Pillanatok, mégis óráknak hatnak… kétségbeesett másodpercek. Fel sem foghatjuk, hogy van élet a halál után is. A múlt sokszor új értelmezést kap a jelenben. Amikor Jézust keresztre feszítették hányan látták a jövőt? Hányan gondolták, hogy az embereknek, ez az üdvösségük „záloga”?

Annyit írok arról, hogy nem tudunk mi emberek mindent, hogy nem kell mindent irányítanunk, mindent átgondolnunk, hogy akarnunk kell, hogy legyen meg az Ő akarata… mégis nagy küzdelem zajlik bennem, hogy képes legyek én magam is erre.

Még jó, hogy Isten nem kérdezte meg az embereket, hogy elfogadjuk-e a szeretetét. Egyetértünk-e azzal, hogy egyszülött fiát adja érettünk. S hitünket a szívünkre is, nem csak az eszünkre bízta. Még jó, hogy nem sikerült a tudománynak bebizonyítani az egyetlent, amiben mindig hinni lehet!

Múlt héten, a lelki gyakorlaton az atya sokszor megismételt egy mondatot: „a keresztény ember hite, értelmes hódolat a Jóisten előtt.” Példának a kisgyermekről beszélt, aki egyszer csak a – Mi ez? – nagyon is fontos kérdés után, feltesz egy még fontosabbat: Miért? Bármit is tegyünk, ha e két kérdésre tudjuk a választ, azonnal, gondolkodás nélkül, mert szívünkből fakad a hódolat, s a válaszok nem mondanak ellent a Bibliában leírtakkal, akkor látnunk kell, hogy amit teszünk az jó.

Beszélgetéseink sokszor lényegkerülőek. Könnyebb lenni, boldogulni, értelmesen cselekedni, mint értelmes módon boldognak lenni.

Az ígéret földjén állunk, hogy tehetnénk meg azt, hogy nem vágyjuk a feltámadást, a mindent átható örömöt, a boldogságot?!

Van időnk, rengeteg, mindenkinek mindenből annyi jut, amennyi kell neki, mindenki pont jó úton halad, mindenki egy felé tart… nem kell elkapkodni semmit, csak ringatózva elámulni a jelen békéjén. Azt mondják, az idő mindent megold… ha nem is az idő… de az biztos, hogyha végre nem akarjuk ma tudni a holnapot, ha ma tesszük, amit most tenni tudunk, akkor nem kell egyedül megoldani az életünket.

Ma a harangok Rómába mentek, hát ma hallgatni tudunk. Ne akarjunk beszélni arról mi vár ránk holnap… s ha majd szól a zene, táncoljunk; ha majd jön a válasz, figyeljünk; ha majd jön a holnap, lépjünk tovább.

Legtöbben nem szántszándékkal követünk el bűnöket. Utána megbánjuk teljes szívünkből. Sokszor teszünk olyat, amit szeretnénk visszacsinálni, semmissé tenni, elfelejteni, kitörölni mindenhonnan. Kicsit nehéz most a megbánás csodájáról, a bocsánatról írni, mikor éppen jó vagyok, nem tettem semmi rosszat… s nem haragszom senkire… ezért próbálok emlékeimben kutatni, hogy sikerüljön fontos buborékokról írnom így húsvét előtt néhány nappal…

Az jutott eszembe, hogyha tettünk is olyat, amit nem kellett volna, később megismételtük-e? S az sem hagy nyugodni, hogyha vannak állandó rossz tulajdonságaink próbálunk-e rajtuk javítani, vagy fix első helyet foglal-e el a kis lelki-tükrünkben. Leginkább pedig az foglalkoztat most, hogy hány embernek tudtunk segíteni, hogy jobbá váljon, s hány ember mellett mentünk úgy el, hogy könnyebbnek véltük lehajtani a fejünket…

Jézus nem szegte le tekintetét, az ég felé emelte arcát és mindnyájunkért vállalta a kereszthalált. Mi nem tudunk mindenki életébe belehalni kicsit, de nem is ez a feladatunk. Nekünk „csak” élni kell! Igen, élni. S ebbe nem tartozik bele semmi olyan, ami lelkünket, testünket, pszichénket, erkölcsünket rombolja. Igen ez onnan indul, hogy figyelek az étkezésre, eleget pihenek, megteremtem a biztonságos légkört magamnak, barátokat szerzek és vigyázok rájuk, olyan munkát végzek, amit megbecsülök, s ahol megbecsülnek és törekszem az önmegvalósításra mikor szerepim felől döntök. A boldogságot vágyom. Vigyázok a lélekre, a testre és a tudásra, amit ajándékba kaptam. Talán azt kérdezed: hol van ez a kereszthalálhoz képest? Mégis épp elég feladatnak tűnik számunkra.

Soha ne adjuk el magunkat pár ezüstért, és segítsünk másoknak is, hogy felfedezzék értékeiket!

Már Szophoklész is megírta: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” – Az ember legyőzi a természetet, s földet művel; társadalmi lény, gondolkodik, beszél… Az Antigonéban az emberi élet egyetlen korlátjaként a halál jelenik meg. Mi tudjuk, ez nem korlátja a létezésnek, mert a feltámadással Jézus legyőzi a halált. Mi tisztában vagyunk vele, korlátainkat mi magunk állítjuk önálló, szabad döntéseinkkel, ha a tudásunkat a rosszra, az értékhiányos dolgokra használjuk, vagy nem használjuk arra, hogy mindezeket elkerüljük, jóvátegyük.

Tudásunk felelősséggel jár, választhatunk. Sötétségbe burkolózhatunk, hagyva, hogy gyarlóságaink életünk fényét könnyedén kioltsák, vagy a Logosz oldalára állhatunk és élhetünk. Vedd kezedbe az életed! Oszd meg a szíved, s mindened! Légy ember, s becsüld meg az léted! Más nem élhet helyetted, más életét nem élheted!

A hírek terjednek. Balra nézel és mindenki rögtön tudni véli, hogy… Aztán jobbra nézel és összesúgnak: ahha… tudtam én… csak átverés volt… Aki kedves, aki határozott, aki üde, aki erős, aki okos, aki mindegy mi, kap egy jelzőt a sok jó mellé, ami nem éppen pozitív, így a többiek szemében sérülékenyebb, elérhetőbb lesz. Miért van ez így? Ilyen az emberi természet, s néha a szeretet nem bizonyul elégnek a versenyben. Mégis azt tapasztalom, megéri őszintének, kitartónak, becsületesnek és a fent felsorolt egy-egy negatívumot is magával hozó embernek lenni. Mindig lesznek olyanok, akik a benned lévő jóra fognak koncentrálni, míg te magad  a csiszolatlan gyémántból, valami egészen különleges drágakővé nem válsz. A lendületből erő lesz, az akaratból tenni akarás, a kitartásból eredmények…

Együttműködés, az élet egyik nagy kulcsszava. Talán fontosabb, mint a buborék (lol). S a bennünk rejlő erők is akkor tesznek minket szerethetővé – s ugyebár mindenki erre hajt – ha együttműködnek. A határozottság lehet mások segítője, lehet törtetés is, de ha már azzá lesz, kézen foghatja mások képessé tevését, s ismét gyümölcsöző erény válhat belőle. A bátorság lehet hőstettek társa, de sajnos vakmerővé is tehet, igen-igen,de vannak célok a küzdelmes jelzővel, ahova még az is jó lehet. A nyüzsgés fárasztó lehet, de a figyelemmel és a vidámsággal együtt még fel is üdíthet… Nem folytatom a párosítgatást, mert nem párban járnak, nem szabályok ezek… Csupán mindenkinek lehetőség, hogy elismerje magának, hogy benne milyen személyiségjegyek, tulajdonságok, képességek, készségek lakoznak és azokat ő maga egy olyan koktéllá keverje, ami jobbá teszi. Mert amíg nem tudjuk kik vagyunk, mit akarunk, próbáljuk magunk előtt is szépíteni a dolgokat, vagy éppen nem figyelünk eléggé oda értékeinkre görbe tükör életünk munkája. Persze kell ehhez idő, önismeret és segítő környezet. S furcsa, de ha fekete és fehér is jut nekünk, akkor élhetjük át csak a teljességet.

Az elmúlt négy évben nagyon sokat fejlődtem. Elmélyült a hivatástudatom. A segítés szó ezer színét megízlelhettem és adtam- kaptam, amitől egyensúly lett bennem, amitől érzem: harmóniában vagyok. Jó úton jártam, amikor betértem kollégáimhoz. Jó döntés volt, hogy az állásinterjún adtam magamat, aki hiszi, hogy képes megoldani problémákat, fejlődni és tanulni. Sikerült. Betartottam, amit ígértem – magamnak.

