A szép nő mosolyog. Mosolyog, mert boldog. Boldog, mert körbeveszik a szerettei, akik erényeit látják, így értékesnek érzi magát, melytől tündökölni kezd. Beragyogja a körülötte élők életét, kinyílik világ felé és egyre közelebb kerül a szíve mélyén szunnyadó jóság kibontakoztatásához, melyet Isten rejtett bele mikor szeretőnek, menedéknek, az otthon őrzőjének, társnak teremtette, hisz nincs oka védekezni, támadni, bezárkózni, ha elfogadják őt olyannak amilyen. - Így egyre jobb lesz. Hiányosságai az emberség varázsolja jósággá, és e biztos talajon kibontakoztatja a benne szunnyadó nőt, melytől külseje is megváltozik. Igen a szépség belülről fakad, s nem hívható elő sminkkel, ruhákkal, ékszerekkel. Ezek csupán kiemelhetik a mondanivalóját, de mit sem érnek, ha nem sikerül önmagával és környezetével egyensúlyba kerülni viselőjüknek. Csupán művészet lenne jelensége az egység-élmény nélkül. Rámutathatnak egyéniségre, megvilágíthatják természetességét, vadságát, vagy éppen szerénységét, de elérhetetlen lenne a mosolya nélkül, s épp ezért láthatatlan.  Szépség születik a szerelemből, harmóniából, a biztonságból. Minden egyes őszinte szívet melengető mosolyból a szeretet sugárzik. A szeretet szép.

A nyaralásról hazaérkezvén az oszlopok által tartott boltívről elnevezett áruházba - mely sok kedvenc kis üzletemet felfalta – tértem be, hogy feltöltsem a hűtőm, és beszerezzek ezt-azt, meg azt is, ami nem is kéne annyira nagyon-nagyon… Megkönnyebbültem mikor beléptem, és még nem voltak kint a karácsonyfák. Sanszos volt, hisz néhány napra harminc fok alá ment a hőmérséklet, és közel negyed év múlva itt van az áruhitelek, az ajándékozás és a szeretet ünnepének kihirdetett kereskedelmi fesztivál, aminek semmi köze az általam ismert keresztény ünnephez.

Nos, én karácsonykor Jézus Krisztus születésére emlékszem. Decemberben hajnali szentmisékkel, baráti beszélgetésekkel és ajándékkészítéssel, valamint családi sütögetéssel várom nyugodtan, hogy közösen, egymást is megajándékozva ünnepeljük Jézus születésnapját. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy ne hagyjam, hogy túlpörgessenek a villódzó fények, a különböző zenélő mikulások, táncoló hóemberek, éneklő rénszarvasok, és valami furcsa mód repertoárra kerülő nyulak, kacsák, pulykák…

Arra gondoltam, neked is elárulom, hogy lehet még buborékabb készülődésben részed, mely megkívánja, hogy szeptember elején írjak-e témáról.

Tudd, mire vágynak a szeretteid! A figyelmes apróságok sokszor többet jelentenek, mint a személytelen nagy és drágának látszó tárgyak. Én egész évben kis listát írok az ég felé röpködő vágyakról, és persze az ötleteimről (melyeket úgyis elfelejtenék) így valóban a „Jézuska hozza az ajándékot” még akkor is, ha a nagymamám az óvodások naivitásával nem dönt úgy, hogy levelet ír a Mikulásnak egy új ágytakaró reményében. Apró rizikó, hogy beszerzi közben, de az én tapasztalatom az, hogy mindenki vágyik olyan apró-cseprő dolgokra, amire sajnálja magától a pénzt. Ó, nem szándékozom ajándék ötleteket írni, bár híres vagyok arról, hogy barátaim családtagjainak is ötletetek, elkerülve, hogy szegény férfi ismerőseimre 24-én a benzinkúton rábeszéljenek valami zenélő bögrét.  Azonban fontosnak tartom megemlíteni, hogy ha kezünk munkáját – lekvárokat, savanyúságokat, befőtteket, kézimunkát – kívánjuk ajándékozni, azt sem tudjuk decemberben megvalósítani… bár a mai világban minden évszakban kapható minden gyümölcs igaz, ami igaz.

Kettes szabály: már októberre legyen kész a kis listád, kiket szeretnél megajándékozni… és kezdd is el beszerezni! Novemberre legyen meg a fejedben a menü és a süti tervek… amit tudsz, szerezz is be!

