Szituációs gyakorlat. Próbálkozás, hibázni szabad, figyelni kötelező. Tanulságok és sémák, csak semmi általánosítás. Rutin; szerezhetsz elég gyakorlatot problémamegoldásból is. Készségfejlesztés, több empátia, több megértés, még több tapasztalat. Bár csak játék, a végén a fáradság ugyanaz, ha jól csináltad átérzed és átéled. Élesben majd meg kell oldanod, most lehet passzolni. Utólag jövök rá mindig, hányszor észre sem vesszük, hogy mit is éltünk át, életszakasz váltási krízisek, családi szkirptek, valami hatása ránk… kifelé meg csak hisztinek tűnik… milyen jó lenne, ha mindig lenne időnk, erőnk, lehetőségünk a kétségbeesés mögé nézni és látni az okot. Miért keresek buborékokat? Mert túl sok volt a hétköznapok nehézsége és kilátástalansága az elmúlt években, elsősorban a munkahelyemen, de a médiából, a beszélgetésekből is ez folyik, pedig az élet csodálatos, lenyűgöző, magával ragadó. Szeretném, hogy lásd te is! Tudom, miért írok! Szeretek írni. Szeretek élni. Az élet szép, az irodalom az egyetlen fényképezőgép, amivel megmutathatom mitől az!

Egész kellemes már a levegő…

Épp azon töröm a fejem a hotel recepción egy nagy fekete bőr fotelbe süppedve, hogy miről is szóljon a mai írásom. Képzés, Balcsi, nevetés és biztonságérzés… sok volt ma a buborék.

A tréningek felfrissítenek és tanítanak, de ez nem papírra vethető tudásanyag és nem csak a titoktartás, hanem az élmények miatt. Sokszor nem is az információ a leghasznosabb, hanem az önmagunkról való tapasztalatgyűjtés. Amikor egy teremben körülötted 10-12 idegen, akikben néhány keret megbeszélése után meg kell bíznod és ha kapni akarsz nyitnod kell…

Érdekes megfigyelni, ha egy új helyzetbe kerülsz, hogyan viselkedsz. Mit olvasnak le a többiek a mimikáidról, a gesztikulációdról… az én tapasztalatom az, hogy idővel mindenkiben meglátom a jót, de nincs mindig idő és sokat számít az első vélemény. Van bennünk egy adag megfelelési kényszer, de nem tetszhetünk mindenkinek és mi sem ölelhetünk elsőre keblünkre minden szembejövőt… De hiszek, őszintén hiszek, abban, hogy nem jó, ítélnél elsőre… még másodikra is korai. Régi emlékek, egy a másik számára kényelmetlen helyzet vagy környezet, rossz nap, túl sok érzés vagy valami számunkra is megfogalmazhatatlan dolog miatt beleláthatunk emberekbe olyat is, ami nem róluk szól, belőlük szól. Mint egy tábor első napja, egy csoport első feladata, egy konfliktus első érzése… mindenki küzd egy szerepért… aztán előkerül önmaga, az ember.

Szeretek új emberekkel találkozni és látni, hogy mindenkiben mennyi-mennyi szeretet van. Hányféleképpen mutatjuk meg arcunkat, hány falat húzunk, hány ajtót nyitunk a vendég előtt, aki még jó barát is lehet.

Talán ez volt ma a legfényesebb buborék. A bizalom, hogy ketten könnyebb, idővel minden könnyebb.

 Az lenne a történet vége, hogy tekertem, tekertem felfele, amíg kedvem tartotta, aztán egyszer csak hátraarc és ezerrel gurulás le a nyüzsgő utcákon, az EB hangulatú sörözők és éttermek, a fagyizó családok, andalgó párok és vakációzó diákok között… érezve, ahogy felszabadít a sebesség,  arcomba csap a szabadság és a friss levegő… és valahol megemlítettem volna a frappét a sok jéggel.

De ennyi a lényeg… nem is számít miért indultam el és hova, hogy mi történt előtte, mennyi idő volt, míg megérkeztem. Van, hogy nem számít hogyan volt, csak az számít, hogyan lesz ezentúl… hogy mi jön a boldogan éltek, míg meg nem haltak után…

Hiába keresel másik lakást, várost, országot! Lecserélheted a ruháidat, a bútoraidat, a kocsidat, a barátaidat, a munkádat, a nevedet nem változik semmi, ha nem leled meg önmagadban, akit keresel. Az új környezetben csak akkor működsz másképp, ha rájöttél mi hiányzott belőled és mit szeretnél elhagyni.

Nem tudom, hogy csak Garfield-e az oka az általános hétfő gyűlöletnek, vagy valami más is áll ezen irányzat mögött, de számomra érthetetlen mi a baj ezzel a nappal. Hogy lehet, hogy nem töltődünk fel a hétvégén, s pont a hét első napján nem találjuk magunkban az új embert? Vajon kin múlik az, hogy a hétköznapok a hétvégéig való túlélést jelentik, melyeket pedig rövidnek és fárasztónak élünk meg, mert szombatra még haza visszük a munkát és otthon is vár minket bőven tennivaló, vasárnap pedig már érezzük a hétköznapok előszelét. Mi kell ahhoz, hogy minden nap sugározzuk az életigenlést, életkedvet és életörömöt? Lehet-e minden nap értünk, s mi minden nap a szeretetért?

Szabadásaimat tervezgetem… nem sok, mi az az 1-2 hét, de mégis évekig élek ezekből az élményekből, ha nehezebb napok jönnek velem szembe. Sokat várunk a szabadságtól. Azt tapasztalom azonban, hogy ha nem találunk magunkra a hétköznapokban, a munkában, a feladatokban, akkor nem leljük meg az örömünket a szabadságban, a hétvégében és a könnyedségben sem. Vagy ha mégis megváltozhatunk és egyik napról a másikra boldogok és kiegyensúlyozottak lehetünk, miért várunk rá hetekig, miért nem kezdjük ma?

A képességet kell kifejlesztenünk magunkban, hogy minden élethelyzetben megtaláljuk a mi életünket, céljainkat, lehetőségeinket… Négy féle ember van. Aki áll az élet napos oldalán és sütkérezik, aki áll az élet napos oldalán és sopánkodik, fél, vagy szorong a borústól. Vannak, akik a borús oldalon állnak, sokszor önhibájukon kívül, de a naposat látják és tudják, elhozza számukra a jövő és vannak, akik a borús oldalról soha nem képesek még csak felfedezni sem, hogy nem véletlenül hívjuk földi tevékenységünket: életnek. Élni! Élni, élni, élni… Mindannyian álltunk már mindegyik oldalt, ez nem csak rajtunk múlik, de az életszemléletünket, céljainkat mi határozzuk meg.

Rálelhetünk önmagunkra az életszínpadán, vagy csak olvasunk róla és előadásokra járunk, hogy tátott szájjal vágyakozzunk valami után, amiről nem hisszük el, hogy a mienk is lehetne. Kinek több, kinek kevesebb idő kell, hogy felfedezze ő a rendező, ez így van rendjén. Tudod, hányan megmondják körülötted, hogy ez nem a te szereped és persze azt is mikor a helyedre kerültél! Nehéz elhinni, utólag érthetetlen, hogy nem láttad.

