Ünnepnapokon az ember meghitt hangulatba kerül. A baráti telefonok, üzenetek, apró figyelmességek ölelik körbe. Szinte elkerülhetetlen, hogy elgondolkozzunk ezen-azon. Leülünk egy fotelba, elfekszünk az ágyon és tárlatvezetést tartunk emlékeinkben önmagunk szórakoztatására. Az egész életünk egy nagy múzeum, ereklyékkel, rövid filmekkel diavetítésekkel, idegenvezetőkkel, szünnapokkal. Állandó és szezonális kiállításaink bemutatják mi az, amihez mindig is ragaszkodni fogunk, s mi az mi idővel egy sötét raktárba kerül. Vannak dolgok, emberek, érzések, értékek, melyek a múzeum nyitásától a zárásig megtekinthet a kedves látogató.

Te miből nem engedsz? Mit játszik a lemez, történjék bármi is veled? Ki az, aki mindig mellett áll, akár milyen irányzat kerítsen is hatalmában? Ki az embered?

„Akit megszelídítettünk, azért felelősséggel tartozunk.” – idézem kitartóan a kisherceget, azért mert ez tényleg így van. Ez nem felszólító mondat, ez kijelentő. Ez nem akarat kérdése… kevés ember szelídül meg mellettünk, de ha valaki igen, s ha valaki mellett mi leszünk gyöngéd társ az úgy is marad… időt, távolságot, bonyolult viszonyokat fölül írva, örökkön örökké tart. Állandó kiállítás. Nem az életünk része, hanem az életünk. Nem egy nap a naptárból, hanem a napsugár. Nem egy csók, hanem a nyugtató ölelés. Nem egy kaland, hanem a forrás. Ezt a múzeumot mi rendezzük be, s mikor kiforrott személyiségek leszünk, már a csoda sem változtathatja meg a programfüzetet. Ha valaki jegyet vált, ne akarjon más műsort, ha valaki bérletet vált nyugodtan érezze magát biztonságban, míg a halál el nem választ.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.