A leges-leges-leges-legfontosabb pedig az, hogy ne legyél 24-re egy élőroncs, aki a tökéletes háziasszony/ember szereptől egy kis mosolyt sem bír már megereszteni a családjának.

S, hogy mit csinálj decemberben? Menj be a nagy áruházba, ülj le egy padra és csodálkozz a nyüzsgő hangyabolyon. Ülj ki a vásárba forró csokizni, borozni, puncsozni és beszélgess egy jót. Vegyél részt karácsonyi koncerteken. Aludj sokat! Olvass, süss, sétálj, szánkózz, utazz, jótékonykodj, önkénteskedj, tanulj…

Megérkezett a boltokba az őszi- téli kollekció… kint 30 fok, bent kabátokat próbálunk a neonfényes légkondicionált vásárlásra buzdító zenéktől harsogó üzletekben… ezért soha nem lehetne aktuálisabb a kívánságom: Boldog karácsonyt!

Szeretsz készülődni? Meglepetést okozni? Látni a másik arcán az örömöt? Minden napotokban ott vagy te, ő és adtok ebből egymásnak?

 Nem kell mindig a másik mellett lenni fizikailag az örömteljes együttéléshez, sőt mit sem ér a közös idő, ha nem vagy jelen lélekben élete minden egyes percben. A legfontosabb, hogy érezze a másik, hogy figyelsz rá, hogy meg akarod ismerni, meg akarod érteni őt. Nem azt akarod, hogy a te életed élje, de egymásért tudjátok élni a saját életeteket, mely egyre közösebb lesz, összeolvad és idővel már nehéz megmondani kinek is a tevékenysége volt a sok közös kedvenc. Megosztod vele a perceidet és átéled az ő pillanatait, a legapróbbakat és a legnagyobbakat is… a hegycsúcsokat és a völgyeket is. Tudod, mit szeret, minek örül, miért így vagy úgy tesz ezt-azt. Apróságok. Az apróságok a legfontosabbak.

Az egyik, egyébként kedvenc újságjaim egyike a házasságok válságának egyik lehetséges megoldásaként, mint ötletadó példát hoz fel egy nyitott kapcsolatot. Kifejti milyen jó, hogy látják a másikon, hogy egy-egy „szeretőjétől” megfrissül, megváltozik. Új dolgok iránt érdeklődik, és ezeket megosztja egymással a bemutatott pár, amitől csuda izgalmasnak vélik az életüket, és mint kapcsolatuk mozgató rugóját értelmezik a „külső forrásokat”. Sajnálom! Sajnálom, hogy ide jutunk… hogy törzsi példákkal kívánjuk alátámasztani az álmegoldásokat, azt, mikor senkié nem vagy igazán. Ó, majd elfelejtem, azt írják, a monogámia a vallásból ered… nem ezt kívánom értékelni, leírom nekem mi az érték. S ki-ki döntsön, majd egyeztessünk a mennyországban melyik is az Istentől való. Én a belső értékek felfedezésében, az önismeret elmélyítésében, a szeretet kiteljesedésében hiszek, amire bőven kevés is az együtt töltött 40-60 év, nemhogy unalmassá válna az elköteleződés. A belső forrásokat persze nehezebb megleli. Abban hiszek, hogy ha valakinek odaadod magad, nem adhatod oda még akárhánynak, mert akkor senkié nem leszel igazán és akkor te sem leled a megelégedést, persze, hogy elvágyódsz.

A minap egy negyvenes évei végén járó férfivel beszélgettem. Vidáman mesélte – kérdezés nélkül – hogy ő bizony amióta, világ a világ tart szeretőket, és a szeretői más férjeknek is szeretői. A felesége? Hát a felesége is minden bizonnyal tart szeretőt… ha van esze – mondta. Kérdeztem: miért? – Ha már beszélhetnékje volt. Ó, így alakul. Ott vannak a nők, és hát nem fáj az senkinek… Sajnálom, őt is sajnálom, hogy nem fáj neki ez. És talán egyszer majd rádöbben, hogy a teljesség felé nem a részek összeillesztése, hanem az egész átélése vezet. Mit keres? Miért kell neki ennyi visszaigazolás, ennyi képmástól? Vajon megleli-e egyszer önmagában azt, aki elég lehet egy embernek is, nem csak sokaknak egy darab.

Ott lenni, nem azt jelenti, hogy élsz a másik mellett… Ott lenni az tud, aki előbb megtalálja önmagát.

Aki darabokra hullik, elfogy, s aki egész önmagát oda adja, egyre többé válik.

