Azaz képtelenség másképp értelmezni. Ez a mi édes anyanyelvünkben nem könnyű dolog. Szavaink ezerszínűek. Többjelentésűek, s akkor még nem is beszéltünk a hanglejtésről, a mimikáról és heves kézmozdulatainkról melyek mondanivalónkat kísérik.

Minden új, nem részekre cincált mondat, melyet várakozásokkal teli kérdésedre kapsz picit olyan, mint mikor először látsz egy embert, s már a találkozás előtt érzelmeket társítasz hozzá a helyzetnek, vagy a szerepnek köszönhetően. - Ül csendben, mert megilletődött, s közben próbál határozott lenni, kihúzni magát, figyelni… s ha te félelmekkel, fenntartással nézed, kívülről máris megállapítod, beképzelt, nem törődöm… Vagy nézzünk egy másik esetet. Vidáman és energikusan darálja mondanivalóját egy új arc, lelkes… kívülről, te ijesztőnek, figyelmetlennek, támadónak véled. Mondanivalónk elcsúsztatója sokszor mégsem az, hogy nem adnak ki minden emberre értelmező és szinonima szótárt. Sem az, hogy félre értjük, vagy figyelmen kívül hagyjuk a nonverbális jeleket. Hanem a bennünk élő emlékek, múltbéli tapasztalataink, érzelmi túlfűtöttségünk, várakozásaink, vágyaink csalnak tévútra minket. Legyen bármilyen egyszerű a válasz, amit kapunk, ha mi már következtetünk, fejtegetünk, silabizálunk, vagy egyszerűen nem bírnánk el a valóságot, elakad az üzenet. De kell -e vajon mindig a kegyetlen igazság? Az információk nem közlése hazugság-e? Változó, számunkra is érthetetlen érzéseinkre akadnak-e a másik számára is érthető szavak?

A buborék irodalom. Oly sokan, oly sokféleképpen olvassátok, ami jó, mert a célja is ez, hogy a hétköznapokból azt az oldalt csillantsa meg, amelyre nektek szükségetek van, hogy tovább lendüljetek az élet szépségének felfedezésében. Én azonban egy gondolattal mindig egy pillanat, számomra egyértelmű érzését fújom a levegőbe. Ma se többet, se kevesebbet nem akarok írni, mint, hogy a hitem (külső szemlélőnek néha naivitásnak is tűnhet) és a buborékok (akik idegenkednek ettől túlzott pozitivizmusnak, vagy múló szenvedélynek titulálhatják) sokszor megvédenek attól, hogy életigenlésemet és lelkesedésemet veszítsem. S ez még akkor sem változik, amikor pontosítjuk, a múlt egy-egy pillanatát, s megértem az adott esemény egyértelmű volt minden résztvevőnek… külön-külön, de ezen egy értelmek még csak meg sem közelítették egymást. Mindenki ugyanazt hallotta, s fel sem merült a kérdés, hogy a szívekben másképp visszahangoznak a szavak. Azonban pont ez tette, teszi lehetővé azt, hogy mindenki önmaga lehessen addig, míg megszületik a közös gondolat, s a mosoly se fagyjon le senki arcáról. Különbözőek vagyunk, s nem tudunk mindent ugyanúgy átélni, tempónk, nyitottságunk s még megannyi személyiségjegyünk varázsol ugyanazon célhoz, a boldogsághoz, minden embernek külön utat. Együtt érünk-e oda, mikor megérkezem ki vár majd rám, vagy ott leszek-e még mikor odaérsz, nem tudhatom. A legtöbb mit tehetek, hogy az egyértelmű változó helyett, a lehetőséget látom, ha az építi a jövőt. Félreértésekből sokszor jó dolgok születnek, diszharmóniákból a legszebb dallamok, ellentétekből örök szövetségek. S mindegy is, hogy honnan indultunk, mit gondoltunk, ha végül egy helyre érkezünk…