A régi-régi hagyományos királyságban (melyet lehetett rosszul és jól is csinálni…ezt megítélte a történelem, nem az én asztalom, akarom írni blogom:)) az volt az előnyös, hogy nem az élet része volt, hanem az egész élet arról szólt…így hát akarva akaratlanul szívvel lélekkel, egész lényükkel voltak 24 órában királyok  -  a hivatás jut eszembe róla. A munka, bár mindennapjaink része lehet és brillírozhatunk benne, magasra szárnyalhatunk, de mindennap csak a műszak végéig tart, a nyugdíjjal zárul és bizony sokszor robot.

A hivatásra születnek, belenőnek, vagy igazán kalandos utakon elsodródnak a szerencsések és egyszer csak ők maguk lesznek a szakma: a cipész, az orvos, a kutató, az író, a színész, a matematikus… egész lényünkkel és életükkel képviselik mindazt, ami a munkájuk. Ha mindezt jól végezik, az egész életünket koronázhatja meg (és hivatásból elég ritkán csinálnak bármit is rosszul, hisz a folyamatos tökéletesedést is magába foglalja).

Régen is volt ilyen, ma is van! Ma kevesebbet beszélünk róla, ezért szeretnék néhány sort nekik szentelni, a törekvőknek, a kitartóknak, azoknak, akik valamely érthetetlen módon akár nehezebb út árán is valami megmagyarázhatatlan belső erőtől hajtva, alázattal mennek, mennek előre.

A hivatását élőnek nincs munkaideje, ami nem egyenlő sem azzal, hogy munka után, étteremben, nyaraláskor is dolgozik megállás nélkül, sem azzal hogy munkaalkoholista, csupán onnan lehet felismerni, hogy tekintetéből ugyanaz az öröm sugárzik, ha a szakmájáról beszél, mint amikor életéről beszél, hisz céljai összefonódtak a mindennapi betevőt adó foglalatosságával.

Akinek van életcélja (ez nem kifelé hirdethető ars poetica, mindenkinek magának kell érezni. Sajnos azt tapasztalom, sokan hiszik, hogy nem kell, vagy nem szánnak elég időt annak pontos megfogalmazására) és az ehhez vezető utat hivatásában leli meg (a hivatáshoz nem kell munkaszerződés!) és minden körülmények közt hűséges tud maradni a tanítvány, a gyermek, a harcos önmagához az legyen mester! S ha mások követik az úton, mert látják benne a figyelmes tanítványt, az őszinte gyermeket és az erős harcost, akkor legyen vezető, mert az ilyen emberek mindig jó ügyeket szolgálnak és nem önnön érdekek irányítják őket, az út a céljuk, a teljességet a cselekvésben, mások felemelésében, szolgálatában élik meg. Az embereknek, pedig kell a vezető!

Kicsit költői lett, így szükségét érzem az összegzésnek… ha meglelted már a hivatásod értesz engem. Ha nem, akkor is jó úton jársz, akkor, ha amit csinálsz, teljes bedobással teszed (hibáiddal, töretlen lelkesedéseddel, törekedve a tökéletesre, a jót keresve, mindig azt nézve hogyan lehet megoldani). Ne félj, nem lehet rosszul csinálni, vagy túlzásba vinni! A mértékletességet a csapatmunka, a körülötted dolgozók, vagy a körülötted élők jelenthetik, mert hát a hivatásunk mellett is megfér, sőt kell, hogy legyen jó pár feltöltekezést adó teljes embert kívánó szerep.

Mikor nagy habot csinálsz a kádban és a buborékok csak úgy pattognak, sercegnek körülötted, ki-kipukkadnak, és máris újjak ölelnek körbe, mikor érzed a vattacukor ízű boldogságot, akkor átélheted azt az örömöt, amit a (nagybetűs) csapathoz, a veled egy úton haladókhoz tartozás jelenthet. Benne ülsz és összefogod a buborékokat, felemelkedsz vagy hagyod őket és égnek ereszted, jó irányba vezeted, tereled őket, mindegyik sok örömöt tartogat.

Örülj, ha van, aki jó irányba vezet, vezess (szolgálj) ha arra születtél!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.