A holnapután közelebbinek tűnik, mint a holnap, karnyújtásnyira mintha megállna az idő. Ide-oda forgatnád az idő kerekét, még jó, hogy nincs időgép. Megállítanál perceket, kitörölnél heteket, visszacsinálnál dolgokat, előre szaladnál, hogy legyen már… végre… de mindezt nem életnek hívnánk. Az idő illúzió? Mindig is az voltál, aki jelenleg; így szerettél, úgy terveztél, ahogy most? Most, hogy jobban belegondolok, 6 évesen is ugyanazok voltak a bájaim, mint most. Az örömöm, az álmaim, a hitem, a céljaim… ugyanott sétálok léthe peremén, s pislogok a rózsaszínbe, de soha nem merülnék el a habcsókba, hisz a helyemen vagyok, a realitások higgadtszürke, hihető buborék világa az enyém, a hétköznapok szépsége és öröme a legteljesebb mit az élet adhat, pont annyi ez, amit értek, amit átélhetek, átadhatok. Kell a négy évszak, nem akarnék örök nyarat, végtelen kánikulát. Kell a tél, megfagyni, vacogni, várni a napsütést, elcsendesedni, ünnepelni, vágyni a család melegére a kályha fénye mellett. Kell az ősz, látni az elmúlást, látni a színeket, a fényeket, eső áztatta parkban futni egy újabb év felé a gyertyák elfújása után. Szükség van a tavaszra, hogy újra éledjen a nyitottság, a keretek feloldódjanak a madárcsicsergésben és eső áztassa, virág díszítse sápadt arcom, hogy aztán a nyáron a napsugarak előhozzák a kacér szeplőket és a fény megcsillanjon mosolygó ajkamon. Holnap, ma, tegnap, nem is értem, hisz körbeforog minden, a holnapot egy tegnap követi és nem változik meg senki, én is mindig, mindig arra vágyom, hogy ne múljon el, hogy ne veszítsem el, hogy megőrizhessem, hogy legyek, valakiért legyek, így sírtam fel, így alszom el. Nem az számít meddig, hanem az, hogyan. Kezdettől fogva tudom, a boldogságra születni kell!