Boldogságra vágytam. Aztán rájöttem én vagyok a boldogság. S ha ezt valaki meglátja, megélhetem, felfedezhetem önmagam és átadhatom mindazt, ami bennem van, így az életem végtelen kölcsönös örömszerzéssé válik.  Örömöm kiteljesedik a te örömödben…a te örömöd én vagyok az én örömöm te vagy, szemedben magamat látom, mint az életet, s te vagy az életem. Nincsen hétköznap és hétvége, ha minden nap álom az ébredés. Légy új ember, akit Isten azért teremtett, hogy megismerje, megszeresse őt és eljusson az üdvösségre. Ő a szeretet, ő az élet, az öröm, a remény, a szerelem, a hit, az erő mindaz, ami szép és jó… erre születtél… ne halj meg előbb, mint hogy feltámadhatnál. Az élet választása a szabadság.

…de semmi gond, mert ebcsont beforr.

Én nem vagyok oda különösebben az ebekért - Ennek az az egyszerű oka, hogy félek tőlük… túl sok volt a kóbor kutya a faluban, majd a kisvárosban ahol felnőttem és folyton utcákat kerültem, meg szaladgáltam előlük. S azt hiszem az sem szerettette meg őket velem, amikor a dogunk leharapta az öcsém fülét mikor picik voltunk én meg csak fogtam a kezét és néztem rémülten - de állatbarát vagyok és amióta nekünk puli kutyáink vannak, mindenkinek (akinek van kertje, területe) javasolnék egyet beszerezni! Komolyan a puli, néha azt hiszem ember, csak szőrösebbre sikerült. Mindent értenek, tudnak és éreznek…

Csocsó és Pom-pom - mert, így hívják őket -5 éve halálosan szerelmesek egymásba. Futkosnak a nemzeti parkban, terelik a bárányokat és ha a családtagok messzebb állnak egymástól, hát őket is összeterelik. A pulik ilyenek, terelőkutyák. Szabadságot akarnak adni és kapni, de tartják a kereteket és mindig ott vannak, mindig szeretnek, hűségesek hálásak. Amikor anyukám kérdezi őket: hol a „kisgazdi” ? - rohannak hozzám.  Tudják ki a mama és a papa, a házat a kifli szóra hagyják el, mert a kifelé olyan morcos, és ha azt mondjuk nekik: figyelj! végig futnak a kerítés mellett és egyet-kettőt vakkantanak. Amikor összebújunk, hozzánk bújnak; ha játékból birkózunk az öcsémmel, békítenek és hű árnyékként jönnek velünk mindenhova, ha az erdőre indulunk…  a fejed szóra az ölünkbe hajtják a fejüket és bújnak hozzánk szeretettel.

Azt mondják kutya és gazdája hasonlítanak egymásra. Néha kívülről is, de én úgy hiszem ez inkább a természetükre vonatkozik. S lehet-e kitartóbb, megértőbb, őszintébb tükörképünk, mint egy kutya, akivel együtt lehetünk jobbak, boldogabbak, nyugodtabbak?

Egyszer lesz egy zsömle színű pulim, buborék lesz a neve és olyan boldog lesz, mint én. Hozzád milyen kutya illik, és ha nincs még, mikor gondolod meg magad? Ki ne akarna egyszer legalább egy kis állatot, akit nem véletlenül hívunk úgy, hogy az ember legjobb barátja.

Nem akarok ma semmi bonyolultról írni, mert tompa vagyok a buborék kedvet megtartó fájdalomcsillapítóktól. Az egyszerűen nagyszerű dolgokról ejtenék néhány gondolatindító sort, hogy körbe nézz és észre vedd, mennyi-mennyi hasznos, nélkülözhetetlen kis találmány könnyíti, vidítja, segíti, kényezteti az életed. Én vagyok az az ember, aki legyen akárhány éves is, órákig tátott szájjal lelkesedik a csodák palotájában, így ne lepődj meg, hogy nem a mobiltelefonról – ami kétségkívül jó kis találmány – meg az energiatakarékos égőről – ami abszolút hasznos – fogok írni, hanem valami teljesen hétköznapi tárgyról a filozófiába zuhanok. Kezdem a hajguminál, amivel egy másodperc alatt százféleképpen foghatom fel a hajam és teljesen más lesz az arcom. Nagyszerű! Aztán máris észreveszem a limonádét az asztalon és tényleg… mennyire, de mennyire egyszerű… a cukros-citromos víz, mégis 700 évre és Egyiptomra volt szükség, hogy megszülessen a fenséges szomjoltó. Nem tudom ez a teremtés hányadik napja, hisz idő, mint olyan Istennél nincs, öröktől fogva tart a világ teremtése is, ami nem ellenkezik a hét nappal, mert ha nincs idő, mégis mennyi egy nap… de hogy valóban egyszerű maradjak… elég a tudományokból és térjünk a lényegre… a jó dolgok mindig voltak, vannak, lesznek, csak fel kell fedezned őket önmagad számára. Tudnod kell mi a jó, ki a jó, hogyan jó, meddig jó, mennyre jó neked, mert úgy látta Isten, hogy az úgy jó, ha az ember dönthet a jó mellett… Érted? Boldognak lenni egyszerű! Döntened kell mellette!

Nem tudom, hogy más nemzetek is így gondolják-e rólunk, de mi úgy tartjuk, ha valamit, hát enni igazán tudunk. Legyen karácsony, esküvő, vagy bármilyen okból megszületett közös ebéd szinte biztos, hogy többféle, megehetetlen mennyiségű étel kerül sokak asztalára, de legalábbis a rosszullétig evéshez elegendő. Persze csupa saláta meg wellness étel. - Nem ám! Zsírosnál-zsírosabb laktató és tápláló, „gyomorkímélő” finomságok.

Én, a magam részéről imádom mikor nagy tányérokon apró falatok, íz harmóniák követik egymást egy hatfogásos ebéden, ami után mégsem érzem, hogy nem férek a bőrömbe, ellentétben a hétvégi jó kis hazai ebédekkel, ahol sokszor az első fogásnál kidőlök. A nagymama mindentbele, jófajta tanyasi csirkehúslevese kezdésként, zöldségekkel, óriás daragombócokkal, melyet követ a fokhagymaszósz egy kis főtt husival, megelőzve a töltött csirkét, párolt káposztát, krumplit, persze abból is kétfélét és a rizst plusz ha gondolod, van egy kis rántott sertéscomb is.  „Persze, egyél a töltött káposztából is, hisz azt is csináltam, és akkor zárásképpen egy kis rétes, zserbó, meg tortát is sütöttem. Jajj hát lányom, ugye nem mondod, hogy nem kóstolod meg mindet, majd elfelejtkezem az almás pitéről, dehogy vagy tele, ha ezek beléd fértek az a kis pite már nem számít.” – Ez a hadművelet segít, hogy az ember a következő vasárnapig ne gondoljon az étkezésre, vagy ha mégis, csakis azért, mert úgy szokta meg, hogy reggeli, ebéd, vacsora, ha kell, ha nem. Persze ez nem kérdés, mikor pakolnak a fent említett vasárnapi menüsorból pár doboznyit, nehogy már éhen vesszél a héten gyermekem, mit lehet enni a városban, jajj, de sovány vagy, ne viccelj ennyi tartalék kell, még beteg leszel elfogysz nekem…

Nos ezért volt egész buborékszerű nem enni 24 órán át egy kellemes fogorvosi művelet után, mert hirtelen felértékelődött a sült csirke, kis újkrumplival és paradicsommal. Mert újra érzi az ember, milyen jól esik egy-egy falat, ha kikeveredik a kaja kómából, amikor már nem is az ízekért, a szeánszért, a főzésért, a jól eső érzésekért eszik, hanem csak eszik-eszik-eszik.