A házasság nem egy papír! Én mondom nincs is válságban! Csak kevesen döntenek mellette… mert átemelni egyes elemeket, gyűrűhordást, fehér ruhát, lagzit, az még nem házasság…  A házasság az, mikor kiszolgáltatjátok egymásnak a szentséget,  minden nap újra és újra és látod a másik arcán az örömöt!

Egy professzor egyszer gondolt egy nagyot és definiálta a szerelmet. Úgy véli, hogy a mindenki által áhított érzés az intimitás, a szenvedély és az elköteleződés kellemes elegyeként születik meg nőben és férfiban… hmm…

Intimitás…erről már írtam korábban, így most csak arra tudlak biztatni, hogy olvasd vissza, mert bizony megérdemelte a külön buborékot ez, az először talán édesanyánk karjában felfedezett és sokféleképpen megélhető érzés.

Az elköteleződést Robert Sternberg két részre bontja. A rövidtávú döntésre, amikor vállalod a szerelmet korábbi rossz tapasztalataid dacára, vagy éppen az ismeretlentől való félelem ellenére… Amikor kimondod mindenekelőtt magadnak, hogy igen, ez bizony szerelem, tehát a facebookon nem szükséges elem meghirdetni. Továbbá a hosszú távú döntésre, amikor megszületik és realizálódik benned a gondolat, hogy ez örökké fog tartani. Másként nem lehet. Nem lehet megélni úgy megélni a mát, ha nem hiszel a holnapban. Így megállapodhatunk a futó románc kifejezésben azon kapcsolatok illetésére, ahol nem születik meg a döntés, a biztos tudás arról, hogy vele élném le az életem…

Persze nem maradhat el a szenvedély… a tűz, ami hol kisebb, hol nagyobb lángon ég, de a beetetési időszakban tuti, hogy robog. Személyiség kérdése persze, hogy ki, hogy éli meg, mit is jelent ez a gyakorlatban, de egy igazi szerelemben mindent szabad, ami mindkét félnek jó. Legyen az örültség, vagy apró játék, amit csak ti értetek, bármi ami arról szól, hogy elveszíted a fejed és átéled a másik rezdüléseit, bármi a verstől az ágyig… tengerpartig…vagy a könnyekig ha kell.

Intimitás- elköteleződés- szenvedély. A szerelem ezért meghitt, biztonságot adó és izgalmas. Persze csak a beteljesült szerelem…

Ahol csak szenvedély van, az gyorsan éget el. Ha hiányzik az elköteleződés, akkor lassan múlik el. Ha kimarad a szenvedély, fellobbanhat máshol és romba dől minden. Ha az intimitás nem  született meg, akkor nem leled meg a kapcsolatban igazán önmagad és nem éred el a másikat. Azonban, ha igaz szerelemre lelsz, akkor idő, tér, távolság, nehézségek ellenére is örökre megmarad… persze ez még nem jelenti azt, hogy felismerted, beteljesítetted, megtartottad, de kitörölni nem lehet, ugyanolyan ezer év múlva is…

Pályázatot írtak ki több mint negyven éve együtt élő házaspároknak a házasság népszerűsítésére. Kár, hogy nem lehet szavakba önteni az intimitást, megfogalmazni a leírhatatlan szenvedélyt, vagy jól átadni a mindent túlélő elköteleződést 4 oldalban, ahogy azt a kiírás tartja… jó regények, történetek születnek, melyek nekünk is fájnak, minket is égetnek, ahogy együtt élünk a főszereplőkkel. Ha nem születhetne a te életedről is egy ilyen megfogó irodalmi alkotás, akkor ne elégedj meg a megalkuvással, de mielőtt menekülni kezdenél magadat vizsgáld meg, tehetsz-e bármit azért, hogy újra rátalálj arra, amiért egyszer igent mondtál, s tedd is meg!

Pipacs vagyok, több mint piros,

selyem, könnyed és tudatos.

Élni!

Élni, úgy ahogy a paradicsomban lehet.

 A csendes esőt hozó széllel szállni,

Óriási búzamezőn rozmaringillatú otthonra lelni,

és  eget rengető hittel megragadni minden örömöt!

Természetesnek megélni azt mi csak keveseknek jár,

Átélni mit a teremtéskor megkaptál.

Embernek lenni, mint milliárd társad,

mégis egyetlen fókusza lenni a nagyvilágnak.

