Mindig is a betegségtől féltem a legjobban, mert megváltoztatja a személyiségem (erőtlenné, fáradttá, feszültté, morcossá, ingerlékennyé tehet) és nagyon nehéz önmagamnak maradni, hisz nem is vagyok az. Persze türelemre, megértésre, elfogadásra, megállásra, pihenésre, felnézésre, átgondolásra, változtatásra, segítségkérésre és ki tudja még mire tanít, de nagyon örülök, hogy végre levehettem e szürke szemüveget. Így sok nap után, fejfájás nélkül üthettük-vághattuk a hangszereket koncert címszóval, csoszoghattunk csiga lassan haza az óvodából és bár kétszer kiborult a kakaó, de kit érdekel… és a sok hancúrozás közben kapott  véletlen ütés, rúgás is elviselhetőbb így kipihentebben.

Egész nap csak csodáltam őket, a sok örömöt, jót. Csak azt láttam micsoda öröm minden, legyen móka és kacagás vagy tanítás és megtartás. Ahogy simogat a kisfiam, a másik puszit küld a liftből óvodába menet. Ahogy köszön a portán: „Jó reggelt!” - mikor délben indulunk a nagyobb kicsiért és elalszik az úton. A bátyus átöleli, majdnem finoman, nem is ébred meg nagyon. Az almachipsszel megkínál másokat, a zebránál megáll. A kicsi kiszáll a babakocsiból, mikor megébred és édesen viszi a bátyja a bicikli csomagtartóján. „Elfáradtam, szállj le, kérlek!”, és ma tényleg kéri, nem lelöki figyelmeztetés nélkül, de csodás! Itthon ebédelünk, a nagyobb mellénk ül. „Miért?” – kérdi a kicsi. „Hogy együtt legyünk”. Együtt vagyunk. Megfő a húsleves, alig két harapás miatt rohanok ki a konyhából, orvososat játszanak, amiből boltosos lesz, mert patikába mennek, miután megérdeklődik „Mi az ahol orvosokat lehet venni, ami itt is van a sarkon?”. Nézem, csodálom, szívom magamba, ahogy a kicsi kiabál a nagynak: „Nézd, nézd bátyus!” – és megmutatja, hogy ül a bilire. „Neki adtam, mondja a nagy”… és a kicsi 5 percig olyan feszült koncentrációval próbál kibújni fürdés előtt a harisnyájából, majdnem sikerül is; a nagy meg mondja, hogy „Ne mondd, anya ne mondd, csak figyelj, mit kell megmosni!”. Megtörölközik egyedül, örül is neki…”Gratulálok”! - mondja a kicsi, érzi, hogy kell az elismerés… együtt bújnak be az ágyba és körbe fogjuk egymás, meg a macik kezét, így imádkozunk… Majd fülelek a fürdőben, kiabál a kicsi: „Anya, anya, gyere!” – mire a bátyja megnyugtatja, „Nem tornázni ment csak fürdik”. „Nem, nem tornázni” – ismétli a kicsi és megnyugtatja magát…”Fürödni kell, hogy hogy, azé, hogy ne legyen büdi, nem-nem”… „Már törölközik”- állapítja meg a nagyobb, mikor elzárom a csapot. Majd bemegyek még egy puszira… elhalkulunk, elalszanak és igyekszem megjegyezni ezt a napot is, mikor egy randi este után feltöltődve másnap jó anya voltam és érezték, éreztük egymást, gyerekek voltak, jók voltak, jó lenni, jó együtt lenni és csodálni, ahogy egyre jobban megismerik és megértik a világot, melyben együtt kell élnünk.

Ennek örülök legjobban, hogy látom a csodát, érzem az örömöt. Ennek örülök, hogy sok jó nap is kijut, hogy jobb nem is történhetne velünk, mint visszatalálni önmagunkhoz és egymáshoz újra és újra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.