Komolyan üdítő egy kis koplalás, egy diéta, egy lé nap, vagy bármi, ami lehetőséget ad arra, hogy felleld magadban a vágyat az étkezés iránt. Mert enni jó! Egy hosszú túra után nem esik jobban semmi, mint egy zsíros kenyér hagymával és kútvízzel, s erőd se lenne bármi különlegesebbhez. Egy zóna adagos hét után újra csábító lesz a nagyi kockás terítőjén tálalt étek. A téli ünnep áradat után csak zöldségekről és gyümölcsökről ábrándozol. Amikor pedig diétára köteleznek mindenféle ételre gondolsz, hisz egyiket sem eheted és könnyedén állítanál össze több hetes menüsort egy pillanat alatt, s külön élvezet végiggondolni mennyi-mennyi ételköltemény létezik a grízes tésztától a holstein szeletig, hogy csak két nagy kedvencet említsek.

A cím bár következtetni enged arra, hogy betörök a több ezres olvasottságú szexről szóló blogok közé, biztosíthatlak róla mivel e fenti téma önmagában nem buborék, e keretek között mindig valami plüss puha takaróban, az irodalom köntösében olvashatsz csak róla tollamból, hisz fél buborék nem létezik.

Olyan hamar intim viszonyba kerülnek az emberek… - végig futod az első mondatot és bólogatsz: igen, igen, régen bizony nem így volt - de várj, mert kérdezek is! Igaz ez?

Látszólag. Hisz könnyedén lehullik minden ruha, de oly sokszor csak a test áll ott teljes őszinteségében, vagy apró trükkökkel díszítve, s bizony mindaz, ami a tejfehér üvegek mögött örömöt ígérő intim shop-ok kínálatában vevőre vár valójában nem ad hozzá ahhoz, ami segíti a közelkerülést, a védelmek feladását, a bizalom kibontakozását. A valós intimitást nem boltokban árulják. Persze, kevesebb a tabu manapság, a gátlások eltűnnek, de eközben rengeteg az elfojtás, az én védelem falakat állít, és az egyszerű, igaz, emberi arcunk rejtegetése - még magunk előtt is - fájdalmaink és reményeink felvállalása társas magányba hajt minket. Sajnos nem csak ósdi molyrágta regények írnak a külön hálószobákról, tizenéves kapcsolatokba is megbúvó idegenségről, távolságtartásról, csendes vacsorákról. A 21. században bár közös az ágy és annyi mindent érezhet a test, mégis ott a két lépés távolság, s a kérdés: felelősségteljes-e a lelkesedés, vagy csak önmagunk szórakoztatására és vágyaink kielégítésére megalkotott miliő a párkapcsolat?

Mennyi magazin bíztat arra, hogy ne légy gyenge, törékeny, sebezhető, de közben lelki társakról, meg szerelemről írnak a címsorban és trükköket, praktikákat tanítanak. Micsoda ambivalencia!  Tudod mi a trükk? Szeretet, egyszerűség, bizalom, őszinteség, nyitottság, önmagad intenzív átadása. Nincsenek jó tanácsok, ezt érezni kell, de akarni nem lehet. Nem kérdés, hogy a teljes, boldog élet, csak a fent említettek kölcsönös és szabad találkozásakor, közös megélésétől várható, valamitől, ami több mint kémia, fizika, pszichológia… valami, amiben igazán ott van az én, a te és magától értetődően az első pillantástól megszületik a mi, amiben ott a lélek, a szív és a test, azaz a teljes intimitás. Olyan ritkán születik meg ez két ember között, de ha egyszer rátalálsz egy tekintetben, nem felejted el soha. Ritka kincs, több mint buborék.

Házasodok… azaz keresem a házam… kertes, vagy teraszos, társas, vagy singli. Panorámás vagy betonudvaros, frekventált helyen autózúgással, vagy kis sporttal madárcsicsergéssel. Az ingatlanosok beleálmodják helyetted a jövődet, ha kell, egy percben lefestik miért jó ez befektetésnek, lakásnak, kiadásra, életre-halálra. Keresheted a hibákat, a nehézségeket, nézhetsz mindent, egy a kérdés, hogy érzed magad. Mit érzel mikor ott állsz, neked jönnek-e az álmok, túlharsogva az ingatlanost? Ha körbe nézel több kérdés lebeg-e mint buborék? Érted lesz-e, vagy neked kell érte lenni? Illeszkedik a mindennapjaidhoz, vagy neked kell átírnod a programjaidat… Nos, csak a tökéletesre bólints, meg fog érkezni.

A keménység, a szigor, a tervszerűség minta szobra, volt az a furcsa lány, akiről írok néhány sort röviden. Az érzéseket a romlottsággal azonosította. Az egyetlen szerencséje, hogy empatikus volt, így bele tudott érezni mások életébe és ebből nagyon sokat merített. Mégsem fenyegette az a veszély, hogy a sok nehéz sors tönkre teszi, mert félre tudta rakni mindezt és cselekvési tervként szemlélte a hétköznapokat. Vágyai voltak, színes, élettel teli vágyak, melyek érzésekkel voltak tele, de esélyük sem volt szóhoz jutni…

Egyszer aztán jött egy még furcsább nő, tele élettel, energiával, vidámsággal, bátorsággal és a nem tudta nem figyelni, lesni, minden érzését kíváncsian magába szívni a lány… Pillanatok alatt megszerette és barátnőjének érezte. Mint porcelán babára próbált vigyázni, segíteni nehogy a keménysége, a szigora, a tervszerűsége eltűntesse kedvenc játék babáját: az örömöt.   Az öröm azonban, nem hogy eltűnt, hanem egyre jobban érezte a vágyat a lányban, a hasonlóságot kettejükben, a kő mögött a szenvedélyt. Nem, nem kezdett falakat törni, csak nem hitte el, hogy ennyi… Tudta, hogy a tökéletesre csiszolt ékszernél sokkal több izgalmat rejthet a csiszolatlan gyémánt. A sokba az intenzitást, az ijesztőbe a harcost, az alkotás mögött, az alkotót látta.

