Emlékszem a karamellre... A konyhában állt és kevergette az edénybe az égetett cukor tejes mámorát, hogy oda ne égjen, ne csomósodjon, gyógyulást adva a nagy téli játékok után, karcoló torkomnak. December lehetett mikor egyszer csak nagy pelyhekben esni kezdett a hó és én vidáman rohantam ki az udvarra, ahol pajtás kutya a házából leste csak a furcsa fehér pöttyöket. Percekkel később már centis hó terítette be a járdát, s egy órába se telt és az óriás fenyők ága meghajolt a pihék súlya alatt. Több se kellett nekünk, rohantunk, hogy valami ember formát adjunk a hónak. Mikor elkészült, sálat raktunk a nyakába és sapkát húztunk a fejébe. A teremtés örömétől ragyogó arccal rohantam a konyhába, hogy megnézzem, látszik-e rendesen a két kis emberke... Ott voltak, annak rendje módja szerint a nővéremé nagyobb, az enyém kicsit alacsonyabb volt. Igazi szénből volt a gombjuk, roppanós répából az orruk, ág volt a kezük. Semmi, de semmi más dolguk nem volt, mint mosolyogni a konyhában szorgoskodó nagymamámra. A tél során látták, ahogy készülnek a finomabbnál finomabb sütemények, levesek, sültek…

Nagymamám 49 éves volt, amikor megszületett az első unokája. Te hiszel a családi örökségekben? Talán megismétli magát a múlt, sejtjeinkben örökítjük tovább családi örömeinket és fájdalmainkat. Akarva, akaratlanul válunk azzá, akit követni, vagy megtagadni akarunk. Valahol mélyen van egy rész bennünk, ami összeköti a mennyet a földdel, melyben tovább élnek mindazok, akikből mi magunk is felépültünk, emberré lettünk…

A bejglit megtanultam, de azért negyvenszer végig fut a szemem a kézzel írt sorokon sütés közben, nehogy eltérjek a hagyománytól, megőrizzem mindazt, ami láthatóan hosszú évek óta működik. Már a paradicsomleves is egész jól megy és a piskótámnál bátran hirdetem, hogy a mamámtól tanultam. Elmaradt azonban a hájas tészta, a nudli és a karamell. De azt hiszem, nem is kész recepteket kapunk a felmenőktől, csak hozzávalókat, amiből nekünk kell kisütni valamit.

 Számtalan helyzet jön velem szembe hétköznapjaim során, amikor emelném a telefont, hogy tanácsot, jó szót, biztatást, vigaszt kapjak. Kicsöng. Senki nem veszi fel. Még sincs miért szomorkodnom, felbecsülhetetlen kincset hagytál rám, mert a két hóember csak egy télen át, de én 27 évig leshettem minden mozdulatod, szavad, csended.

Boldog 80. születésnapot drága nagymamám!- Ez az első, amit nem élhettél meg. Hiányzol! Emléked, örökséged, szereteted szilárd talajom, melyről bármerre is indulok, nem veszhetek el. S most én kívánok helyetted: lányod, aki szintén 49 évesen lesz nagymama, lehessen ugyanilyen erős alapja az unokáknak, mint, amilyen te voltál nekünk, s maradjon addig mellettük, amíg akkor sem esnek kétségbe majd, ha végtelenül cseng a telefon…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.