Mindig azok az emberek jönnek veled szemben, akikre szükséged van. Életünk minden egyes eseménye hozzásegíthet minket az üdvösséghez. Tegnap egy kolléganőmtől búcsúztam. Ma én búcsúzok egy másik kollégától. Aki sok buborékot fújt, melyben kérdőjelek, – nagyon jó kérdésekkel - figyelem, válaszok, bizalom, megbecsülés, és ami a legfontosabb elfogadás volt. A madarat nem jó se szorítani, se túl lazán fogni. A szabadság vágya, a folyton lüktető, törékeny szíve és a mindenki lelkét betöltő éneke, aki nyitott a jóra biztos támaszt kíván, de nem ketrecet. Én énekelhettem. A foglalkozásom a hivatásom volt. A csapatomban helyem volt. Nagyon hálás vagyok mindezért.

Értékelni fontos, ezzel kezdődött az első buborék. Értékeinket felfedezni és kamatoztatni kötelességünk, még ha az sokszor feladattal, változással, kihívással jár. A világot megismerni, s mindenkit megszeretni sok módon lehet és semmiképpen nem lehetetlen.

Köszönöm a hitetlenséget és a hitet, így lehet megtalálni az arany középutat!

3 éve azt sem tudtam ki Ő, most meg 61 közös ismerősünk van az arckönyv szerint… Persze ennél sokkal több a közös emlék. Fejlesztgettük, javítgattuk, formáltuk, megvédtük egymást. Mennyi időt kell egy embernek eltölteni az életedben, hogy a kötődés soha ne szűnjön meg véglegesen? 2008-tól napi 8 órát együtt voltunk a munkás hétköznapokon – anyukám se látott ennyit – holnapután pedig különválnak útjaink. Mindaz, ami történt, történni fog velünk, ahhoz a másiknak is köze van… Két, pár éve még ismeretlen ember, a közelmúltban átírta egymás életének forgatókönyvét.

Ma azt tervezed, elutazol, holnap hirtelen megnősülsz. Ma bevásárolsz hétvégére, s szombaton már a világ túloldalán leszel…

Te mikor döntesz valamiről, hány emberrel osztod meg? Vívódsz napokig, vagy az első érzésre hagyatkozol? Kikéred mások tanácsát egyáltalán, vagy mész a „magad feje” után? El szoktál bizonytalanodni, amikor kimondod a választ? Általában jó döntést hozol?

Az, hogy hol élünk, maradunk, vagy megyünk, ki lépünk-e egy élethelyzetből, sokszor nem csak tőlünk függ. Nekünk is van egy elképzelésünk, de aztán történik valami, vagy csak mondanak egy mondatot és újra gondolunk mindent, átértékelünk múltat, jelent, jövőt. Ruhatárunkat, nevünket cseréljük le egy férfi miatt. Életmódot változtatunk egy barátnő kedvéért…

Hányszor tettél valamit csak magadért úgy, hogy senki nem befolyásolt a cselekedeteiben? Tudod, hol leszel öt év múlva?

Ülj le és gondold végig azokat az apró részeidet, melyeket ismerőseid hívtak elő belőled. Szembejövők mutatták meg Johari ablakod számodra ismeretlen oldalát, s így gazdagodott az önismereted. Emlékezz, azokra, akiktől több lettél! Segíts másoknak, hogy felfedezzék magukban a milliónyi buborékot, melyeket a hétköznapok elrejtenek egy-egy kiégett szerep mögé. Együtt könnyebb fejlődni!

Nagyon aranyos, de csapott vállai vannak. Igen-igen kedves, de olyan kis alamuszi. Persze, lehetne ő az igazi, de kicsit lehetne sportosabb is. Nem is lenne baj vele, ha magasabb lenne. Azt leszámítva, hogy mindig olyan idegesítően vihog… nem is tudom, talán, ha kicsit belevalóbb lenne… Ismerős? Ismerős mikor esélyt sem adsz, hogy valaki megmutathassa, hogy ő nem a hibáid látja a kesze-kusza fogaidat, a hegeket az arcodon, hogy lehetnél 38-as is, hogy a lábad meg hát igen 41-es… Hogy valaki azt hallja mit beszélsz, nem azt, hogy mennyit; hogy valakinek tetszik a hajad, még ha neked nem is; hogy valaki ugyanúgy nem tökéletes mint te és nem ítélkezik.

Szüleink - elfogultság nélkül állíthatom - sokszor elfogultak velünk. Szépnek, jónak, kedvesnek, erősnek, bátornak, őszintének és sok-sok mindennek látnak minket… ami persze nyomokban valóságot is tartalmazhat. Ugyanígy vagyunk életünk nagy szerelmével, akit bámulunk, mint valami ufót, hogy milyen szép a válla, a háta, milyen erős. A keze érintésébe beleremegünk, a mosolyától elalélunk, a haja illatától elájulunk, a hangjától virágokat, pillangókat, vagy akármi nagyon színeset látunk és megrendíthetetlenül hirdetjük, hogy attól az apró hibától, csak még tökéletesebb nekünk. Szerencsések vagyunk, ha valakit találunk és őt látjuk a legszebbnek; szükségünk is van arra, hogy szüleink csodaként tekintsenek ránk és mi törekedhessünk a tökéletesedésre, hogy a lehetőségeket és ne a hibáinkat keressék a szembejövők…  Azonban, az életben sok olyan helyzet van, amikor aki szembe jön velünk elfogultság nélkül lát minket. Látja az embert, akit formálni, segíteni, felemelni, támogatni és elfogadni kell. (Igen vannak olyanok is, akik nem ezt látják, de őróluk nem fogok buborékokat zengeni)

A tanárok keze alatt több ezer gyerek - mamák szeme fényei, az apák büszkeségei, a nagyszülők reménységei – futnak át. S nagyon nem mindegy, hogy az adott tanár előveszi a könyvét: „a tökéletes fizikus” –címmel, és ha kezei, hozzáállása, tudása, motivációja nem egyezik e mű által diktálttal már nem is keres benne semmit, amiért elfogadható, közepes, s mi több akár jó is lehetne… ha csak a kitűnőket nézné…

Én írok. Mindig is írtam… a biológia füzetemben több szösszenet van, mint növény rajz, a kémiában is több a betű, mint a szám, a matekban is ott lapul egy-két vers, s mi több a fizika előadó is megihletett… Igen, én írok. A magyar az én világom, az irodalom az, ahol kitűnő lehetek… leszámítva azt az apró bökkenőt, hogyha nem lektorálnák az írásaimat, akkor bizony a grammatika tudomány kitűnőségei elmenekülnének, és nem értenék, hogyan nem tud valaki odafigyelni a helyesírásra… Nos, hadarok is… ha szónokolok, vagy szavalok nem teszem. Ha a beszédem által döntöttek volna nem mehettem volna Babits versenyre… nem döntöttek elsőre… nem engedtek az első benyomásnak… nem mondták, hogy „igen, de”, hanem hagyták, hogy megmutassam… hagyták, hogy bebizonyítsam, ha jobban megnéznek, már nem is látszik a hiba, mert előjön sok más, ami elvarázsol. Nos, igen szörnyű a nyelvérzékem, ami még egy adag diszgráfiával is társul… képességhiány… fejleszthető, de nem javul meg soha… mégis-mégis volt valaki, aki azt mondta a kitűnő nem kell, hogy tökéletes legyen. A kitűnő az kitűnik, az rajong, az belehal abba, amit szeret. Érzéke és szíve van hozzá, megváltozik az arca, a hangja ha találkozik az irodalommal és mindezt nem takarná a nyelvtan által lehúzott jegy.  Ezért addig segített és kereste bennem a jót, támogatott, míg én is rájöttem, hogyan tudok az lenni, akinek mindig is láttak a szüleim, akit meg akarok mutatni. Nem leszek tökéletes, de tündökölhetek. Magyar érettségi: ötös - és ezt csak annak az elhivatott, mindenkiben jót kereső, emberséges és csodálatos magyar tanáromnak köszönhetem, aki már nincs köztünk, szombaton köszöntünk el tőle. Tudom, hogy Isten látta benne is a kiválót!

Csodálatos, hogy a szüleink milyen szeretettel, aggódással néznek ránk. S ha ezt egy idegen is megteszi, ha egy idegen is a tökéletességre törekvőt és nem a gyarló embert keresi bennünk, akkor nagyon hálásak lehetünk, mert egy olyan alapot kapunk, ami egy életre szárnyakat ad.

A jót keresni, látni a másikban lenyűgöző. Sokkal jobb, mint kritikusan vizsgálódni és elzárni magunk elől a kiválóság felfedezésének esélyét. Legyen szó bárkiről, aki velünk szembe jön, keressük a jót, lássuk benne azt, aki szeretne lenni, mert ha szárnyakat adunk, képes lesz rá!

Mindenható Úristen! Alázatos szívvel fordulok Tehozzád munkám kezdetén.
Nagyratörők céljaim, de gyarló az én erőm. Kérlek, ezért minden erőnek forrása,
támaszd meg az én gyengeségemet, és tedd eredményessé munkámat azzal, amit
tanulok, a Te dicsőségedet növeljem. Hazámnak, és embertársaimnak javára lehessek.
Add, hogy jellemem épületét minél magasabbra emeljem, szent igazságodtól, és a
becsülettől el ne tántorodjam. (Cserkész ima)

Én nem mondtam, hogy minden buboréknak van értelme, hogy létezik mindenre épkézláb magyarázat. Néha teszünk olyanokat, amiket, ha meg is bánunk, akkor is volt értelme. Gyorsan leírom, mielőtt bárki önigazolásként olvasná az írást: nem kell mindent kipróbálni! De egy nevetgélős borozós este a csajokkal, úgy hogy a végén csak ők emlékeznek hogyan jutottunk haza, vagy egy este mikor elgyengülünk és több csokit eszünk, vagy bármit teszünk, amit a ráció nem indokol - de persze semmi törvénybe ütközőt – belefér. Mibe? Az életbe, amikor nap mint nap megharcoljuk a tisztesség és a jóság zászlaja alatt a csatákat, ahol mindig erősek vagyunk és fáradhatatlanok. A napokba, amikor szembejöhet bármi, megoldjuk, legyőzzük. S néha, néha a rációt győzzük le, az agyunkat kapcsoljuk ki és hagyjuk, hogy a szívünk diktáljon… és lehet, hogy olyankor hozzuk a legjobb döntést!

Szép hétvégét!

Tekerek, tekerek, tekerek a spinningen, s úgy tűnik, mintha nem haladnék előre. Sprint és dombmenet, fáradok, de még egy centit se tettem meg… Mi a baj? Miért nem lesz semmi eredménye a sok munkának? Néha érezzük így, hogy mások kívülről nem látják, nem értik mi értelme annak amit teszünk, sőt mi magunk is néha csak toporgásnak érezzük azt, amibe maratoni energiát fektetünk. Pedig az, amiről beszélek nem egyenlő az édes semmittevéssel, a léhasággal, az elakadással, s főként nem a tétlenséggel. Ezekben a megtorpant élethelyzetekben többet fejlődünk a megoldáson fáradozva, mint azt gondolnánk. A spinning pont azért hatásos, mert nem bicikli, hogy guruljon… Állóképességet fejleszt, erősít és sok-sok boldogsághormont ad – nem az útra, hanem magunkra figyelünk. Mozdulatlanul, minden porcikánk arra koncentrál, hogy önismeretünket fejlesszük. Fekszünk és begubózva, sírva, nevetve, lézengve kattog az agyunk… lehetőségeink, képességeink, készségeink, érzéseink kerülnek a mérlegre… s egyszer csak megmozdul valami, s abban a lépésben benne lesz minden energia. Így nem csak előrébb, hanem feljebb is kerülhetünk, ha kivárjuk a megfelelő pillanatot.

Sokféleképpen hozzájuthatunk a boldogsághoz. Engem csak az egészséges dolgok érdekelnek. mert ha függesz valamitől ami boldogságot okoz, az már rég nem öröm… Így egy falat csoki, egy kis futás, egy falat chili, sok romantikus és vicces film, a napsütés, a kikapcsolódás, a making love és a pozitív gondolatok , mint amilyen a buborék jöhetnek szóba, ha félő, hogy a ráncaink lefelé görbülnek. A fent felsoroltakat vethetjük be, ha  továbbra is fancsali ábrázattal bámulunk ki a fejünkből, miközben kérem mi nagyon is dolgozunk belül és egyszer lépni fogunk, csak előbb megkeressük a jó irányt! Ma végre spinningeltem és most csokit eszem, de még nem lépek… most egy kicsit jó egyhelyben tekerni.

Én egyébként sem előre tartok, hanem a „mindörökké” felé.

Úton hazafelé szembe jön velem egy villanyoszlopon: „Veca világa”. Nem az a fontos szimpatikus-e… hanem, hogy meg szeretné mutatni a világát, ami egyértelműn számára az éneklés. Én meg pötyögök, mint a motolla… mert bizony a hétköznapokban az én világom a buborék. Dius világa. Anyukámé a tanya, a kert. A mama világa betegsége miatt az, amikor minket hív, a mi életünk apró örömei; valamint az, amit a tévé mutat: a farm ahol élünk, meg a kívánság kosár és mindaz, amit bedobnak a postaládába, ami elhalad az ablak előtt.  A világaink, az apró dobozok teszik élhetővé számunkra a nagy hangyabolyt, az olvasztótégelyt, ahol mindenki rohan valahova… Hidd el, csak akkor nem sodor el, ha a mindenségben neked is lesz néhány kozmoszod!

Ma tini-életem burkában jártam, hogy a felnőtt életre, pályaválasztásra készítsünk fel lelkes, nagyszerű, értékes fiatalokat. A csoport után lassan mentem le a lépcsőkön, ahol korábban ezerszer rohantam fel, s alá. Hallottam a kórus zengését, néztem a kosármeccs és a foci egészséges, lendületes, céltudatos résztvevőit, majd kifelé menet elrévedt tekintetem az udvarom, ami, mint egy titkos városka, padokkal, az ismerősökkel, a biztonságot adó falalakkal mégis szabadon biztosít életteret a gimiseknek. Némi nosztalgiával gondoltam azokra az évekre, amikor a suli padjai között hittük, tudtuk, éreztük, élveztük, megéltük… aztán kiderült, hogy nem ejtettünk szót a magányról, a munkaerő-piac beszűküléséről, a korrupcióról, az anyagi nehézségekről és még sorolhatnám, melyek felnőtt életünkben szembe jönnek velünk, s mi nem kerülhetjük ki, akár honnan is jöttünk, az érettségivel megérünk erre is. Annál több szó esett a hithűségről, kaptunk, tapasztaltunk, tanultunk a valahova tartozásról, s így mindannyian képesek vagyunk megalkotni a kis élettereinket, melyekben felfedezhetjük az azonos értékrendű, céltudatos szeretettel teli embereket, a felnőtt évek helyszínein is. Éreztem, hogy szerencsés vagyok, hogy többet tanultam a közösség erejéről, mint mondjuk a földrajzról, mert térképet vehetek, de emberséget, alapokat, célokat nem.

A felnőtt élet megannyi szerepe nehézségeket, veszteségeket is takar, de történjék bármi is, sok kis támaszfalat lelhetünk, ha tartozunk valahova. Munkahelyi közösséghez, az edző termünk lelkes sportolóihoz, egy kórus dalos társaihoz, egy gyülekezet testvéreihez, a párunkhoz, családunkhoz, egy egyesület civiljeihez... Megannyi tevékenységünk, amiért nem sajnáljuk időnket és erőnket, mind ad nekünk egy burkot, amit csak a benne lévők, élők, tevékenykedők ismernek. Így mindegy is mit mond a híradó, kinek milyen botrányai vannak, vagy elveszítjük átmenetileg egy szerepünket, mert munkanélküliek leszünk, egyedülállók, vagy csórók… akkor is ott vannak a világaink, ahol fontosak vagyunk és értékesek. Megbecsülnek minket és mi megvalósíthatjuk önmagunkat, társakra lelhetünk és biztonságban érezhetjük magunkat. Ha az egyikkel gond van, ott a másik, hogy segítsen. Egy nehéz munkanap után, segít a vidám spinninges csapat, vagy a társunk által elénk rakott vacsora s egy meghitt ölelés; egy szakítás után segít a közösség, akik tartják bennünk a lelket; vagy épp a munkában ránk váró feladatok lendítenek át minket a holtponton…

Mindenki alkothat világot magának. Olyan teret, ami az övé. Ami arról szól, amit szeret. Veca világa az éneklés, de nyilván sok más szerepét nem ismeri a kívülálló. - szomorúan tapasztalom, legyen szó bárkiről is, gyakran egy oldal megismerése után kezdjük is a véleményalkotást... Az én egyik világom a buborék, de az írás nem fedi mindazt a tevékenységet, ami a hétköznapjaimat jelenti, a szeretetet, ami benne van… csak egy darab az életemből, s még bőven jut máshova is. Csak egy pillanatkép, ami az olvasó érez, s a barátok, a kollégák, a spinningesek, a családom egyes tagjai nem is sejtik, hogy bugyogok itt esténként… egyesek a betűimet, mások az álmaimat, míg néhányan annál többet tudnak rólam… a johari ablak még előttem sincs teljesen nyitva. Mindenki számára saját maga biztosíthatja a legtisztább képet önmagáról. Vegyük górcső alá bárkit is, az egyetlen hiteles mérce az Isten által szívünkbe írt szeretet.

Ez igazi adok-kapok. Világokat teremtünk – megosztjuk másokkal kincseinket, belépünk kiscsoportokhoz - elfogadjuk őket és ők minket, létrehozunk közösségeket – s szabályokat alkotunk, hogy mindenki biztonságban legyen és elfogadjuk, hogy mindenki éli a világát… elismerjük mások kincseit, együtt élünk és lélegzünk. Ide most kéne a földről egy kép az űrből… amin mindenki számára jó látható: sok jó ember kis helyen is elfér… egyedül nem megy, mindenki másképp csinálja s, mégis egy mindenkiért és mindenki egyért.

Minden szóba került: a buliktól a munkáig, a párkapcsolattól az utazásig, a hazáról, politikáról, emlékekről, múltról és jövőről szólt a diskurzus, míg a nap lassan lement, s csak akkor jutottunk el az első csendhez… nem témátlan némaság honolt, hanem a jóleső feldolgozós fajta… amikor mindenki végiggondolja és kimondja némán: és látta Isten, hogy ez jó.

Vannak emberek, akik ha rád köszönnek, úgy reagálsz rá, hogy egy gyors válasz után lehajtod a fejed sebtében, egyesek pedig veled teszik ezt: lecsapják tekintetüket még ugyanazon másodpercben az órájukra, a telefonjukra, a cipőjükre mikor morognak valami hello félét. A többség azonban őszintén nem csak szavakkal, hanem kezeikkel, szemükkel, mosolyukkal üdvözöl és valóban érdeklődik: hogy vagy? – Ezekből értékes pillanatok születnek. Olyanok ők, mint Seth az angyal, Meg Ryan mellől… üzenetet hoznak neked… A vonaton melléd ülnek, s a következő állomáson már a nagyijukról mesélnek.

Végtelen utazások, ahol egy idegennek meséled el legszebb pillanataidat. Alkalmak, mikor egy idegen pár pillanatra közelebb kerül hozzád mint a barátod, jobban bízik benned mint a gyermeked és őszintén figyel rád… Átéltél már ilyet?

Életek, történetek íródnak egy perc alatt. Sokszor észre sem vesszük egy-egy ártatlanul elejtett mondatunk másnak emlékezetes lehet, s mikor mi már rég elfelejtettük valaki meghatározó percként emlegeti azt a velünk töltött estét…

Azoknak az életében, akik szeretettel fordulnak mások felé, sok ilyen csodálatos buborék születik. Egy idős ember mondata, amit anélkül mond, hogy bármit is tudhatna rólunk, mégis találóbb, mint a velünk aggódok ezer tanácsa. Egy idegen pillantása, amitől végre hihető lesz minden amiről győzködtük magunkat. Egy barát kitartó, elfogadó jelenléte, a közös csend, melynél nincs többet mondóbb bizonyíték az összhangra…

Kihagyhatatlan e sok spontán elillanó pillanatból az a társ, aki minden hangunkat, szavunkat, fél mondatunkat érti, s perceinket nélküle is úgy éljük meg mintha közös vér csörgedezne ereinkben. Az a barát, akiről úgy érezzük, mintha minden élmény közös lenne, s a család, akik ezer kilométerről is megérzik bánatod és örömöd egyetlen szavadból…

Hogy a szó elszállna? Szerintem megmarad!

A minap is ülök, ülök és hallgatom a történetet, mely sokakat megviselne. Nem vagyok szívtelen, érzéketlen, beleérzek és megértem, de nem ijedek meg, nem menekülök el, nem fagyok le… Kérdezek, hallgatok, figyelek, s néha tovább lendítem a gondolatot… Azt mondják a segítő szakmában ahol mások nagy harcait segítünk megvívni, nekünk segítőknek is vannak harci sérüléseink. Egyetértek, sőt mi több, azt gondolom, ez az egyik oka, amiért úgy döntünk kézen fogunk másokat, utat mutatunk, mi több példát adunk. Tehetjük mindezt azért, mert láttunk rosszabbat, éreztünk rosszabbat, hallottunk rosszabbat. Nem rettenünk meg a krízistől, csak tudjuk, valami változik, s máris azon gondolkozunk, hogyan történhetne ez a fejlődés a legkisebb sérüléssel. Túléltünk már csatákat, s a győzelem megerősített minket. Kemények vagyunk, de ez nem érzéketlenség, vagy hidegség… Ez az erőnk.

Mikor szemben ülök a történettel, tudom a fájdalom nem kitörölhető, a tapasztalatok megváltoztatják az életeket, a tanulság, tanítással nem kerülhető el. Tudom, hogy a sérülések segítenek tovább lépni, hajtanak minket előre, egy jobb felé. Úgy tapasztalom szinte törvényszerű, hogy életünk nagy pillanatai, lehetőségei előtt össze kell kavarodni egy kicsit, mielőtt cselekszünk, s nem ciki ilyenkor segítséget kérni akár egy baráttól, akár szakembertől.

Vannak dolgok, melyek csak többszöri nekifutásra mennek, s eszedbe jut, hogy könnyebb lenne megfutamodni, visszakucorogni a biztonságos mindegy milyenbe… Vannak emberek, akik elsőre túl soknak, túl határozottnak tűnnek és az az érzés támadhat bárkiben, egyedül is megy nekik, meg lesznek nélkülem. Ez nem így van! Ami megszólít minket, aki megfog minket, nem tűnik el belőlünk soha! Megéljük, vagy csak megmaradunk a vágyak szintjén tudva, hogy lépni kellett volna - egyéni döntés… Az nem kérdés mi a jobb a létezés szempontjából, az már annál nagyobb hogyan lesz kisebb a sérülés.

Az ember társadalmi lény, nem tudja önmagában megvalósítani emberi valóját. Szükségünk van a másikra, mindenki megtalálja azt, aki egyszer őt hallgatva nem fut el, s mi több, kézen fogja egy életre, hogy mellette legyen jóban-rosszban. „Csakis mások boldogsága révén jut el saját tökéletességéhez.”(Nyíri Tamás alapvető etika) S, ha ez a célod tudnod kell, sokan veszteségeidről beszélnek majd, mikor sérüléseket szerzel, s neked ilyenkor is látnod kell, hogy a tökéletességnél nincs nagyobb nyeremény, mi több az erre való törekvés nagyobb örömet nyújt, mint néhány mesterséges, céljainktól elfordító buborék. Légy harcos, ha vannak sebeid ne takard el őket, ne nyalogasd! A harcosoknak is jár egy megmentő!

Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan!

Az élet szép – csodáld meg!

Az élet boldogság – ízleld!

Az élet álom – tedd valósággá!

Az élet kihívás – fogadd el!

Az élet kötelesség – teljesítsd!

Az élet játék – játszd!

Az élet szeretet – add át magad!

Az élet titok – fejtsd meg!

Az élet ígéret – teljesítsd!

Az élet szomorúság- győzd le!

Az élet dal- énekeld!

Az élet küzdelem – harcold meg!

Az élet kaland – vállald!

Az élet jutalom – érdemeld ki!

Az élet élet – éljed!

(Teréz anya)

Kedves Uraim! Nem, nem a férfiakhoz szólok, hanem azokhoz, akik úrrá lettek önmagukon. Milyen volt? Mit volt nehéz megállni, mire kellett nagyon odafigyelni, koncentrálni?  Nagy akarat kellett a döntéshez? Könnyebb volt utána? Milyen érzés van benned akkor, amikor le tudod győzni önmagad? Nagy csata!

Életünk megannyi erőpróbából áll. S bár sokszor leköt minket az apró és még apróbb, banális csetepaték hada másokkal, melyeket akár észre se kéne vennünk, míg a saját szemünkben bizony-bizony nem keressük naponta a szálkát.

Tudnánk-e kedvesebbek lenni? Le tudnánk-e mondani valami rossz szokásról? Tudnánk-e dönteni valami jó mellett úgy, hogy az áldozatokat is kíván? Álmainkról csak beszélünk, vagy erőt véve magunkon, teszünk is értük egy nagy lépést? Meddig tudunk elsétálni életünk mellett; mennyi idő kell ahhoz, hogy elhiggyük, képesek vagyunk döntést hozni?

Kinek kevesebb, kinek több. A rossz hír, hogy csak mi segíthetünk magunkon. Másokat többen is támadhatunk, de nekünk egyedül kell diadalra vinnünk az életünk. Amikor készen állunk. Ezért viszont tehetünk… kimozdíthatjuk az ingát a helyéről, ha nem tudunk lépni erre, elindulhatunk egy hosszabb úton is arra, hogy végül ugyanoda érjünk. Vágyhatunk rá, akarhatjuk nagyon és, hogy sikerüljön, imádkozhatunk, tanulhatunk másoktól, vagy másokkal. S, ami nagyon fontos, hogy beszélgethetünk sokat, olyan emberekkel, akikről úgy gondoljuk, segítenek nekünk, hogy egyedül is képesek legyünk bármire. Mikor beszélgettél egy igazán jót utoljára?- amikor valaki meghallgatott és kérdéseket tehettél fel neki. Keresd a válaszokat, keresd a szálkákat, keresd meg önmagad és törekedj a tökéletesség felé!

Kisgyerek voltam, amikor a Víz Világnapja alkalmából hirdettek egy versíró pályázatot én meg írtam egy nagyon gagyi verset. Egy oldalon keresztül miérteket írtam, hogy oda kellene figyelni, vigyázni a kincsre… Inkább vicces volt, mint harcos, de nagyon elszánt. Emberek, miért bántjátok a Földet? – így kezdődött… Írtam arról, hogy takarékoskodjunk, ne szemeteljünk, legyünk környezetbarátok. Fontos gondolatok voltak… és azt hiszem a legtöbb tőlem telhető dolgot megteszem most is, hogy óvjam a vizeket. Mosódiót használok, az olajat külön gyűjtöm - véletlenül sem öntöm a lefolyóba. A szemetet szelektíven kezelem, ha bekenem magam napolajjal nem futok azonnal a tengerbe, elzárom a csapot fogmosás közben etc.

A tisztaság fontos dolog. Testileg is, lelkileg is. Az egyik legfontosabb a számomra. S most már komolyabban tudnék írni arról is, hogy milyen elképzelhetetlen víz nélkül az élet. De ezt te is tudod! Inkább arról írnék pár sort, hogy milyen jó lenne, ha a mindennapokba meg tudnánk őrizni, vissza tudnánk nyerni a tisztaságot.

Tartani magunkat nehézségek árán is az értékrendünkhöz. A jót cselekedni, meglátni, mondani és elfogadni. Hinni, hinni a legreménytelenebb percben is. Remélni, akkor is, ha látjuk, sok tévút csalogat. Szeretni minden pillanatban, szeretni mindenkit úgy, ahogy van. Szeretetünkkel megvédeni, felemelni, átölelni, segíteni… Ezek nem könnyű dolgok, elbukhatunk, de az a jó, hogy bármikor tiszta vizet önthetünk a pohárba!

Nekem a 21-e az igazi. Egy őszi napon, e dátumon születtem, egy tavaszi napon ekkor született a szerelem…

Hogy egy igazi van-e? A válasz nem. Egy sincs. Mégis, mindenki azzá válhat… Aki eredeti, akinek valódi az egész lénye, az biztos lehet a döntéseiben, az érzéseiben, hisz nem csapja be magát. Ha az igazit keresed, önmagadat kell megismerned!

Jó pár hete ettem egy tiramisut. Átverés volt. Ahogy az első falatot bekaptam csalódottan éreztem, hogy a krémes sajt helyett tejszínhab fehérlik a szikkadt piskótán. Kívülről ugyan az volt, a vágyam iránta ugyanaz volt, a csalódás rossz volt, de meg kellett próbálnom ahhoz, hogy utána tudjam, jobb megmaradni egy helyen, mint próbálkozni… Nem írtam erről, mert vártam, hogy újra érezzem… és ma találkoztam a régi, megszokott, finom, biztonságos, ízletes, hagyományos, csábító és életörömöt adó tiramisuval.

Megérte várni. Megéri várni. Csak egy van, ami nekem ízlik. Nekem ez az igazi. Neked is van igazi… s, ha innen közelítjük, sok van. Mindenkinek egy jut…

Megnyugszik a lélegzetem, a szívem ritmusra játszik, a testem ellazul, a bőröm színe élettel teli lesz, a hangom édes, a mosolyom szép, az illatom meghitt, a kezem ölelő… ez történik, ha átölel az igazi! S körülötted minden, minden színes buborék…

Ünnepnapokon az ember meghitt hangulatba kerül. A baráti telefonok, üzenetek, apró figyelmességek ölelik körbe. Szinte elkerülhetetlen, hogy elgondolkozzunk ezen-azon. Leülünk egy fotelba, elfekszünk az ágyon és tárlatvezetést tartunk emlékeinkben önmagunk szórakoztatására. Az egész életünk egy nagy múzeum, ereklyékkel, rövid filmekkel diavetítésekkel, idegenvezetőkkel, szünnapokkal. Állandó és szezonális kiállításaink bemutatják mi az, amihez mindig is ragaszkodni fogunk, s mi az mi idővel egy sötét raktárba kerül. Vannak dolgok, emberek, érzések, értékek, melyek a múzeum nyitásától a zárásig megtekinthet a kedves látogató.

Te miből nem engedsz? Mit játszik a lemez, történjék bármi is veled? Ki az, aki mindig mellett áll, akár milyen irányzat kerítsen is hatalmában? Ki az embered?

„Akit megszelídítettünk, azért felelősséggel tartozunk.” – idézem kitartóan a kisherceget, azért mert ez tényleg így van. Ez nem felszólító mondat, ez kijelentő. Ez nem akarat kérdése… kevés ember szelídül meg mellettünk, de ha valaki igen, s ha valaki mellett mi leszünk gyöngéd társ az úgy is marad… időt, távolságot, bonyolult viszonyokat fölül írva, örökkön örökké tart. Állandó kiállítás. Nem az életünk része, hanem az életünk. Nem egy nap a naptárból, hanem a napsugár. Nem egy csók, hanem a nyugtató ölelés. Nem egy kaland, hanem a forrás. Ezt a múzeumot mi rendezzük be, s mikor kiforrott személyiségek leszünk, már a csoda sem változtathatja meg a programfüzetet. Ha valaki jegyet vált, ne akarjon más műsort, ha valaki bérletet vált nyugodtan érezze magát biztonságban, míg a halál el nem választ.

Álmodozás. Azt mondják az élet megrontója… pedig sokszor az egyetlen, ami életben tart. Én nem szeretek álmodni, mert mindig valami őrült hülyeséget kreál az agyam, össze nem illő szereplőkkel és helyszínekkel, amit napközben alig győzök felfogni. Annál jobban tiltakozom az ébredés ellen, mikor álomvilágomba takarózva ölel a hajnal, mikor még csak félig ébredtem fel és a fény még nem valóság az arcomon, csak jelzés, hogy jó reggelt valóság! Mikor álom és valóság közt félúton bármit érezhetsz: szerelmed ölelését, biztos jövőt, derűs jelent.

Könnyed élmények, kitörölhető éjszakák, felhőtlen évek… tinédzserként könnyű, később szinte lehetetlen, hisz a felnőttségben megjelenik a felelősség, a megbánás, a magánytól való félelem, az önbizalomhiány, melyek miatt ami régen csak valami felejthető volt, most könnyen több lehet, vagy sokkal kevesebb. Weöres Sándor azt írja a gyermekkor természetes igénye a szabadság… a felnőttkoré már más… a felnőtt koré az élet. A kettő nem megy együtt? Fel kell nőni? Fel lehet cserélni? Vissza lehet zuhanni?

Igen, ehhez meg kell tapasztalni mit jelent a szabadság. Meg kell tanulnunk megfogalmazni nekünk mi az élet. Mert lehet vágyakozni, de az idő pörög és élni, élni úgy jó, hogy van időnk megélni mindazt, amit szabadon megálmodtunk.

Imbolygó alakok keresik mit is kéne érezniük most. Szomorú arcát fordítja feléjük minden, hiába készültek, rettegtek, tudták eljön ez a pillanat… Nem vár rájuk senki, választ nem ad nekik senki, s úgy döntenek, köszönik szépen, inkább ébren álmodnak. Remélik nem csak álom a jövőképük, remélik, nem ébreszti fel őket a jelen szörnyű valósága, remélik, nem derül ki, hogy a múltban érzett biztos jövő illúzió… Bíznak ebben a különös érzésben, ami mindent olyan hihetően fest az égre, emlékekben, melyek elkísérik őket minden percben. Nem kérdés, hogy nem tűnnek el szívünkből a megélt csodák. Hullámzó, apró dobbanások hol gyengéden, hol erősebben rájuk törve tiltakoznak az ellen, hogy továbblépjenek.

Nem érted ezt az egészet? Inkább tartsd csukva a szemed! Tartsd csukva, amíg kész vagy élni. S, vigyázz, az álmaidra, mert erőt adnak és hitet.

Elfutottam, hadd l

Nyolc év… fektesd el végtelen lesz belőle. Szinte lehetetlen kilépni a fényre, ha a biztonságot a félhomály ragyogása jelentette…

A Pont.com-ban a szereplő elhiszi, hogy a virtuális a valóság… én is hittem már, hogy életem egy álom, de kiderült a valóságban az én álmomat csak én szövöm, a szereplők nem álmodják azt, így az nem valóság, csak álom. Persze mi más derült volna ki, állati logikus,  én mégsem jöttem rá.

Azt ígértem, hogy a hétköznapok buborékaira csodálkozunk rá… és ma a legjobb barátnőm mondott egy nagyon igaz dolgot… Azt mondta, rossz dolgokra is rácsodálkozhatunk.

Ma leesett, hogy én csak a pozitív, az optimista verziót gondoltam végig… ma leesett, hogy lehet hogy leszek még boldog, de lehet, hogy életem legboldogabb részén túl vagyok. Lehet. Ezt maximum egy idős tudja megmondani, melyik volt élete legcsodálatosabb része… Nekem talán e végtelen nyolc volt. S nem tudom, hogy végtelen-e, vagy nagyon is simán nyolc és hitegethetem magam, áltathatom azzal, hogy nekem a jó happy end jár, hogy nekem sikerülni fog… Várhatom évekig, mint valami hallucináló agytumoros, ígérgethetek magamnak mindent, hogy túléljem, és nem tudom ha az érem rossz oldala jut nekem mit kezdek majd a fájdalommal. Nagyon kéne hogy fájjon, de nem érzem. Nem érzem, mert annyira a szeretetnek éltem, hogy nem tudom milyen anélkül.

Péter Péter, az említett színházi darab szereplője többször megkapja a kérdést: fél-e. Fél, de végül cselekszik. Fél, de nyolc év után kirohan az utcára és olyanokat tesz meg valakiért, ami nem racionális… a tudomány szerint másképp kellene. Kockáztat. Nem tudjuk meg megérte-e.

Én sem tudom. Nem mindig tudom. Akkor, mi a buborék ma? Az a kis apró sansz, hogy megvan az esély arra is, hogy sikerüljön a dolog. Mert hányan biztatták volna Vivient, a micsoda nőt, hogy az utca hozza a megoldást… de az hozta… Néha egy külső szemlélő nem érti, néha mi sem értjük hogyan… de végül valóra válhat az álom!

Gimisként sokat ücsörögtem a Széchenyi téren…  nem lehet véletlen, hogy osztálytermemnek az erkélye is a Dzsámira nézett. Erkély, bizony ám! Emlékszem, mikor először néztem a nagy falakat, hogy ez lesz az az épület, ahol a tudást belém töltik. Álltam a ló farka alatt és el sem hittem: pécsi leszek. 11 éves voltam, tele tervekkel és Pécs a világváros volt nekem. Most is ez az én világom.

A történet persze nem ekkor kezdődött… A dédi mamám minden nap végigsétált a Meki-mentes Király utcán, majd hazafele betért az Éva cukrászdába és elfogyasztott egy csésze feketét. Sejt memória... innen a kávézásom? :) Mikor anyukámmal bejöttünk hozzá, meg azért, hogy magunkba szívjunk egy kis kultúrát, nagylányosan lépdeltem selyemszoknyámban a színház felé és valamiféle kiváltságnak éreztem, hogy vannak, akik itt élhetnek.  Így amikor szóba került, hogy van itt egy jó iskola (még hogy jó.. remek, nagyszerű, lenyűgöző, kincses doboz… de ezt majd máskor) már láttam magam, mint aki minden nap koncertekre, előadásokra jár, és délutánonként krémest eszik az Évában. Jöttem, láttam, győztem, s nagy pakkokkal költöztem be az első 8 ágyas kollégiumi szobámba… majd 16 … 4 … 8 … és 6… elrepült az idő. A belváros után kertváros. Majd nagykorúságom színtere uránváros lett, itt ragadtam, fogságul ejtettek az épületek, az emberek, a hangok… Otthonom lett Pécs, többet éltem itt, mint bárhol máshol életemben… Nem mondom, hogy nem dobban meg a szívem zalai kis falum, vagy somogyi kisvárosom felé zötykölődve, de én ide tartozom már. Egyedül, vagy másokkal, itt soha nem lehetek magányos.

 A minap a szeles napsütésben élveztem a szeszélyes tavasz fényjátékát. Lassan sétáltam, mint aki minden lépését átgondolja. Megnéztem a házakat, s meglepődve láttam, milyen csodás… a gyermeki csodálatot felváltotta a magabiztos rutinszerű közlekedés és el is felejtettem ráeszmélni, milyen lenyűgöző ez a város. Felfedeztem újra soha nem látott arcát. A gyógyszertár felett  tuja áll, az Irgalmasok utca egyik bankja felett régies fagerendák támasztják a födémet, s az állomás felé egy víztorony áll, amit soha nem vettem észre, mert tekintetem nem emeltem a futkosó emberek fölé.

Mikor hazaértem, igen, haza, s kettőt kattant a kulcs a zárban, újra éreztem, hogy ez a hely sokat megér nekem. Hogy itt élni jó. Valahova tartozni, valakihez tartozni, valamerre tartani biztonságot jelent. S a biztonság, a legvágyottabb buborék mind közül.

Az emberi élet nem határtalan. Mélységtől a magasságig, mozdulatlanságtól a szárnyalásig, a fogantatástól a halálig, a semmitől a mindenig, az álomtól az ébredésig, dédszüleinktől a dédunokáig, egyik lélegzettől a másikig, az utolsó szívdobbanásig tart. Igen, az életnek egyszer vége van. Így nem mindegy hogyan, kivel, hol, miért, mikor élünk. Szabad akartunkat az életünkre kaptuk. Az életünk pedig meghatározza a létezésünk. Mihez kezdünk ezzel? Mennyire vagyunk képesek élni? Feltörünk, kitűnünk, kilépünk, elbújunk, eltűnünk, fellépünk, felszólalunk, megélünk…  Égig érő hatalmat akarunk, vagy az égbe akarunk jutni? Pokoli fájdalmakat élünk át, vagy a poklot akarjuk elkerülni? Mennyei érzésekért remegünk, vagy a mennyei Atyához igyekszünk?

Gondolkoztál már azon miért őrülnek meg az emberek? Egyik napról a másikra elfárad az elme, elmúlik a rend, eltűnik a személyiség, s néha több is lesz helyette…

Én azon gondolkoztam hogyhogy nem őrülnek meg az emberek? Mi tart minket össze a válság közepén, a krízisek közben, mikor mindent elveszíthetünk egy perc alatt? Azt mondod minden ötödik ember depressziós, én azt mondom, tízből nyolc szereti az életét a nehézségek, fájdalmak, gondok, határaink ellenére is. Nyolc ember pozitívan látja a dolgokat. Én azt mondom, tudd miért vagy jól! Jöjj rá, te miért vagy rendben, mert ha lenne egy pillanat, amikor mások körbe állnak és furcsán néznek rád, s nem értik hova tűntél, ha kikerülne kezedből az irányítás, az emberek nem tudják visszaadni. Csak ahhoz értenek, hogyan irányítsanak másokat, miközben életük kötéltánc. Én azt mondom, neked kell majd megráznod magad, felállnod és tudni, hogy mi tartott össze. Én azt mondom, azok nem törnek össze, akik tudják a miértekre a saját válaszukat! És ezeket a válaszokat nem kell megosztanod. Egyesek a világ tetején sem lelik önmagukat, szabadságukat, másuk kényszerzubbonyban is valakik.

Nézz a napraforgókra! Szerinted Van Gogh szétesett? Nézz egy független, sikeres, altatókon élő emberre, az egyetlen egyedülálló benne saját maga. Szerinted összeszedett?

Tudod mi a titok? Az hogy ne légy egyik véglet sem a sok közül! Húzd meg a határt! Tudd, mennyit bírsz! Ne érd be kevesebbel, ne akarj többet, s TARTSD MAGAD ahhoz. Ne akarj kitűnni, feltűnni, eltűnni… csak tűnődj egy percet, hogy milyen nagy kincs ez a pár tízezernyi nap, amit az életre kaptál. Igen az életnek egyszer vége van, de a létezésnek nem! Az ember cselekvő, s teszi mindezt akkor is, ha mindent elveszíthet. Sokan képesek bárhonnan újra kezdeni, újra lehet bármit kezdeni. Ahogy elsötétült, úgy ki is tisztulhat a kép! Legyen bármi az életben, te tartsd magad a létezéshez!

Sok mindent tudunk. Mindenre találhatunk magyarázatot. A tudomány minden ága azon mesterkedik, hogy megértsük a világot. A pszichológia, a technika, az orvostudomány… A dolgok nem csak úgy megtörténnek…

Vagy mégis? Néha mégis, csak úgy szembetaláljuk magunkat rossz dolgokkal, melyeket nem tudtunk megelőzni, vagy valami jóval, ami „besétál” az életünkbe és mindent helyrehoz. Azt is, amit előtte hosszú-hosszú időn át próbáltunk tudatosan megoldani: elemeztük, megoldási cselekvési terveket készítettünk, kísérleteztünk hasztalan (ami azért nem igaz a tapasztalatok oldaláról nézve) és aztán egy pillanat alatt megoldódik minden. Vagy megtettünk minden biztonsági óvintézkedést, mindent, amit csak ember tehet és mégis ott a baj.

Az élet ilyen. Nem irányíthatunk mindent. Lehet, hogy van elképzelésünk arról, milyen lenne a tökéletes, de nem tudhatjuk mindenről, hogy mi az oka, s talán nincs is mindennek oka. Nem egyedül vagyunk, robotmód irányítva az életünk, készen minden válasszal, hanem folyton változnak a kérdések, a kérdezők. Változunk mi is, és amiben hittünk arról később kiderülhet mégsem úgy volt. Amiben bíztunk, amit reméltünk csalódást okozhat. S amire nem is gondoltunk segíthet.

Akkor mégis mi az, amiben biztosak lehetünk? Ha mások is, mi is változunk, mi az, ami talajt adhat a terveinknek?

Ha egy napon szeretnél a jövődről dönteni, de bizonytalan vagy: nézz a gyermekekre. Értelmet nyer az élet.

Ha van egy társunk, akivel ott vagyunk egymásnak jóban-rosszban az elég ok arra, hogy tovább higgyünk bármi is vár ránk!

Legnagyobb hatással azok a dolgok vannak ránk melyek mint derült égből villámcsapás ütnek az életünkbe: a katasztrófák, a szerelem, betegségek, amikor szembesülünk a végtelen felfoghatatlanságával, a véges időnkkel, ha elveszítünk egy számunkra fontos embert, ha hallunk egy meghatározó mondatot…

Csodák már pedig nincsenek? A hit csodákra képes!

Néhányan vannak csak, akik egyazon helyen élik le az egész életüket. A legtöbben szülőházuktól több száz kilométerre elkerülnek és kollégistaként, bérlőként, szívességi lakáshasználóként, vagy sokadik tulajdonukban próbálják megtalálni önmagukat. Legyen szó bármelyik megoldásról, sokszor lakótársakkal kell megosztani a magánélet legapróbb rezdüléseit, mely még rugalmas, kedves emberekkel is toleranciát kíván. Sok ismerősöm álmodozik arról, mikor élhet már egy igazi kis otthonban. Persze, egyedül is vannak nehézségek…

Egyszer mindenki életében eljön az idő, amikor egy olyan társsal teremtheti meg a közös fészket, akivel egy lelakottabb szoba is palotának hat. Egyik kedvenc mondásom szerint: ahol a szíved, ott az otthonod. Ami persze sokszor nem azonos a tartózkodási hellyel. Mert a szívünk meg Lk 12,34 szerint - ott van, ahol a kincsünk („Ahol a kincsetek ott a szívetek is.”). Így az otthonunk nem is egy hely, hanem egy kincs. Valaki. Otthonunk a nyugalom szigete, akár egy ölelés is lehet.

Az pedig, hogy hogyan varázsolunk egy helyet otthonossá attól függ milyen apróbb kincseink vannak melyek hozzánk tartoznak. Legyünk anyagiasak vagy sem, szinte mindenkinek van valami kézzel fogható tárgya. Egy bútor, könyvek, konyhai eszközök, fűszerek, textilek, képek, fények, szuvenírek, ruhák, növények, anyagok… Egy darab belőlünk. Néhány nap után minden hely, még a munkahelyi irodánk is kicsit a képünkre formálódik meghittséget árasztva, vagy azt, amik mi vagyunk. Megmutatja kik vagyunk.

Környezetünk formálása, a világunk, az emberekről ad képet. Egy társasház, egy utca, egy város sokat elmesél a benne élőkről. Hát ezért hiszem, hogy sok kicsiből megyünk a nagy felé… Egy tiszta lélekből, a tiszta otthon, a rendezett élet, a rendezett tér, a harmonikus környezet, az egyensúlyban élő természet irányába.

Ahol a szívünk, ott az otthonunk. Az édes otthon. Ott vagyunk mi igazán önmagunk. Őrizzük meg ezt a kincset, jöjjön bármilyen divatirányzat. Vigyázzunk arra, ami a hétköznapokban a béke szigetét jelenti nekünk.

Te bízol magadban?

Említettem már többször a bizalom szót a buborékban, de ma csak erről szeretnék írni.

Sokan vagyunk, akiket elhagytak, elutasítottak, lebecsültek, akiktől elfordultak már életük során. Apák, anyák, testvérek, barátok, a társak, főnökök, akik nemet mondtak ránk. Nem valamire, amit mondtunk, tettünk, szerettünk volna, hanem ránk. A szerencsésebbeknek szépen mondták el: nem kellesz.  Vannak, akik nem is emlékeznek egyik-másik szülőjükre, mert olyan apróságok voltak, mikor valaki végleg eltűnt az életükből.  S akadnak olyanok is, akik durván, megalázva, átverve, kirabolva szembesültek a nemmel.  De a leges legrosszabb azoknak, akik állandóan, egész életükben benne élnek az elutasításban, abban, hogy ők a hibásak, a rosszak, a nem elég jók, szépek, kedvesek, ügyesek, okosak… Nekik napról napra csökken az önbizalmuk, míg a végén elhiszik, hogy annyit érnek, mint amennyit a görbe tükör mutat. Alkoholisták hibáit takargatva, bántalmazók gyengeségét elviselve, társfüggők rabságában életük arról szól, hogy megpróbáljanak láthatatlannak tűnni. Nehéz ezt elképzelni, de bárki, aki megélte már azt, hogy nem kell akár egy percre is, érti, miről írok.

Az elvált szülők, akik a régi családot nem létezőnek tekintik és új meg régi gyerekekről beszélnek, elhagyják gyermekeiket. S, ha gyermekként sérül az érzés, hogy a szüleink szeme fénye vagyunk, vagy nagyon nehezen fogunk megbízni valaha is valakiben, nagyon nehezen hisszük el, ha valaki minket választ, vagy túl könnyen és ragaszkodunk a végtelenségig, amíg csak lehet. A szülői szeretet meghatározza, hogy mennyire leszünk képesek szeretni magunkat, s elhinni, képesek vagyunk felnőttek lenni. Nagyban ettől függ, képesek leszünk e felelősséget vállalni, tévedni, megbocsájtani.

Értem miről írok, mert nekem egy régi családból kellett visszamásznom és beolvadnom egy újba, hogy mások is meglássák, miért nem lehet engem nem szeretni. A szülő szerelmes féltése az első szikra a személyiségünk fejlődése során… Az önbizalmam, mégsem ingott meg, a nemek, kérdőjelek és hibáim ellenére sem. Szerencsés voltam. Amikor nem keresett az, akinek kellett volna, más adott dupla figyelmet, végtelen szeretetet, fogyhatatlan bizalmat, bocsánatot.  S mikor a kamaszkor viharos éveiben mégis csak dühöngenem kellett volna, az alma mater adta meg a fontosság érzését, hogy nem akárki vagyok, hanem én, én vagyok, hogy valahova tartozok… A nagypapám pedig megtanította, hogy mit jelent embernek, teremtménynek lenni, milyen fontos az életünk, milyen nagyon lehet szeretni Istent és az ő templomát: magunkat. Egy életre megtanultam tisztelni magam, ezáltal az embereket. Hiszek a láthatóban, ezért hinni tudok a láthatatlanban is. S, ha valaha valaki nemet mondott, hát megbocsájtottam és így nekem is jobb lett, újra megnyílt az út.

