Én mindig elkerekedett, kidülledt, gyorsan pillogó tekintetet öltök, ha egy kedves, lágy hangú hölgy, valami bagatell dologra káromkodni kezd mint a kocsis, aztán akkorát sóhajt mint aki azt akarja közölni a világgal, hogy na, most ez kijött, nyertem két újabb kreditet angyal hangon rebegni. Megmosolygom az önmagukat keresgélő fiúkat, akik barátnőjüket, akivel kettesben a parkban költőket megszégyenítve becézik a haverok előtt lepattintó stílusban, a társadalom által elfogadottan (mert hát nem sűrűn látok felhördülni haverokat, hogy ember szedd már össze magad) olyan szavakkal illet, melyek arra adnak következtetést, hogy a fiú számára a lány megtűrt személy, és a „mi”mint olyan nem létezik. Ó, majd elfelejtem a másik kedvencem, amikor valaki, mint ruhából bújik ki hivatásából és munkaidőn kívül a facebook profilja messze menően megkérdőjelezi számomra, hogy akkor ő most ki is valójában…

Milyen lenne már, ha buborékokról regélnék, de egyébként a barátaim többször hallanának keseregni, mint nevetni, vagy miután megírnám a sorokat bámulnék ki a fejemből depresszióba zuhanva. Hidd el, ha így lenne nem írnék, én tényleg hiszem, hogy az élet szép és olyan emberek állnak körülöttem, akik ha egy percre is hitem veszteném emlékeztetnek rá hol veszítettem el a fonalat.

A leges-legjobb abban, ha tudjuk, hogy kik vagyunk az, hogy mindegy mit dobálnak felénk követ, vagy kenyeret, az már a beszélgetés előtt eldőlt mi visszadobunk-e valamit, és ha igen mi az.

Ó, persze nekem is több színem van, de fontos, hogy össze lehessen őket illeszteni! Szeretem a kongruenciát, számomra biztonságot ad, megbízhatóságot sugároz. Ezért szeretem az egyéniségeket, a véleményt formálókat és adok újabb és újabb esélyt a csapongóknak, hogy egyszer talán hitelesnek érzem őket, mert egyszer mindenki megtalálja a saját színeit!

Az ősz, nos az ősz, nekem a legautentikusabb évszak.