Rég nem írtam, elfoglalt voltam. No persze nem mintha ne tudnék néhány percet szakítani a pötyögésre, egyébként is feszítenek a buborékok belűről de ahhoz, hogy neked is át tudjam adni az érzéseket jelenlét kell, figyelem. Az írás egész embert kíván. Most csupán annyira volt elegendő az öröm, hogy engem tartson egyben észrevétlenül.

Most sem vagyok igazán itt. Valahol fél úton a Mennyország és a konyhapult között rád gondoltam. Hogy telt az elmúlt pár heted? Mennyi öröm ért kedves olvasó? Gyarapodtál, fejlődtél-e a szeretetteljes élet kiteljesítésében? Léptél-e vagy még halogatsz? Befejezted, vagy kaptál újabb határidőt? Elkezdted, vagy vannak jó indokaid? Valaha elmondod neki, vagy egyszerűbb, ha megtartod magadnak? Bíztatod-e támogatod-e őt?

Élet és halál remeg a levegőben. Belül csend van, fagyos némaság. Üres és érdes minden. Nem mersz szólni, lélegezni, fojtogat az elmúlás. Síkit a vonat kerék a fémen, nyelved a fagyos üveghez tapad, a beton felsérti a térded...nem, ez nem elég jó kép. Keresgélek. Kutatom, hogy miként írhatnám le neked azt a kietlen puszta fájdalmat, amit melegség ölel körbe mert a hitem nem hagyja, a szívem nem hagyja, az emlékek nem hagyják, hogy magukkal ragadjanak. Csak néha egy figyelmen kívül hagyott, irányítás nélküli pillanat műve lehet csak, hogy megint peregnek a könnyek. Amiről nem is tudod, hogy emlékeztet...

Nekem segít ha gyertyát gyújtok. Napok óta ég. Nem tudom miért, de az a furcsa érzésem, hogy a fény segít. Nem feketében gyászolok.