Fekszik az ágyában és les a sötétben. Csak tudnám mikor… könnyebb lenne! Túlságosan hangos szapora lélegzete, alig hallani, ha kell valamit egyáltalán. Így hogyan veszem észre, ha megtörténik a rossz vagy a jó? Mit kezdjen az ember hirtelen jött ijedséggel, vagy boldogsággal? Jobb félni, mint megijedni? Jobb vágyakozni, mint örömünkben megőrülni?

Én hiszem a jövőm, nem érhet meglepetés. Tudom, hogy életre születtem, nem haldoklom divatból. Apró csalódásaimra pirulaként kapkodott naiv reményeim elmosnak mindent csüggedést.

Mire vársz? Hát miért nem élsz? Túl korai? Túl késő? Soha nem jó?

Én, ha érzem, átélem. Ha gondolom, elmondom. Ha hiszem, kitartok. Ha elveszek találj meg!

Szereplő vagyok és tudok róla. Nem nézem, hanem elevenen megélem, ahogy elhalad fejem felett az idő. Cselekvő vagyok. Lépek. Nem állok meg csendben figyelni történik-e végre velem valami.

Mobilitás! Még, hogy feladok mindent? Maximum a leckét azoknak, akik a buborékok helyett a földet nézik. Elértem mindent? Ugyan! Semmim nincs, ha senkié nem vagyok. Semmi nem lesz belőlem, ha magam helyett valami máshoz ragaszkodom. A stabilitás nem a mozdulatlanságban rejlik, hanem a tevékeny életben, a buzgó szeretetben!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.