Jobban hiszek a genetikában és a mintaadásban, mint a nevelésben… igen-igen, tudom, hogy szociálpedagógus vagyok, ezért inkább másként fogalmazok: A jó nevelés szerintem a mintaadás, a személyiségjegyek kibontakoztatásának elősegítése: „élményterápia” az elsődleges és a másodlagos szocializációs közeggel (a családdal, majd a barátokkal), azaz értékek közös megélése.

Én az életbe nőttem bele, nem a szabályokba. Kiválasztottam az általam elfogadható értékeket és meghúztam az ahhoz szükséges kereteket, szabályokat. Megtanítottak dönteni, gondolkodni, szeretni.

  Ez korántsem egyenlő a társadalmi elvárásokkal. Egy depi társadalomban például furcsa, aki mindennap buborékokról beszél… azt mondják: „majd meglátja”; „naív” „könnyű neki, amíg”… persze mindezeket ismeretlenül mondjuk…hisz biztosak vagyunk benne, hogy a jó: az x és abba nem fér bele xy, xz, vagy bármi egyéb színes variáció… de mielőtt valami szakmai esszébe kezdenék itt, gyorsan a napi buborék, miért is-e fejtegetés…

Esett az eső, nem sok, éppen pár percnyi áradat, hogy Pécs utcáin ne lehessen úgy végig menni, hogy át ne kelljen haladni egy vízfolyáson, óriás tócsán, vagy egy kátyúnak köszönhető kis tavacskán.

Ne lépj a pocsolyába! Ne sározd össze a ruhád! Kerüld ki, lépd át, figyelj! – visszhangoztak a fülemben az út során hallott szavak… és a bosszankodó esernyő nélküli emberkék tekintete lebegett előttem. Túl sok a ne. Kevés a miért, a hogyan, a meddig, a kivel, a kiért.

Én bizony, mivel így is úgy is vizes lettem picit, kikerülni csak hellyel-közzel sikerült volna, gondoltam egyet és végig tocsogtam a tócsákon, fröcsköltem és pancsoltam a vizet. A ruhámat a gép kimossa, a cipőmet a nap szárítja én pedig bár furcsán néztem ki a sietők között, kihoztam a legjobb bubit abból, amit egy sáros, feltúrt, esőáztatta utcán kora délután lehetett.

Tetteink, melyekkel nem bántunk másokat, nem sértjük Isten, vagy az emberek igazságos törvényeit nem szorulnak magyarázatra. Ettől persze még szemügyre vesznek minket, ez azonban nem jeleneti azt, hogy elvárásaik vannak felénk… csupán teszik, amire nevelték őket: megszokott és elfogadott dolgokat művelnek: pl bámulnak.

Anya, csak mééég azt szeretném mondani, hooogy… még nem tudja mit, de olyan jó lenne mondani még valamit, csak, aludni ne kelljen. Aztán persze jönnek az ötletek: szomjas vagyok, hiányzik apa, a tengerimalacok kaptak-e enni, a Klaudia alszik-e már, ki beszél kint az utcán, pisilni kell, mikor kell kelni… ha valamit nem akarunk, találunk ezer kérdést, csak ne kelljen azzal foglalkozni. A gyerkőcöknél halljuk, ahogy kitalálják, el is mondják őszintén… mi már magunkat (is) egész jól át tudjuk verni. Nem akarunk életmódot változtatni, de be nem ismernénk, inkább megvesszük az edzőtermi bérletet, párszor el is nézünk; és hamar rájövünk a diétás csoki is finom, ha pedig háromszor annyit eszünk belőle ugyanolyan boldogok és kövérek leszünk, mint az eredetitől. Én vizsgaidőszakban szoktam magam látványosan körbe rakni a tankönyvekkel, megnyugtató, hogy mégiscsak foglalkozom a dologgal, persze érdemi művelet nem gyakran történik velük a vizsgaelőtti hétig. Még azt akarom kérdezni… és utána, majd nyelvvizsgázom, jogsit szerzek, munkahelyet váltok, rendbe teszem az életem, felteszem magamnak az igazán fontos kérdéseket… Én könyvekkel, sokan egy férfivel, vagy nővel veszik körbe magukat, s tök olyan mintha kapcsolatban lennének. Tökéletesen elélnek egymás mellett évekig emberek, csak ne akarjon senki, semmit kérdezni. Nekem mégis lenne egy kérdésem: Tudod ki vagy te?