Az Atya nem mond nemet gyermekeire. A kereszten fia mindenkiért meghalt és feltámadása mindenki számára megnyitja az utat, mely visszavezethet oda, ahol elhagytuk önbizalmunkat, hitünket.

Így értem a csüggedők, elhagyottak szomorúságát, de látom a felelősségüket is. Aki szereti magát, azt könnyebb szeretni; aki bízik magában abban könnyebb bízni; aki megbocsájt, annak megbocsájtanak.

Elhagyott lánygyermek valós kötődéstől és igazi mély örökké tartó szerelemtől való félelme, vagy esély a megbocsájtás felszabadító érzésére és felelősség a bizalom megtalálására, hogy ne az elhagyatottságot adjuk tovább. Nézőpont kérdése.

Ha még mindig kételkednél, ne felejtsd: Ha Isten velünk, ki ellenünk? Egyetlen ellenségünk lehet és az saját magunk. Emeld arcod a fény felé, s inkább csalódj ezerszer, mint, hogy soha ne éld át a valakihez tartozás csodálatos érzését. Emeld arcod a fény felé és ne érd be neonnal. Emeld arcod a fény felé és a fény legyél te magad. Hidd el Weöres Sándor létrája benned is ott lapul! „A teljesség legyél te magad!”

A szabadságot nagyon várjuk, tervezgetjük hónapokig a munkaidő lopott perceiben. Kutatjuk a legolcsóbb, a legjobb szállást. Álmodozunk, mi legyen az úticél? Balaton, vagy valami nagyobb tenger… esetleg túra, a hegyek, vagy egzotikus tájak. A naptárba jó előre besatírozzuk kedvenc fesztiválunk napját, a családi kiruccanás, vagy a tábor hetét… tervezünk… ezért rákészülünk, feladatainkat időlegesen lezárjuk, félretesszük, kikapcsolunk. Nem ilyen az, amikor megbetegszünk és a feladatok közepén csapot-papot félre rakva kellene heverészni, pihengetni, regenerálódni… Lehetetlen kikapcsolni a külső (csörgő mobiltelefon, zavaró zajok) és a belső zajokat, hogy egy kicsit elcsendesedjünk, magunkra figyeljünk…

Az áhított szabikat, a hétvégéket azért is szeretjük, mert bizony hetek óta halasztjuk az elvégzendő feladatokat és alig várjuk, hogy végre belevessük magunkat ezernyi dolgunkba… Nem ilyen, amikor egyszer csak munka, állás nélkül maradunk és hirtelen mindenre lenne időnk. Lehetetlen elcsendesíteni a külső és belső zajokat, a kérdéseket, a kétségbeesést, a hirtelen felbukkanó problémákat…

A férfiak is szeretnének sokszor szabadságot. Emlegetik agglegény korukat, derűs felhőtlen fiatalságukat, mikor sok a felelősség, a kérdés és a gyermeki édes csivit. Nem ilyen, mikor bármi okból hirtelen magukra maradnak, s bár kívül csend van, belül csend van… ordít a némaság.

A nagyböjti időszakban tudatosan kell figyelnünk arra, hogy egy-egy percre elcsendesedjünk. Kikapcsoljuk folyton kattogó, tervező, problémát megoldó, elemző agyunkat és csendben a szívünkre figyeljünk. Ez nem kényszerpihenő, ez éltető erő. Pár pillanatnyi csend. S ha ez menni fog, akkor legyen az életünkben bármilyen okból is kényszerpálya, tudni fogjuk, hogyan kell leülni, elcsendesedni és megtenni a következő lépést az élet zsibongása felé.

Ma, valahol a nagyvilágban egy fiú, basszusgitárával a nyakában áll a nagyközönség elé.  Rég kezdődött ez a történet, mikor megvette a gitárt. Hol kisebb, hol nagyobb hévvel vetette bele magát a zenetanulásba. Hol több, hol kevesebb időt töltött a gitár a sarokban. De kitartott. S ma, a nagyközönség előtt szólalnak meg a hangok. Olyan nagyon büszke vagyok erre a fiúra, mert klassz dolgot csinál, jó, hogy meri élni az életét, és nem hagyja, hogy a társadalmi elvárások jelöljék ki az útját.

Mindenkinek kezében van a távirányító az életéhez. Mi történt? Lemerült az elem? Beragadt a lassítás? Valaki ráfeküdt a stop gombra? Mások felé tartja, és úgy próbálja nyomkodni? Vagy csupán nem érdekli ki és mit nyom, mintha nem tartozna felelősséggel az életéért?

Sokan kezdünk bele nyelvtanulásba, tanfolyamokba, könyvekbe, feladatokba, kreatív tevékenységekbe, kapcsolatokba, melyeket nem mindig sikerül első nekifutásra tökélyre fejleszteni. De van lehetőségünk újra, meg újra belekezdeni. Újrakezdeni. A dohányzásról leszokni, az életünkön változtatni, új irányt venni bármikor, bárki tud. Ha akar.

Igen, ennyi.

Döntés. Akaraterő. Kitartás.

A gitár a számítógép elé került, edzések elé került… csak dönteni kellett. Így megy ez mindennel.  S máris megvan az eredménye.

Mi az, amit elhanyagoltál az utóbbi időben? Mi az, amibe régóta szeretnél újra belekezdeni? Amit ki akarsz próbálni ezer éve? Eljött az ideje? Mire vársz? Vágj a húrok közé! Sok minden könnyebb, ha nem egyedül teszed, de nem másokon múlik, hogy miről szólnak életed mindennapjai. A döntés a te kezedben van!

Kezd újra! Színezd újra! Gondold újra!

Ma reggel, amikor egy lakás ablakában olvastam, hogy: adó… és odébb mentem, hogy lássam eladó, vagy kiadó, akkor eszembe jutott, hogy a párkapcsolatok is olyanok, mint az ingatlanpiac. Tudom meredek hasonlat, de így van.

Vannak kiadó emberek – akik nem mennek bele semmi komolyba csak határozott, vagy határozatlan bérleti szerződést kötnek, ezért-azért. Szerelemért, pénzért, kényszerből, vagy, mert nem mernek belevágni egy lakásvásárlásba.

Mások belevágnak, és eladó lakást keresnek. Megveszik, sokat áldoznak rá, és ha minden jól megy, valamint sokat dolgoznak azon, hogy megőrizzék az állagát, akár örök lakásuk lehet és életük végégig biztonságot nyújthat számukra.

És igen vannak bonyolult esetek is. Mikor van tulajdonos és bérlő. Vagy társbérlők vannak, netán közös tulajdon. S előfordul, hogy üresen áll egy ház, szívességi lakáshasználók lakják, vagy munkásszálló. S még olyan eseteket is láthatunk, amikor valaki merő véletlenségből, vagy egy utazás eredményeként száz kilométerekre vesz ingatlant, ami csak néha látogat; ilyenkor gyorsan kitakarít, nyaral, vagy reménykedik benne, hogy egyszer végleg oda költözhet. Sok a bonyolult és kevés a nem hitelmentes, tisztázott jogviszony. S még e kevéske is veszélyben van, akkor is, ha kötöttünk biztosítást, mert bármikor kiüthet a tűz… csak hogy el ne felejtsük, hogy még mindig a párkapcsolatokról beszélek, például felgyullad a féltékenység, vagy elalszik a szerelem lángja.

Te milyen lakásra vágysz? Fiatalon bérlünk, aztán szeretnénk saját tulajdont? Amerikában nagy a mobilitás… adják-veszik, cserélik, csak semmi kötöttség…

Én egy családi házról álmodom. Kis kerttel, virágokkal. Tulipánokkal. Ahol mindig tisztaság van, minden átlátható és érthető. A falak erősek, az ágyak kényelmesek, a hűtő tele van finomsággal. Ha én lakom benne, talán már mindegy is hogy hogyan az enyém. Az én szívemben, csak egy hely van… így nem alakulhat ki jogászt kívánó eset…