Ahol a szél menta illatot fúj az éjben és a nyár mindig derűt és örökkét ígérő végtelen este. Ott, hol a téli puha fehér hótakaró mezítláb sem hideg. Sütemény illatú az otthon, levendula illatúak a szekrények és minden megjön, amit a Bon Prixből rendelsz. Nincs járókeret, nincs térdprotézis, nincs félelem, nincs egyedüllét, nincs semmi, ami szabadságod fojtaná! Nincs szomorúság, nincs harag, nincs elillanó idő, nincs semmi, ami boldogságod oldaná. Ott vagy már és minden szép… miért sírok mégis mond?

Ha most karácsony lenne, emlékeimből fújnék a fenyőre gömböket. Az egyiken még biciklizel, térd alá érő szoknyában, göndör a hajad és mosolyogsz. A csúcsdíszen tolonganának a képek: mikor Dallast nézünk, karamellt készítesz nekem, olyan nagyon-nagyon finomat. Ott lenne a világ legfinomabb rizs receptje, ott lenne a bejgli is, amikor együtt sütöttünk piskótát, ott lenne mikor Máriagyűdön szakadó esőbe futottunk a templomhoz. Ott lenne, igen, ha ügyesen rajzolnám, ráférne a kis kempingágyam a két szoba között a pisiltetős Panni babámmal, ott lenne, ahogy leslek az oviból - az őszirózsák közt kertészkedsz és akkor már az őszi rózsa jelmezem is rákerülne, amire te készítettél papírból virágokat. A fa alá helyezném a szeretetet, a hűséget, a tiszteletet, az elfogadást, a derűt, a társat, a nőt, az anyát, a tisztaságot, mely értékeket húsleveseidben tápláltál belém. Szaloncukrok közé rejteném mikor Zalába jártál hozzánk és főztük a nagy üstben a szilvalekvárt, de minden egyes szörpöd íze is apró hópiheként rá kerülne az ágak végére. Ha nem férne a fára, hát a fotelekbe raknám azt a sok fonalat, ami ujjaid közt átszaladt. Magamhoz ölelném a szerdákat, mikor csomagot kaptam, nem maradt el soha a kollégista segélypakk… Emlékszel mikor a Nők Lapjából diktáltál nekem fáradhatatlanul hátha egyszer megtanulok helyesen írni? Nem sikerült, de írni, olvasni, újságokért lelkesedni megtanultam. Reggelente befontad a hajam és a világ legszörnyűbb csatjait aggattad bele, hogy hiányzik, jajj hogy hiányzik. Egy csörgés, ez vagyok én és máris hívtál, hogy elmondhassak neked mindent és tudod mindent elmondtam, mégis úgy hiányzol! El nem képzelhetem, ha nekem ennyire fájó, hogy nem vagy már velünk, mit érez, az, akinek ötven évig édesanyja voltál és mit az kinek 57 évig felesége… nekem csak 27 évet kell újra élnem minden fojtogató percben, amikor nagyon szeretnék legalább még egy ölelést.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.