Az első kazettám talán Rapülök volt, de lehet, hogy beelőzte a Pa-Dö-Dö és a Szabó János felejthetetlen slágere. Az utolsó pedig Mariah Carey, a karácsonyfa alatt várt rám néhány pulcsi, könyv, meg édesség táraságában. Nem tudnám összeszámolni, hányszor tekertem vissza a Honey című számot és hallgattam meg újra és újra, pedig akkor – szerencsére - még nem értettem a szövegét, és nem is éreztem miért mondják bárkinek is: ”édes”. S bár a szám szövege több mint szirupos, és ismétli önmagát, most már tudom, értem, érzem, mit is szerettem annyira benne… a szinonimáknak pedig itt a buborék és külön örülök, hogy kifejthetem néhány sorban miért, miért annyira édes.
Dolce Vita… ha nem is mászol a Trevi kútba, csak érmet dobsz csupán egy sóhajjal, mit gondolsz, valóra válhat-e egy álom? A sárga aranyló, tartósságot jelző, ragacsos mámor, szorgos munka gyümölcse, a virágok szerelmének záloga, a természet adománya csurran-cseppen egy-egy szívben. Mit gondolsz jut-e mindenkinek egy kis méz?
Én azt mondom, ne állj meg Szabó Jánosnál, nekem is jót tett, hogy tovább művelem magam zeneileg. Még szerencse, hogy Geszti a fejembe verte: „Hogy nincs a helyzetemben semmi, - de semmi! -Amit ne lehetne kissé jobbá tenni.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.