Egy nap. A mestert túllépte tanítványa. A mester, az a nő, aki mindig látta az éledező nőt a furcsa lányban. Aki ismerte a dalt: „Az álmot meg nem álmodni, úgysem tudod!”

Mi lett volna, ha a szüleim nem válnak el? Hol élem le az életem, kiket ismerek meg és ki lett volna az első srác, akibe szerelmes leszek? Vajon apukám 13 évesen elcserélt volna egy kecskéért... hmm… na jó legalább 10 hektár földért… Ha már ilyen viccesek vagyunk, játsszunk tovább! Mi lett volna, ha anyukám hozzá megy az első szerelméhez? Én akkor is a világra jövök? Tekerem ide-oda a szalagot és nézem a sok kisebb és nagyobb elágazást, amiknél az életem erre, vagy arra futott tovább. A legérdekesebb, hogy vannak helyzetek, melyekről bár lemondtam, mást választottam, más fele léptem visszatérnek. Sorsszerű? Te mit hiszel? Ezt szoktad mondani: a végzet furcsa játszmái.  Vagy eleve elrendelés? Isten irányítja így az életünk? Felülírható a szabad akarat? Véletlen? Hiszel a véletlenekben?

Mi lenne, ha… tesszük fel a kérdést döntéseink előtt. De mindig csak saját magunkat helyezzük bele a különböző színekbe a jövő színdarabjában, a többi szereplőt meghagyjuk ugyanolyannak, ugyanott, ahogy és ahol a jelenben látjuk… Pedig ha mi másfele megyünk, lehet hogy ők is. Ha nem a gimibe ismerem meg a lektoromat, barátnőmet, megismerem a párján keresztül, de ha erről is lemaradnék, az élet visszahozza újra és újra, amíg meg nem szólítjuk egymást, mondjuk egy munkahelyen, mert nekünk barátoknak kell lennünk. Ha nemet mondok valakire, mert úgy gondolom már döntöttem más mellett, vagy nemet mondanak rám, mert hiányzik a bátorság, az elhatározás valami komolyra, ami már első ránézésre is több mint játék később bebizonyosodhat, hogy a döntésem nem hozta az elképzelt jövőt, hogy nem tudtam igazán mit is akarok, viszont a jövő ad egy újabb esélyt a bátorságra és ugyanott állunk, mint évekkel azelőtt… Futjuk a köröket! S akkor jön az érzés, hogy: „hisz mindig itt volt előttem”. Mégis mit kerestem, ha megtaláltam már… Azt hiszem önmagamat, aki képes meglátni és értékelni a létezőt, a lehetséges helyett.

Az élet ajándék. Bárhogy is alakul, bármelyik útra is lépünk, előbb vagy utóbb ki fogjuk mondani, hogy legyen meg a te akaratod - hiszek ebben. Legalább annyira hiszek, mint Babits, aki jól tudta, az egyetlen döntés, melyet ő hozhat meg a szabad döntés Isten mellett, vagy ellen. Aki ezt meghozza, nem lesznek kételyei a következő lépését illetően, mert a szeretet, vagy annak nélkülözése kirajzolja az utunkat.

„Nem hiszek az Elrendelésben,

mert szabad vagyok: oly szabad,

mint bolond bogáncs a szélben

vagy vad bozót között a vad.

>> Vezessen Hozzád a szabadság!<<

így kérem olykor, aki vár,

mert nem annak kell az imádság,

ki Istent megtalálta már.”

Lehet hogy valaki olyan későn dönt, hogy mi itt a Földön már nem halljuk, nem tudunk róla. De ha a csodát időben kérjük, biztosak lehetünk benne, Isten nem a múltunkat, hanem a jelenbeli döntésünket, jóra való vágyunkat fogja nézi.  Mindenkinek járnak a tiszta lapok, csak őszintén vágyni kell rá.

Mindenki akkora vargabetűvel jut el a boldogsághoz, amekkorára szüksége van az elegendő bölcsesség megszerzéséhez, mely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a boldogságot ne csak megszerezzük, hanem meg is tudjuk őrizni.

Mi lett volna, ha előbb vesszük észre a buborékot? Elfújjuk, átnézünk rajta, kipukkasztjuk… Talán nem, nem tudom, mert ilyen nem sokszor történt velem, apróbb, nem túlértékelt szerencséket leszámítva, melyek gyorsan feldolgozható zuhanásokat okoztak. Soha nem kaptam meg semmit könnyen, volt időm megtanulni az értékét mindannak amim van, a remény perceiben. Pont ezért, a legkisebb buborékot is igyekszem meglátni és úgy érzem nem tudok elég nagyot adni érte. Mégis sokszor a legkisebb licitért is odaadtam mindenem, mert evidens számomra, hogy mások is látják, mindazt, amiről még én sem tudok, hisz én is igyekszem felfedezni rejtett szépségeiket és az út szépségét, mely ígéreteikhez vezet. Meg kellett tanulnom, hogy az ígéretek senkinek nem elegendőek. Ha nincs egyensúly, akkor bizony törvényszerű, hogy egyszer kibillen az ember. Addig csak annyit érezhetünk: mi lenne ha… de jó lesz, ha… majd akkor más lesz. Amikor viszont harmóniára lelünk, amikor ugyanott tart két élet, ugyanannyira értékeli magát, mint a másikat, nem lesznek feltételes mondatok, lehetséges jövők, kérdések, ugyanakkora buborékokat fújunk. Először talán kisebbet, de valódibbat, majd bátrabbat és nagyobbakat mindketten húzva a másikat az ég felé, a végtelenségig… már „csak” meg kell őrizni az egyensúlyt.

Figyelnünk kell, hogy ne essünk abba a hibába, hogy túl gyorsan kezdünk futni és nem éljük át azt a sok szépet, ami az emberi életben rejlik.  Könnyebb, kerülő utakat választunk miközben már-már klisé, hogy az út a fontos nem a cél, mégis céloktól tocsog a kérő imádságunk… s akár életünket adjuk néhány perc hamis isteni érzésért, ahelyett hogy lassan, tisztelettel fedeznénk fel magunkban a teremtményt, akire az Örökkévaló rábízta a teremtett világot. Jó érzés ez a bizalom, a jóra ösztönöz.

Kérlek, Istenem taníts meg minket élni! Hogy tudjuk, mindaz, ami történik azért van, mert az életünket mi irányítjuk, a döntéseket mi hozzuk. Hogy tudjuk bármi is történik, elég kört rajzoltál nekünk már mielőtt mi járni kezdtünk volna, melyen visszatérhetünk, ha újrakezdenénk, ha már nincsenek kétségeink arról, hogy melyik út az egyenes, ami hozzád vezet. S ha ezen elindulunk, add meg nekünk a kitartást, a tudást, az erőt, hogy  ha kereszteződéshez érünk, ne vacilláljunk azon hogy mi várhatna ránk, ha elkanyarodnánk, mi lenne, ha visszafordulnánk a már megismert útra. Add, hogy minden ilyen helyzet után még határozottabban tudjuk hova tartunk, és ne veszítsük el az önmagunkba vetett hitünket. A legjobb ami történhet velünk, pont az, ami történik.