Vizsgán hamarabb kiderül az önámítás és van UV. Azonban az életünk napjaiból mindegyikből csak egy van, egyetlen egy, s könnyen azaz érzésünk támadhat, hogy már nem is a mi életünk, ami körül vesz minket, ha beérjük fél válaszokkal, másoknak akarunk megfelelni és mindig más kérdéseire válaszolni, abból nem lesz álom sose… Érdemes idejében megfogalmazni, mit várunk az élettől… és miért csak várnánk, ha élhetünk is! Persze, kell bátorság felvállalni önmagunkat, kiállni az értékeinkért és harcolni az álmainkért, de mindig megéri vállalni a rizikót, mert ha sikerül megismerni és megszeretni önmagunkat egy igen megbízható és biztos „társra” lelhetünk, s máris könnyebben fogjuk megtalálni a másik felünket azt, aki úgy szeret minket, ahogy vagyunk és segít abban, hogy még őszintébbek lehessünk.

Anyaaaa… Igen kicsim? Még nem szeretnék aludni, melléd bújhatok? Gyere! Jó…de miközben kimondja már alszik is édesen… csak ezt akartam tudni… itt vagy nekem… itt vagy, de jó érzés, körbe ölel az álom, békés a világ…

Együtt bármit. Aludni, olvasni, egymás mellett tevékenykedni, énekelni, zenélni, nevetni, kirándulni, utazni, nosztalgiázni, társasozni, sportolni, világot megváltani, fogyózni, holnaptól másként élni, vásárolni, örömet-fájdalmat átélni, túlélni nehéz napokat, felébredni, dönteni, elfutni, bátornak lenni, hinni, élni… Együtt, családdal, barátokkal, társunkkal, kollégákkal, haverokkal, szomszédokkal, osztálytársakkal… Jó megosztani az életed, jó, ha mások is érzik, ami benned megszületett.

Tudod néha olyan apró dolgok is lehetnek buborékok, amikre soha nem gondolnál. Sőt amikor körbe nézünk a világba és látjuk, mennyi minden történhet az emberrel, hála öntheti el a szívünket a puszta gondolattól, hogy mivelünk nem történik meg a rossz. Ritkán mennyei minden, a munka, szerelmi életünk, családi-, baráti kapcsolataink, tanulás, egészség, hobbi… egyszer fent-egyszer lent, nehéz mindenhol a toppon lenni. Sokszor az határozza meg több jót, vagy rosszat számolunk össze, hogy milyen lábbal keltünk fel. Ritkán gondolunk azonban legnagyobb boldogságunk közepette arra, s a rosszabb pillanatokban sem nagyon vetünk számot arról, hogy mennyi mindent megúszunk, elkerülnek minket gondok-bajok. Pedig ha csak picit belegondolunk milyen szerencsések vagyunk, mennyi mindent elértünk, mennyi mindent kaptunk érezhetjük Isten a tenyerén hordoz minket. Persze nem arra gondolok, hogy kárörvendjünk, vagy mások baját fejtegessük, hogy a mieinket kisebbnek lássuk. Arra gondolok, hogy ne legyen természetes, hogy lélegzünk, pislogunk, mozgunk, nem fáj a fogunk, a fejünk. Ne felejtsünk el a kérő imák mellé, hálaimákat is megfogalmazni csupán azért, hogy élnek a szüleink, hogy van munkánk, barátaink, tehetségünk bármihez. Amikor hazaérünk egy autóútról köszönjük meg, hogy minden rendben ment, jegyezzük meg ha az időjárás megfelelő, vegyük észre ha ötletünk sincs min sopánkodhatnánk. Tegyen minket boldoggá egy jó étel, egy ölelés, egy mosoly, egy figyelmes gesztus. Érezzük, hogy mennyi jó vesz minket körbe, így több erőnk lesz a rosszak megértéséhez, elfogadásához is.

