhetnék mellette, most így, ebben az állapotban is, és kaphatnék időt arra, hogy elhiggyem, egyszer véget ér az élet. Nézném a testet, ami nem mozog már, s ahogy a négyéves mondta, mikor a 8 éves közölte vele, hogy a dédi a mennyországban van: hogy csak a lelke, a teste meghalt. Nézném a testét és megbizonyosodnék róla, hogy a lelke már él, jobban mint mi.

Mert legjobban az fáj, hogy akárhányszor eszembe jut, azt hiszem felhívhatom és naponta tucatszor kell kimondanom magamban nincs már itt. Én meg itt vagyok feketében, a három gyertyával, a ragyogó tiszta lakásban és nem tudom, mi értelme. „Élni kell tovább” – írja anyukám. Értem. Érzem, hogy élek, mert nekem még fáj. Nem volt az érzések nagymestere, sem a szavak embere. Tudod mit tudott? Jelen lenni. És most nincs sehol!

A bejegyzés trackback címe: