Szeretsz készülődni? Meglepetést okozni? Látni a másik arcán az örömöt? Minden napotokban ott vagy te, ő és adtok ebből egymásnak?

 Nem kell mindig a másik mellett lenni fizikailag az örömteljes együttéléshez, sőt mit sem ér a közös idő, ha nem vagy jelen lélekben élete minden egyes percben. A legfontosabb, hogy érezze a másik, hogy figyelsz rá, hogy meg akarod ismerni, meg akarod érteni őt. Nem azt akarod, hogy a te életed élje, de egymásért tudjátok élni a saját életeteket, mely egyre közösebb lesz, összeolvad és idővel már nehéz megmondani kinek is a tevékenysége volt a sok közös kedvenc. Megosztod vele a perceidet és átéled az ő pillanatait, a legapróbbakat és a legnagyobbakat is… a hegycsúcsokat és a völgyeket is. Tudod, mit szeret, minek örül, miért így vagy úgy tesz ezt-azt. Apróságok. Az apróságok a legfontosabbak.

Az egyik, egyébként kedvenc újságjaim egyike a házasságok válságának egyik lehetséges megoldásaként, mint ötletadó példát hoz fel egy nyitott kapcsolatot. Kifejti milyen jó, hogy látják a másikon, hogy egy-egy „szeretőjétől” megfrissül, megváltozik. Új dolgok iránt érdeklődik, és ezeket megosztja egymással a bemutatott pár, amitől csuda izgalmasnak vélik az életüket, és mint kapcsolatuk mozgató rugóját értelmezik a „külső forrásokat”. Sajnálom! Sajnálom, hogy ide jutunk… hogy törzsi példákkal kívánjuk alátámasztani az álmegoldásokat, azt, mikor senkié nem vagy igazán. Ó, majd elfelejtem, azt írják, a monogámia a vallásból ered… nem ezt kívánom értékelni, leírom nekem mi az érték. S ki-ki döntsön, majd egyeztessünk a mennyországban melyik is az Istentől való. Én a belső értékek felfedezésében, az önismeret elmélyítésében, a szeretet kiteljesedésében hiszek, amire bőven kevés is az együtt töltött 40-60 év, nemhogy unalmassá válna az elköteleződés. A belső forrásokat persze nehezebb megleli. Abban hiszek, hogy ha valakinek odaadod magad, nem adhatod oda még akárhánynak, mert akkor senkié nem leszel igazán és akkor te sem leled a megelégedést, persze, hogy elvágyódsz.

A minap egy negyvenes évei végén járó férfivel beszélgettem. Vidáman mesélte – kérdezés nélkül – hogy ő bizony amióta, világ a világ tart szeretőket, és a szeretői más férjeknek is szeretői. A felesége? Hát a felesége is minden bizonnyal tart szeretőt… ha van esze – mondta. Kérdeztem: miért? – Ha már beszélhetnékje volt. Ó, így alakul. Ott vannak a nők, és hát nem fáj az senkinek… Sajnálom, őt is sajnálom, hogy nem fáj neki ez. És talán egyszer majd rádöbben, hogy a teljesség felé nem a részek összeillesztése, hanem az egész átélése vezet. Mit keres? Miért kell neki ennyi visszaigazolás, ennyi képmástól? Vajon megleli-e egyszer önmagában azt, aki elég lehet egy embernek is, nem csak sokaknak egy darab.

Ott lenni, nem azt jelenti, hogy élsz a másik mellett… Ott lenni az tud, aki előbb megtalálja önmagát.

Aki darabokra hullik, elfogy, s aki egész önmagát oda adja, egyre többé válik.

A házasság nem egy papír! Én mondom nincs is válságban! Csak kevesen döntenek mellette… mert átemelni egyes elemeket, gyűrűhordást, fehér ruhát, lagzit, az még nem házasság…  A házasság az, mikor kiszolgáltatjátok egymásnak a szentséget,  minden nap újra és újra és látod a másik arcán az örömöt!