Azt mondják a szerelem elvakít… talán csak elbont minden előítéletet, félelmet és túlzott rációt. A nap sem lát, míg nem derül az ég - írja Shakespeare. A szerelemben talán megláthatjuk azt a sok jót, amit a hétköznapok biztonságos és csodálatos megszokottságában nem vennénk észre. Kell a vakság, hogy szívünkkel nézzünk, lelkünkkel érezzünk és megláthassuk a fától az erdőt. Volt idő, mikor azt hirdettem, igen hirdettem, hogy nem fontos a szerelem, hisz múló dolog és a szeretet, meg a tisztelet mindenre elég. Idővel azonban rájöttem, hogy a szerelem látja meg bennem azt a kis apró darabot, amit kerestem, hogy teljes legyen a kép, s mutatja meg a másikban azt, ami örökké ott lesz a felhők mögött is. Jó néhány barát úgy szeret minket, mint amilyenek vagyunk, a szerelem nem csak azt szereti, hanem megmutatja azt a többet, amiről nem is sejtettük, hogy bennünk van, jobbak leszünk általa. Persze, nem akkora buborék ez mind amekkorának látszik, de nem enged le soha, ha tápláljuk és mindig feljebb fújjuk, ha lezuhanna. Emlékek, apró csodák, pillanatok, egy kis romantika és sok figyelem, s nem alszik ki a láng. Nap, mint nap láthatom az idős párokat a munkám során és tapasztalom, erősödik a tűz, s valóban sírig tart.

A holnapután közelebbinek tűnik, mint a holnap, karnyújtásnyira mintha megállna az idő. Ide-oda forgatnád az idő kerekét, még jó, hogy nincs időgép. Megállítanál perceket, kitörölnél heteket, visszacsinálnál dolgokat, előre szaladnál, hogy legyen már… végre… de mindezt nem életnek hívnánk. Az idő illúzió? Mindig is az voltál, aki jelenleg; így szerettél, úgy terveztél, ahogy most? Most, hogy jobban belegondolok, 6 évesen is ugyanazok voltak a bájaim, mint most. Az örömöm, az álmaim, a hitem, a céljaim… ugyanott sétálok léthe peremén, s pislogok a rózsaszínbe, de soha nem merülnék el a habcsókba, hisz a helyemen vagyok, a realitások higgadtszürke, hihető buborék világa az enyém, a hétköznapok szépsége és öröme a legteljesebb mit az élet adhat, pont annyi ez, amit értek, amit átélhetek, átadhatok. Kell a négy évszak, nem akarnék örök nyarat, végtelen kánikulát. Kell a tél, megfagyni, vacogni, várni a napsütést, elcsendesedni, ünnepelni, vágyni a család melegére a kályha fénye mellett. Kell az ősz, látni az elmúlást, látni a színeket, a fényeket, eső áztatta parkban futni egy újabb év felé a gyertyák elfújása után. Szükség van a tavaszra, hogy újra éledjen a nyitottság, a keretek feloldódjanak a madárcsicsergésben és eső áztassa, virág díszítse sápadt arcom, hogy aztán a nyáron a napsugarak előhozzák a kacér szeplőket és a fény megcsillanjon mosolygó ajkamon. Holnap, ma, tegnap, nem is értem, hisz körbeforog minden, a holnapot egy tegnap követi és nem változik meg senki, én is mindig, mindig arra vágyom, hogy ne múljon el, hogy ne veszítsem el, hogy megőrizhessem, hogy legyek, valakiért legyek, így sírtam fel, így alszom el. Nem az számít meddig, hanem az, hogyan. Kezdettől fogva tudom, a boldogságra születni kell!

A sorban előttem egy tárgyalósba öltözött férfi, ő előtte koszos ballonkabátjában - alig látszik – egy az élettől megfogyatkozott, összement ember. Forró vizet kér a pékségben, látszik ismerik már, adnak neki egy pohárkával. Mikor megfordul látom, hogy az irreális öltözék alatt nincs rajta semmi, csak a kopott bőre, koszosan, napégetten, csontjait takarva. Arca sebhelyes, szája is több helyen, kezei remegnek, de a szeme, a szeme nagyon tiszta. Félre lép és a kabátzsebből előcsúsztat egy háromazegyben kávét. A sor tovább halad, de az előttem álló nem rendel, hanem odaszól a papírpohárkájával távozni induló koldusnak: „vehetek önnek egy szendvicset?”… a megtört arc elpirul, vonja a vállát, de szája őszintén szól, hisz éhes. „Sonkás jó lesz?” – „Sonkás az jó”- mondja, s már kapja is a ropogós zsemlébe rejtett finomságokat, majd gyorsan távozik. A férfi rendel magának is és mosolyog. Örömmel tölti el, hogy segíthetett, s milyen öröm látni ezt. Adhatott-e volna nagyobb ajándékot ott reggel?

