Egyszer a vonaton ülve akaratlanul fültanúja voltam egy beszélgetésnek… mivel azonban nem kívántam semmit, ami rajtam kívül zajlott, nem is figyeltem oda. Láttam magam előtt a két nőt: ahogy a lenőtt hajú szőke heves kézmozdulatokkal, széles gesztikulációval mesél, mesél, mint akibe hat élet története szorult. Hol elsírta magát, hol vihogott, akkor látszott a rúzs a fogán. A másik pedig arcán az érzések egész skáláját játszotta le együttérzést tanúsítva. Olyan megdöbbent képet vágott néha, hogy biztos voltam benne az örök élet titkát közli a barátnője. Semmi ilyenről nem volt szó, csupán egy férfiről, aki lelépett. Lelépett valami nővel. Hol befelé hallgattam, hol beszűrődött egy-egy mondat az unatkozó vonatközönségnek adott egyfelvonásosból. Egyszer csak felugrott a nő - ekkor már nem csak én kaptam fel a tekintetem – és előkapott a táskájából egy képet, széttépte, majd a kukába dobta… mikor leült, mintha megkönnyebbült volna. Egy fél percre elhallgatott, előkészítve a dráma központi kérdését, belesüppedt a kekizöld MÁV fotelba, vett két mély lélegzetet, arcán végig folyt egy súlyos könnycsepp, vele együtt az egy eurós szemfesték és a legnagyobb fájdalommal kérdezte a barátnőjét: Hogy várhatta az anyám, hogy boldog legyek? Micsoda kérés ez?

Hidd el, a válasz nem fontos. A beszélgetés folytatására nem emlékszem…

Azonban ez a kérdés régóta ott lebeg bennem, annyira értettem a fájdalmát… nem, nem azért, mert hasonló vívódásokkal lennék tele. Hanem mert ezt látom nap mint nap, ahogy emberek a legkülönfélébb módokon hajszolják a boldogságot. Magasságokba vágynak. Mintha egy kövér, izzadt edző üvöltene velük síppal a nyakában: feljebb, feljebb, még feljebb!

Én nem vagyok mindig boldog. Vannak egészen csendes, elszálló, eltűnő pillanataim. Vannak elkeseredett, félelemmel teli perceim. Vannak kétségeim. Előfordul, hogy nem tudom merre tovább, előfordul, hogy segítség kell. Csodákkal teli buborék életem a mélységektől és a mennyei pillanatoktól egész. Az én édesanyám életet adott nekem, annak összes érzésével. Azt várom magamtól, hogy éljek. És azt keresem, aki mellett mindent megélhetek, akinek hangos nevetésem és szívfájdító zokogásom sem ijesztő. Nem akarok én folyton boldog lenni. Kedvemet szeghetik, hitemet nem vesztem. Kipukkadhat minden buborék. Tudom, hogy van erőm fújni újat. Mert a boldogság nem körül vesz, hanem benned él. Bennem él, akkor is, mikor magamban tartom, s arcom komor. A teljesség felé vezető út hullámvasút! Szállj fel!

Téged mi tesz boldoggá? Vannak benne elvárások másoktól, vagy magadtól, aminek görcsösen meg akarsz felelni?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.