Annyi minden körülvesz minket. Egy napra esik egy lánybúcsú, a mennyasszony számára olyan fontos esemény, közben nem is olyan messze, volt osztálytársak találkoznak, s e két eseményt összekötő pár száz kilométeres útszakaszon is végtelennyi legfontosabbnak, kiemelkedőnek tűnő esemény zajlik leírhatatlan boldogsággal, vagy éppen kétségbeejtő megoldhatatlannak látszó problémával… Sok kis én érez egymás mellett… vagy ennél többről lenne szó? Azt tapasztalom, hogy az élet legfontosabb pillanatai nem az én síkján játszódnak és egyszerre van meg bennük a mélység és a magasság. Az olimpikon egy ország zászlaja előtt, magyarként csillantja meg küzdelme gyümölcsét a dobogó tetején, miután utolsó erejével, legapróbb figyelmével, fájdalmat nem érezve elér a csúcsra, millióan érezzük a büszkeséget, pedig ez az „ő kis élete”, annak is csak egy darabja. Nyertünk! Kiabáljuk. Nyertünk, érezzük, mi is… Az édesanya nem érzi az ént gyermeke születésekor, s mikor férjjé válik egy férfi, lesz fontosabb mint az önös vágyak, pedig nem is tudod pontosan megmondani mikor van e két életre szóló másodperc. Persze sorolhatnám még, milliárdnyi ilyen apró, de nagyon-nagyon jelentős pillanatát az életünknek, egészen a halálig, amikor reményeim szerint megint nem énről, hanem Istenről és az Ő országáról fog szólni minden, s megszűnik a fájdalom. Azt hiszem igen hamar kiderül, hogy kikből születhet mi; érzi az ember, mert ilyenkor az én lát mindent önmagából, minden jót, minden szépet, minden lehetőségét, amit csak adhat a másiknak. Magukat látja, nem két, három, néhány együtt létező embert. Esküvő közeleg… és amikor majd a fehérruhás lány lépked az oltár felé és meglátja a vőlegényt, magukat fogja látni, azt, akik ők, akiket nem láthat kívülálló. Tekintetükbe benne lesz mindaz, ami e percig vezetett, és ami tovább viheti őket… megszűnik az én, valami csodálatosabb születik, valami, ami igazán isteni bennünk. Ez nem a ruháról szól, a hajról, a színkódról, vagy bármiről, ami kívülről látszik, ezt nem láthatja kívülről senki, de érezheti mindenki. Átadni magunkat az örömnek… odaadni magunkat igazán hagyva, hogy körül vegyen minket a szeretet… Nagyobb valóság ez, mint a folyton változó én. A másik mellett akarunk lenni. A másikért óhajtunk lenni, mert érezzük, hogy ez az élet igazi értelme.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.