Persze én, aki naponta találkozom kérőkkel, akik nem kérnek maguktól semmit, s nem változtatnának igazán, tudom nem mindig az a segítség, ha gurítunk egy forintot, de kell ez is, a jóság, a figyelem, hogy feléledjen a hit az élet élhetősége után.  A világot tetteinkkel formáljuk, s a jó példa ragadós. Talán ha én buborékokat látok, te is fújni kezded. Légy felelős másokért, de mindenekelőtt magadért! Feladatod az élet értékét hirdetni cselekedeteiddel, mindennapjaiddal, döntéseiddel, felismerni és értékelni a másikban a szerethetőt, s megmutatni önmagadból mindazt, ami a teljesség felé visz.

Na persze a CD-ket sem tudom már hol lejátszani, de néha a youtube-bal felteszem újra és újra ugyanazt a lemezt, hogy ismét átéljem, amit tiniként hittem, hallgattam, énekeltem; ez nem kopott meg az idővel, sőt…mert az őszinte érzések értékállók.

Azaz képtelenség másképp értelmezni. Ez a mi édes anyanyelvünkben nem könnyű dolog. Szavaink ezerszínűek. Többjelentésűek, s akkor még nem is beszéltünk a hanglejtésről, a mimikáról és heves kézmozdulatainkról melyek mondanivalónkat kísérik.

Minden új, nem részekre cincált mondat, melyet várakozásokkal teli kérdésedre kapsz picit olyan, mint mikor először látsz egy embert, s már a találkozás előtt érzelmeket társítasz hozzá a helyzetnek, vagy a szerepnek köszönhetően. - Ül csendben, mert megilletődött, s közben próbál határozott lenni, kihúzni magát, figyelni… s ha te félelmekkel, fenntartással nézed, kívülről máris megállapítod, beképzelt, nem törődöm… Vagy nézzünk egy másik esetet. Vidáman és energikusan darálja mondanivalóját egy új arc, lelkes… kívülről, te ijesztőnek, figyelmetlennek, támadónak véled. Mondanivalónk elcsúsztatója sokszor mégsem az, hogy nem adnak ki minden emberre értelmező és szinonima szótárt. Sem az, hogy félre értjük, vagy figyelmen kívül hagyjuk a nonverbális jeleket. Hanem a bennünk élő emlékek, múltbéli tapasztalataink, érzelmi túlfűtöttségünk, várakozásaink, vágyaink csalnak tévútra minket. Legyen bármilyen egyszerű a válasz, amit kapunk, ha mi már következtetünk, fejtegetünk, silabizálunk, vagy egyszerűen nem bírnánk el a valóságot, elakad az üzenet. De kell -e vajon mindig a kegyetlen igazság? Az információk nem közlése hazugság-e? Változó, számunkra is érthetetlen érzéseinkre akadnak-e a másik számára is érthető szavak?

A buborék irodalom. Oly sokan, oly sokféleképpen olvassátok, ami jó, mert a célja is ez, hogy a hétköznapokból azt az oldalt csillantsa meg, amelyre nektek szükségetek van, hogy tovább lendüljetek az élet szépségének felfedezésében. Én azonban egy gondolattal mindig egy pillanat, számomra egyértelmű érzését fújom a levegőbe. Ma se többet, se kevesebbet nem akarok írni, mint, hogy a hitem (külső szemlélőnek néha naivitásnak is tűnhet) és a buborékok (akik idegenkednek ettől túlzott pozitivizmusnak, vagy múló szenvedélynek titulálhatják) sokszor megvédenek attól, hogy életigenlésemet és lelkesedésemet veszítsem. S ez még akkor sem változik, amikor pontosítjuk, a múlt egy-egy pillanatát, s megértem az adott esemény egyértelmű volt minden résztvevőnek… külön-külön, de ezen egy értelmek még csak meg sem közelítették egymást. Mindenki ugyanazt hallotta, s fel sem merült a kérdés, hogy a szívekben másképp visszahangoznak a szavak. Azonban pont ez tette, teszi lehetővé azt, hogy mindenki önmaga lehessen addig, míg megszületik a közös gondolat, s a mosoly se fagyjon le senki arcáról. Különbözőek vagyunk, s nem tudunk mindent ugyanúgy átélni, tempónk, nyitottságunk s még megannyi személyiségjegyünk varázsol ugyanazon célhoz, a boldogsághoz, minden embernek külön utat. Együtt érünk-e oda, mikor megérkezem ki vár majd rám, vagy ott leszek-e még mikor odaérsz, nem tudhatom. A legtöbb mit tehetek, hogy az egyértelmű változó helyett, a lehetőséget látom, ha az építi a jövőt. Félreértésekből sokszor jó dolgok születnek, diszharmóniákból a legszebb dallamok, ellentétekből örök szövetségek. S mindegy is, hogy honnan indultunk, mit gondoltunk, ha végül egy helyre érkezünk…

Nem gondolni semmit, egyáltalán nem gondolkodni, csak örömmel elfogadni minden jót, amit az élet ölünkbe hullat és nem elfutni kétkedve, hogy valami átverés, valami csapda… de jó volna. Nem kérdezni semmit, csak meghagyni a csendet, míg újra megszületik egy gondolat és hallgatni tiszta figyelemmel, őszinte érzésekkel, igazán jelen lenni… de jó volna. Nem kapcsolni rádiót, csak megélni a csendet, megtalálni Istent magunkban és a dalt a szívünkben és teljes lényünkkel mosolyogni… de jó volna.

Elsőre ijesztő, furcsa, érdekes és pont ez a jó. Másodszorra kicsit ismerős, de még újdonságokkal teli. Harmadikra vágyod már, keresed a felfedezett csodákat. S akárhányadik is mindig újabb és újabb dolgokat fedezel fel, ha szeretettel, érdeklődéssel, kíváncsisággal, lelkesedéssel, tisztelettel, megértéssel, odaadással, őszinteséggel várod a találkozást. Aztán persze hosszú-hosszú idő után elnyered a meghittség, a nyugalom, a béke, a kiszámíthatóság és az érthetőség mélységeit, de ekkor is marad játék, rácsodálkozás és újdonság, hisz minden új nap újat ígér. Legyen szó egy játékról, róla, vagy soha meg nem cselekedett dolgokról, munkáról, hobbiról, új helyzetekről - ez a természet rendje - tiltakozol, kíváncsian várod, félelem fog el, de ha megérzed jó ez így, elszáll minden kétely és olyan egyszerű és magától értetődő lesz minden ami a tervezésbe még kételyeket szőtt.  Abban az esetben pedig ha nem így érzel, talán adsz még egy esélyt, de veszíteni nem veszítesz semmit, sőt mi több rengeteg időt nyersz, hogy elkezd újra és újra, mert ez az élet rendje. Erre születtünk. Célunk van.

Mondom a csajoknak, hogy csak egy röpke találkára érek rá, még bubit kell írnom… de az kezd magától megszületni. A köszönésben, mikor két barátnő örül egymásnak, a gondoskodó mosolyban mikor látod, hogy a másik érzi minden fáradalmát a hetednek, a biztató szavakban, melyek a legjobb fele visznek és a sok nevetésben, csilingelő hangokban, összekacsintásban, félszavakban és közös múltban.

Nem is sietek, hova sietnék, a buborékban ülünk a kis meccs felé fordított fonott székben a limonádéval és sütivel és néhány óra alatt szó esik munkáról és munkahelyről, célokról, sikerekről, szerelemről, örömről, kérdésekről, pihenésről és a nyárról, barátokról, pénzről, ruhákról és egy kis fociról is. Megerősítést kapsz, támogatást és figyelmet, elismerést, bíztatást, őszinte visszajelzéseket és sok-sok szeretetet. Végül a bubi lesz röpke és a találka annál hosszabb…

A nem, az nem. Nincs hátha, de csak, nem, de meg mit tudom én. Gondold végig azt, hogyha döntened kéne, melyik oldalra állsz,hol foglalsz állást, úgy, hogy ha a döntésed után ketté válna a föld soha nem tudnál átmenni a másik oldalra… hova állnál? - Azaz ne bagatellizálj, szépíts, vagy ígérj magadnak változást… Ne hidd el, hogy egymásnak teljesen ellentmondó dolgok apró lábjegyzetekkel, magyarázatokkal megférhetnek egymás mellett.

Óriási érzés biztos igenekkel és nemekkel állni az élet színpadán, amikor mindegy ki a következő szereplő, aki megjelenik, mit mond, ígér, tesz, te ettől függetlenül bízhatsz magadban. Az alapértékeidet kőbe vésni hatalmas szabadság!

Persze ez magával hozza azt is, hogyha valaki eldöntendő kérdést tesz fel és ő maga tudja mit is gondol, akkor nem elégszik meg talánnal, ígérettel, az igen lehetőségével…

Igen, van olyan is, hogy „maga se tudja mit akar” – de hidd el, te nem tudhatod senki helyett! Magadról kell döntened! Jah és ez ne legyen kérdés, előbb-utóbb döntened kell… érdemes előbb, mert semmi buborék nincs az ingadozó dolgokban, leszámítva a libikókát.