Azt ígértük Istennek, hogy „mi is megbocsájtunk az ellenünk vétőknek” Megtesszük vajon? Azt kérjük, bocsássa meg a bűneinket. Képesek vagyunk őszintén megbánni és változtatni? Legnehezebben mi fogadjuk el, hogy vétkezünk és a végtelenségig képesek vagyunk szépíteni, eltakarni, elfelejteni saját gyarlóságainkat. A jó hír, hogy Isten meg akar bocsájtani nekünk, szeretni akar minket, szívünkbe írta, hogy vágyjunk rá, így talán egyszer megkérdezzük őt is, mit akar… A szeretet fényt gyújt a legnagyobb sötétségben is, csak ki kell nyitnunk a szemünket. Dönteni nem tud helyettünk még ő sem, mert nekünk adta a szabad akaratot. Így, ha mi makacsul állítjuk, hogy az életünk boldog, jó, a legjobb, ami lehet, nem fogja apró fogvájó pálcákkal kitámasztani a szemünket, hogy egy kicsit körbe nézzünk és tekintetünk perifériáján kívül megláthassuk a lényeget. Rámutat értékekre, támaszt kétségeket, megpróbáltatásoknak tesz ki minket, de nem helyez át minket a paradicsomba akaratunk ellenére. Lehetőségeket ad, utakat mutat… de vajon megtudunk-e bocsátani az ellenünk vétőnek, ha mi magunk voltunk azok? Csodálatos érzés, ha elfogadjuk, akik vagyunk, amire vágyunk, amire születtünk és rátalálunk a mi tökéletességre vezető utunkra, de ehhez el kell fogadnunk önmagunkat szépítés nélkül, esendően és őszintén. Az álomkép, álom úton, álom ország felé sétál. A valóságos élet valóságos szépségei valóságos embereket várnak. Nem azt, aki voltál, aki lehetnél, aki szeretnél lenni, akinek más szeretne látni, hanem azt, aki vagy.

A felhők felett ragyog a nap. Nem könnyű eljutni oda. Lehajtott fejjel, nehéz szívvel, erőtlen karral felmászni a tanulság létráján, miközben a régi emlékek lehúznak. Átjutni a fátyolfelhőkön és talán már attól is megijedni, átvergődni a viharos fekete égbolton, villámok és mennydörgés közepette, mikor a hangzavarban, a zavarodottságban szinte elnémul a mennyei zene a szívben, ami az életre hívogat. Ó, mennyivel könnyebb lenne belehalni bármibe. Szerelembe, elmúlásba, fájdalomba, örömbe, s nem tudni mi jön utána. De mégis csak tovább lélegzünk és óhajtjuk az életet, a felelősségvállalást, a jövőt megélni a múlttal a hátunk mögött, a kérdésekkel a talpunk alatt, melyek arra biztatnak: fuss el. Kapunk hozzá valami pluszt fentről, ami miatt sikerülhet mégis előre nézni! Ünnepet a szívben, hitet a lélekben, akaratot a fejben, elhatározást a testben.

Veteményest találok és elszórom a múlt emlékeit, könnyeimmel öntözöm és megvárom, míg kihajt a csalódás virága belőle. Kalapomra tűzőm, hogy soha se felejtsem el mit nem akarok újra érezni, de egy szálat szép cserépbe helyezek, hátha valaki a lehetőséget, a csodát látja benne meg, saját életének kiteljesedésére.

Folyót találok és beleengedem mindazt, ami elúszott, de utána nézek, hogy lássam mi is történt. Végig élem, újra és újra, ahányszor csak kell, hogy megnyugodjak és képes legyek újra csónakba szállni, s lebegni a harmóniában.

 Hegyet találok és felmászok a tetejére, hogy világba kiáltsam: azt hittem! Dühömet, tagadásomat, alkudozásomat. Aztán lesétálok… leülök a mezőre… pipacsokat nyitogatok és elfogadom, emlékezem, már csak a szépre.

Elveszítünk egy darabot magunkból, kapunk egy új részt. Soha nem a másikat bukjuk el, hanem a saját érzéseinket, álmainkat, élményeinket, emlékeinket, hitünket, megállapításainkat, melyeket ráépítettünk, beleláttunk a másikba. Aki többet adott, látott, érzett, nagyobb fájdalmat él meg, főleg, ha nem gyakorlott e téren.

A bánat enyhül, a bűntudat megbocsájtást nyer, a miértek pontra lelnek. Sok mindent visszanézve könnyedén sikerülhet átírni, de a végét, a tényt, nem tudjuk elfelejteni, elfogadni tudjuk csupán. S ha ez megtörténik, új esélyt és új emlékeket kaphatunk az életre. Újra képesek leszünk odafordulni valakihez és hinni, hogy mi adhatunk, láthatunk, érezhetünk.

Rossz napok, még rosszabbak és a legrosszabb… neked volt ilyen… hogy estére azt kívántad, bárcsak eltűnne egy nap az életedből? Feszültség a munkahelyen, egy rosszul sikerült vizsga, szakítás, betegségtől legyengült tehetetlenség, egy szerettünk balesete, egy óriási félelmetes vihar… Most hogy emlékszel vissza ezekre a napokra? Azt kérdezed, hogy lehet ez egy hétköznapi buborék témája?

A rossz napokon túl erősebbek leszünk, rádöbbenünk dolgokra, felismerünk fontos értékeket, új lehetőséget kapunk jobb pillanatok elérésére. Még nyilvánvalóbbá válik,hogy minden érték alapja, minden probléma kulcsa, minden élet célja a szeretet.

Néha egy-egy apróság értékes óráinkat lopja el szűnni nem akaró dühével. A harag ezernyi jó pillanatunkat lopja el. Semmissé teszi a boldogságot a veszteség. Eltüntet minden szépet a reménytelenség. Elzár minket a világtól a sértettség. Parányi dolgok, melyekre talán már nem is emlékszünk. Melyekre jó lett volna a jövő szemével nézni, ami persze szinte lehetetlen. Át kell élni őket, hogy tudjuk honnan jöttünk, hova akarunk jutni, hogy képesek legyünk jobb emberré válni. Egyszerűen csak emberré válni, aki gyarló, de a tökéletesre törekszik; aki elfárad, de mindig erőt merít; aki elszomorodik, de szíve mindig nyitott a szeretetre; aki fél, de erősebb a vágya a jóra, minthogy megbénítsa néhány rossz nap, rosszabb, vagy a legrosszabb, s eltántorítsa a legjobb nap átélésétől. Isten a szívünkbe írta a Mennyország utáni vágyat, így, ha meg is járjuk a poklot, csak erősebb lesz a vágy bennünk, hogy elérjük a célt. Ezért jó segítő szakembernek lenni, mert nincs ember, akibe ne lenne egy szikrányi vágy a változtatásra, csak meg kell találni a megfelelő utat, mindenki szeretni akar é s mindenki vágyik rá.

Éld ezt a nyarat jobban, mint az eddigieket. Ne tervet készíts az új életről, csak minden nap jusson eszedbe, hogy a Mennyország benned rejlik. Minden nap úgy hajtsd álomra a fejed, hogy történjék bármi is, ha felkel a nap, vállald az életet. Ne elégedj meg a fél lánggal, ne felejtkezz meg értékeidről. Add át a szeretetnek magad!

Létezik ölelő párna, talán még horkolós változatban is az arra szocializált szingliknek. Meg persze vannak barátnők, akikkel lehet pizsi partit tartani. Én is felfedeztem egy módszert mostanában… összecsuktam az ágyam így a háttámla nem csak, hogy hozzásimul a hátamhoz, hanem eltölt „az alig férek el valaki mellett” jól eső érzésével. Sok mindent kitaláltak a 21 században már, ami azt hivatott elhitetni, hogy a függetlenség, az önállóság, az individualizmus, meg a sok globalizáció szülte eszme, alapértékeket kérdőjelezhet meg.

Én a magam részéről nem hiszem, hogy egy barátnő, karrier vagy hobbi pótolhatja a főszerepünket. Nőnek lenni.

A nők (is) sok mindenben jók. Nagyobb a hipocampusunk, amitől jobban tudunk figyelni, a memóriánk se semmi, máshogy viszonyulunk kihívásokhoz, könnyebben kommunikálunk, megerőltetés nélkül odafigyelünk részletekre, együtt érzünk, néha jobban, mint kéne… A férfiak is éreznek, sőt beszélni is tudnának róla, csak legtöbbször nem akarnak, vagy nem annyit, mint a nők…

Mit jelent az, hogy: légy férfi? Olyankor mit várnak az embertől? Erőt? Érzéketlenséget? Bátorságot? Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy igazán nő, csak férfi mellett lehet a fehérnép, és ez fordítva is igaz… ha valaki igazi férfi akar lenni, ahhoz kell egy nő. Aki jobban figyel, ezért több kérdése lesz a férfihez, aki viszont meglátta lényeget és mindig rá tud mutatni, ha a nő elveszne a nagy hipocampusában.

Na, erre nem képes ölelő kéz, kiskutya, meg shoppingolás… semmi nem pótolja azt a nyugalmat, amit a másik felünktől kaphatunk. Ezt még Carrie se tagadná: szükséges a nagy Ő.

Azt hiszem, az illatok örökké megmaradnak bennünk. Ha már nem látok, nem hallok majd, akkor is bennem lesz mindaz, ami az életem során mélyen belém itta magát. A gyermekkor, a tudás, a nyár, a szerelem illata.

Ma elővettem egy dobozból egy régebbi ruhadarabot ami a múltam otthonát idézte fel. Hirtelen nem is jöttem rá, mi olyan érdekes benne. Miért álltam meg egy percre… Aztán eszembe jutott mit is érzek.

Illatok. A legelső a dédi lépcsőháza volt a Király utcában, ahol mindig átható dohszag volt, régi leomló falak, zömök kő lépcső, egy kis ablak csupán… mindig úgy örültem mikor beléptem oda és szívtam magamba végeláthatatlanul a számomra annyira jóleső doh, penész és az idő találkozásából megszületett alkotást.

Emlékszem a láthatások tej és széna illatára. A kollégium olcsó bútorlap és régi fabútor keverékére, a kávé illatra a nagymamánál, az első parfümömre, egy nagyon sokáig keresett testápolóra, amire azóta sem akadtam rá, a mamám karamelljére. Jó érzéssel tölt el a kórházak hipó szaga és a gyógyszer illat a patikában, a leöntött tűz, a vizes fű, a zsongó rét, a fékező vonat, a napon száradt lepedő, az esőt hozó szél és a zöld tea illata is.

Azt hiszem egy levendula, piskóta és púder illatú jövőben kiegyeznék… egy kis bazsalikomos paradicsommal fűszerezve.

Mennyi emlék, mennyi érzés. Az illatokat érezzük, nemcsak az orrunkban, a szívünkben is. Ezért most belebújok egy nagyon finom illatú pulcsiba, hogy körbeöleljen a remény illata. Hinni kezdem újra, hogy az élet szép. S, csak remélem, hogy nem csal a szimatom. ;)

Azt hiszem, az illatok örökké megmaradnak bennünk. Ha már nem látok, nem hallok majd, akkor is bennem lesz mindaz, ami az életem során mélyen belém itta magát. A gyermekkor, a tudás, a nyár, a szerelem illata.

Ma elővettem egy dobozból egy régebbi ruhadarabot ami a múltam otthonát idézte fel. Hirtelen nem is jöttem rá, mi olyan érdekes benne. Miért álltam meg egy percre… Aztán eszembe jutott mit is érzek.

Illatok. A legelső a dédi lépcsőháza volt a Király utcában, ahol mindig átható dohszag volt, régi leomló falak, zömök kő lépcső, egy kis ablak csupán… mindig úgy örültem mikor beléptem oda és szívtam magamba végeláthatatlanul a számomra annyira jóleső doh, penész és az idő találkozásából megszületett alkotást.

Emlékszem a láthatások tej és széna illatára. A kollégium olcsó bútorlap és régi fabútor keverékére, a kávé illatra a nagymamánál, az első parfümömre, egy nagyon sokáig keresett testápolóra, amire azóta sem akadtam rá, a mamám karamelljére. Jó érzéssel tölt el a kórházak hipó szaga és a gyógyszer illat a patikában, a leöntött tűz, a vizes fű, a zsongó rét, a fékező vonat, a napon száradt lepedő, az esőt hozó szél és a zöld tea illata is.

Azt hiszem egy levendula, piskóta és púder illatú jövőben kiegyeznék… egy kis bazsalikomos paradicsommal fűszerezve.

Mennyi emlék, mennyi érzés. Az illatokat érezzük, nemcsak az orrunkban, a szívünkben is. Ezért most belebújok egy nagyon finom illatú pulcsiba, hogy körbeöleljen a remény illata. Hinni kezdem újra, hogy az élet szép. S, csak remélem, hogy nem csal a szimatom. ;)

Mennyi törvény óv minket a rossztól, a gonosztól. A Szentlélek ajándékai segítenek minket a helyes úton járni. Példabeszédek utat mutatnak, zsoltárok erősítenek, bölcsességek tanácsolnak. Mégis előfordul, hogy hosszú-hosszú időre van szükségünk, hogy észrevegyük erőnk, nem lelki erősség, hanem emberi makacsság, a fájdalom kikerülése, a veszteségtől való félelem elleni küzdelem. Tudományunk nem Istent, hanem az embert szolgálja. Jámborságunk inkább tehetetlenségünk gyermeke, konfliktuskerülésünk eredménye. Jó tanácsaink a tanulás lehetőségét vehetik el a lelkesedőtől, aki még saját kárán is fejlődne, magasabbra szárnyalna nálunk is, vállalva a tapasztalatok begyűjtésének rögös útját. Értelmünk érzelmeink irányítják. Bölcsességünk mások szavainak ismétlése. Istenfélelmünk nem hitre, hanem bujkálásra sarkall. De akkor mégis honnan tudjuk mikor kaptuk meg a bölcsesség, az értelem, a jó tanács, a tudomány, a lelki erősség, a jámborság és az Istenfélelem lelkét? Nos, igen egyszerű, ha mindezek alapja, a szeretet vezérel minket, mikor ezen ajándékokat kibontjuk, élünk velük, vagy továbbadjuk, akkor jó úton járunk. A szeretet az, amitől nem lehet félni, nem lehet elvenni, eldugni, visszatartani, óvatoskodni, rosszra használni, elodázni, bántani, túlzásba vinni. Az igazi szeretet jó, ragyogó harmóniával tölt el és olyan egyensúlyt teremt, mellyel járható lesz az aranyközépút, amikor adok is kapok is, amikor a buborékok nem takarják ki a vihart és a szivárványt sem. Az ember képes arra, hogy a Mennyországba jusson, képes arra, hogy Istennek tetsző életet érjen történjék körülötte bármi. Az emberek jók.

Hivatalosan is elkezdődik a fesztivál szezon. Kifuthatunk a fűbe, a tóba, az erdőbe sátrat verhetünk és színpadok előtt ugrálhatunk. Alvás délig, buli délig. Lazulás, pólók, meg sort… nem kell pucc parádé elég ha konverz vagy. Begyűrűzik a multikultúra, és mindenki olyannyira szeret mindenkit, hogy az már fáj. Műanyag poharas sör, házmester és konzerv zsömivel, ha szerencsés vagy előkerül egy bogrács, meg valaki, aki tud és képes főzni. Sorban állás a wc-n, közös zuhanyzás mint a gimibe. A kortalan szabadság helyszíne ez, minden héten az ország minden részén, csak pénz, kedv, szabadnapok kérdése, hogy hány modern cserkésztáborban veszel részt. Sportot űzöl belőle, függő leszel, vagy disztingválsz kiválogatva a neked való mókákat.

 Ismerek olyat, akik kétszemélyes sátrával és egy plusz jeggyel bérel maguknak háló társat e jeles eseményekre. De találkoztam már olyan fazonnal is, aki arra használja heti jegyét, hogy sátrazzon és a sátor előtt dumáljon, kártyázzon egész nap, koncertekre nem megy, minek is azt! Te tuti furcsábbakat tudsz, mint én, mert én épp most kezdtem, még tanulom csak a szuper nomád koncert szirupot. Na, mindegy is… attól ez még buborék… van még pár évem mielőtt visszavonulok Almát hallgatni valami kis angyallal, vagy ördöggel…

A fesztivál arc barátnőm már Pafén, ott talált rá anno a szerelem. Keresd meg és kérdezz tőle. Nekem bejött minden válasza. Arról, hogy szerelem van, kell, jó, nélkülözhetetlen, hogy a hasonlót kereste, a barátságok fontosságáról és előrébb valóságáról tanúsított lelkesedése és az, hogy semmit, de semmit nem tesz azért, mert kell.

Egy fesztivál jó kísérlete lehet annak, hogy mennyire olvadtál bele a hétköznapokba, a karrierbe, a felvett szerepekbe… próbáld ki, tudsz e lazulni még! Ítélkezés, bámulás, túlkontrolált felnőttség, nyafogás, kényelem, kispolgári korlátok és ágy nélkül. Na persze ez nem azoknak szól, akik több napot töltöttek fesztiválokon, mint iskolapadban…

Boldog évfordulót szerelmesek… még akkor is, ha jó pár hónap kellett mire tényleg rájöttetek nincs az a távolság és az a tiltakozás, ami legyőzheti az igazi szerelemet! Minden évforduló megérdemel egy fesztivált.

 Mikor a könyvet olvasva az utolsó oldalra lapozol…

…Csuromvizes ruhádat szárazra váltod és meleg plüss zoknit húzol a lábadra.

Meglátod az állomáson őt.

Végre sikerül megoldanod: Igen! Végre sikerül megértened: Aha élmény! Megteszed: hmm.

Megbocsátasz.

…átölel…és szép lassan teljesen körbefon a karja… hátadon érzed a kezét, szívedig hatol a biztonság bizsergető bódulata…

Lélegzel.

Újra önmagad vagy és jó a tükörbe nézni… rámosolyogni önmagadra.

Létezel.

Megy a felirat, a zene, már felkapcsolták a villanyt a moziban és a cinema inges egyén gyűjtögeti a pattogatott kukoricát, de te még mindig a vásznat bámulod belefelejtkezve valami érzésbe, amit kimondott helyetted a rendező.

Pislogsz.

Észreveszed, hogy mennyire nagyon hasonlítasz a szüleidre, sőt szeretettel gondolsz erre.

Hallasz.

Messziről látod, hogy ott a karácsonyfa alatt, amiről nem is tudtad, hogy ennyire vágytál rá.

Látsz.

A tengerparton sétálsz és a szél szabadságot suttog, a szíved pedig az örökké zenéjét játssza.

Ízlelsz.

Kezedben fogod a babaillatú tüneményt, aki tényleg olyan csodálatos, mint amilyennek megálmodtad.

Érzel.

Kilépsz egy ajtón és tudod, nem térsz vissza soha.

Beszélsz.

Kinyitod a szemed és látod, érzed, tudod nem vagy egyedül.

Elkezded írni a könyved…

„Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.” (P.S.)

Mire gondol a költő? –Tennénk fel rutinból a kérdést. A költő kérem nem gondol semmire. A költő érez. Tele van, csordultig tele a szíve, a lelke életigenléssel. Nincs szüksége most gondolatokra. Nincsenek kérdései. Tudja, mit akar! E kettőt. Nem többet. 

Sokan belehaltak a szerelembe, sokan a szabadságukért mindenről lemondtak. Nem ismeretlen e sok hűhó, méghozzá nem semmiért. Szerelem nélkül nem lehet élni, szabadság nélkül nem lehet szeretni. Szabadon, mint a madár, korlátok, akadályok, tabuk nélkül megélni a valakihez tartozást, ezt tette Rudolf ma este a színházban. Szabadon halt bele abba, ami nélkül élni nem lehet. Melyik volt az a pillanat mikor eldőlt, hogy annyi út közül ez lesz az övé? Első látásra, vagy másodikra írt történelmet a vágy? Mikor került minden érték fölé e kettő? S megfér-e együtt, s mi több létezhet-e egymás nélkül? Ezer kérdésed lehetne… de nincs… úgy tűnik, amióta világ a világ, érzések mozgatják.

Királylányok, gonoszok, törpék, udvari bolondok, sárkányok, mostohák, szegény legények, felismerhetetlen figurák, jónak tűnő rosszak, jó útra térők, szépségek és szörnyetegek, győztesek és vesztesek… tudod, nem olvastam még olyan mesét, amit az élet ne írt volna sorsokba már, talán csak a befejezés nem volt idilli.

Mit gondolsz, kik írják a mesekönyveket? Te mire vágysz? Neked mi lenne a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”? Mikor érzed azt, hogy elégedett vagy, nincs az a fejezet, amiért kockáztatnád a befejezést?

Történt veled olyan, hogy a varázsceruza ellened fordult és mindaz, amit álomhegynek hittél olyan gyorsan dőlt össze, hogy érzéseid a múltban ragadtak?

Futunk-futunk, és üvegcipőnk nem hozza utánunk senki. Pedig azt hittük jó helyen hagytuk. Sebaj, tornacsukát húzunk a lábunkra és modern díszletben folytatódik a rózsaszín habcsók történet. Így eshet meg, hogy a folyton mosolygó, végtelenül bájos tünemény nem lesi a fehér lovat, hanem befogja a fekete paripát, hogy biztosra vigye még megmaradt álmait. Pörögnek a filmkockák és a szánni való vágyakozóból erős, önálló és cselekvő válik, aki szabadon vándorol a világban, s egyetlen gazdája a Jóisten.

Szerinted, amikor elindul a királyfi, hogy megküzdjön a gonosszal tudja, hogy mi a történet vége? És ha nem, mégis hogyan képes elviselni azt a sok elutasítást, csalódást, sebet, melyek a megpróbáltatások alatt érik? Van olyan hős, aki célba ér egyáltalán, vagy elfáradnak, elbuknak, eltűnnek az élet porában?

Szerinted a királylányok visszaérnek szingli csatáikból "Csipkerózsika álmukba" mire oda ér az oltalmazó, vagy addigra elfelejtenek gyengék lenni és az ágy üresen fekszik a diadalmenet végén?

Egymásra találhat-e a 21 században a mese és valóság?

Őszintén leírom, néha már megszokásból hazudik, játszik, taktikázik, óvatoskodik, elhallgat, eltusol, elnéz az ember dolgokat. Hogy megmaradjon a buborék állapot? Ááá… ez gyenge magyarázat… az a buborék, ami nincs nem fog soha kipukkadni… ez nagyon veszélyes, mert a végtelenségig elhiszed, hogy igaz amit látsz. Szebb, fényesebb, nagyobb, tartósabb, mint az igazi.

A valódit óvnunk kell minden szellőtől és újra meg újra felfújni. Nem bír ki mindent, mint az elképzelt boldogság, táplálni kell szeretettel, figyelemmel, megőrizni a bizalmat, a lángot. Jelen lenni. A létező buborék akkor tart sokáig, ha nagyon-nagyon lassan és türelemmel fújjuk és finoman elengedjük, hogy lebegjen körülöttünk. Ha szorítanánk vége, ha erősen fújjuk, elszáll, ha gyorsan fújjuk, elvékonyodik, nem lesz erős, tartós, nem lesz alapja.

Nem próbálhatod ki, körmöd hegyét belefúrva, hogy ez most az ál vagy az igaz boldogság… mert csak az illúzió sérthetetlen. Bízni, hinni, remélni kell… még akkor is, ha korábbi tapasztalataid alapján nincs rá okod. Mégis honnan az erő, a szeretet mindehhez? Fentről. Akaratod helyett az érzések, félelmeid helyett a cselekvés, múltad helyett a jövő vonz.

A legjobb jelen a biztos jövő.

Kezdődik a nyár… báli, esküvő, fagyi, alkalmi munka, disco baleset, cseresznye, eper, saláta és akkor persze tojásos nokedli, szabadságolás és fesztivál szezon. Néhány, tavasznak még viccből is rossz nap után, újra ránk tör a meleg. Hirtelen több energiánk lesz, a napjaink mintha hosszabbak lennének – ez azért van, mert hosszabbak – aktívabbak leszünk. Két hetünk van lefogyni, feszesíteni, edzeni, méregteleníteni, hirtelen mindent akarunk. Szerelmet, kalandot, élményeket, örömöt, barna bőrt és valami olyat, amit télen nem tennénk. Miniszoknyák hada, motorok hangja és a sok madárcsicsergés az ember máris fesztelenebbnek érzi magát. Lángos, strand,  vízben úszkálás,  fűben fekvés és azonnal értjük az életet.

Néhány napod van. Fogadd csak a meghívásokat, nyiss és készülj fel, hogy átéld a magasságot!

Legyen mire emlékezni, amikor gyógyfürdők füllettségébe zárkózunk, a bőrünk kifakul, fáradtan esünk ágynak és még az ételeink is unalmasabbak. Csend, fehérség, nyugalom, hideg, befordulás, türelem, remény, s a szívek felmelegítésére az ünnepek, a meghittség és a családi kör után a még zordabb, még fagyosabb, egészen lelassult világ is rád talál, majd újra meg újra… eljön a szívekben mindig, eljön a tél is. Kell ez is, önmagunk, egyedüllét, készülődés, várakozás, először csak a gyertyákra és a kandallóra, hogy majd igazi napsugár hevítse fel bennünk az élet tüzét.

Nyáron is, télen is ugyanaz a világ, a látszat néha csal. A kánikulában délibábok kápráztatnak minket, a zimankóban befagy minden lelkesítő gondolat, de nekünk négy évszakunk van. Kettő csak arra, hogy reálisan, összeszedetten, céltudatosan megfogalmazzuk kik vagyunk, mit akarunk, mire vágyunk, hogy ne higgyünk se a túl vidámnak, se a túl szomorúnak, hogy lent is, fent is megmaradjunk önmagunk. Hogy szem előtt tartsuk minden évadban azt, hogy értékeink szilárd alapon nyugszanak, hogy az ember nem változik, csak mint ahogy az évszakok, ő is fel-felfedi ezer arcát, éppen azt, aminek eljött a szezonja.

Törékenyek, kedvesek, mosolyuk méz. Ölelésük menedék, s a harcosok csatába mennek értük. Csókjuk csokikrém és nem szavakra, tettekre vágynak. Tekintetük lelkedbe hatol, hangjuk elbűvöl. Párnájuk egy védelmező kar, álmuk titkos vágyaid netovábbja.  Ha nekik adod a szabadságot hősnőkké válnak, saját életük főszereplőjévé. Ha átnyújtod a boldogságot erősek lesznek, és legyőznek bármit amit a félelem csapdába ejtett. Csak egy pillanat kell nekik az életből és halhatatlanná tesznek. Apró rezdüléseidtől egeket renget akaratuk. Bármit kibírnak, mindent elhordoznak, bárkit megmentenek, felemelnek, megvédenek. Óvják, táplálják mindazt, amit teremtesz! A szépség, a jóság, az igazság és a megnyugvás őrei azok, akik elé mer lépni valaki és bátran vezetni tudja másik felét jelenlétével, szeretetével és reményeivel.

Tudod a lázadás nem egyenlő a szabad akarattal!

Ha te tudod ő is tudja!

Ha te teszed ő is teszi!

Ha te hiszed ő is hiszi!

Ha ott vagy, ott lesz ő is!

Ha szabadon döntöttél, szabadon félelmektől, vágyaktól és önzéstől akkor látja az Isten, hogy nem jó az embernek egyedül és szerez neki segítő társat, hozzá illőt. Belőle lesz a társa, csont a csontjából, test a testéből. Szabadságból szabadság születik.