Hallod a lépéseket. Csossz ide-csossz oda. Keresed önmagad. Megpucolod a répát, ötnél kevesebb nem megy, társas lény vagy. Karalábé, zöldbab, petrezselyem is akad, nem csak a neve az illata is csodás. Te milyen vagy? Főzős, bújós, gondoskodós, csevegős, szégyenlős, édesen nyafi, durci, vagy hajnalban is mosolygós…? Kinek a szemében látod meg azt, akit kerestél, s van-e, aki szemedben nyugalomra és szerelemre lel?

Mikor a mindennapi érzések elhalkulnak a tévével, a rádióval és a hűtő is leáll egy pillanatra, olyankor kivel lennél? Ki lennél, ha minden percben mosolyogni vágynál? Miért nem kérdezel magadtól többet? Miért hagysz az időre mindent, mikor az úgyis csak elrohan? Ki fogja helyetted megélni az álmokat?

Ugye vannak álmaid?

Csendben pattog az eső a párkányon és lenge szellő ringat el, hogy messzire repüljek, messzebb, mint ahol kérdések, fájdalmak és sokszor ismételt válaszok vannak, melyek nem hoznak nyugodalmat és pontot sem tesznek soha egy-egy történet végére…  A jelenbe érkezem.

Felcsendül a zene: „Minden jól van már, hogy itt vagyunk”.

A jelenben lenni annyit jelent, mint bízva, töretlen hittel tudni a jövőt és szeretni a múltat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.