Úton hazafelé szembe jön velem egy villanyoszlopon: „Veca világa”. Nem az a fontos szimpatikus-e… hanem, hogy meg szeretné mutatni a világát, ami egyértelműn számára az éneklés. Én meg pötyögök, mint a motolla… mert bizony a hétköznapokban az én világom a buborék. Dius világa. Anyukámé a tanya, a kert. A mama világa betegsége miatt az, amikor minket hív, a mi életünk apró örömei; valamint az, amit a tévé mutat: a farm ahol élünk, meg a kívánság kosár és mindaz, amit bedobnak a postaládába, ami elhalad az ablak előtt.  A világaink, az apró dobozok teszik élhetővé számunkra a nagy hangyabolyt, az olvasztótégelyt, ahol mindenki rohan valahova… Hidd el, csak akkor nem sodor el, ha a mindenségben neked is lesz néhány kozmoszod!

Ma tini-életem burkában jártam, hogy a felnőtt életre, pályaválasztásra készítsünk fel lelkes, nagyszerű, értékes fiatalokat. A csoport után lassan mentem le a lépcsőkön, ahol korábban ezerszer rohantam fel, s alá. Hallottam a kórus zengését, néztem a kosármeccs és a foci egészséges, lendületes, céltudatos résztvevőit, majd kifelé menet elrévedt tekintetem az udvarom, ami, mint egy titkos városka, padokkal, az ismerősökkel, a biztonságot adó falalakkal mégis szabadon biztosít életteret a gimiseknek. Némi nosztalgiával gondoltam azokra az évekre, amikor a suli padjai között hittük, tudtuk, éreztük, élveztük, megéltük… aztán kiderült, hogy nem ejtettünk szót a magányról, a munkaerő-piac beszűküléséről, a korrupcióról, az anyagi nehézségekről és még sorolhatnám, melyek felnőtt életünkben szembe jönnek velünk, s mi nem kerülhetjük ki, akár honnan is jöttünk, az érettségivel megérünk erre is. Annál több szó esett a hithűségről, kaptunk, tapasztaltunk, tanultunk a valahova tartozásról, s így mindannyian képesek vagyunk megalkotni a kis élettereinket, melyekben felfedezhetjük az azonos értékrendű, céltudatos szeretettel teli embereket, a felnőtt évek helyszínein is. Éreztem, hogy szerencsés vagyok, hogy többet tanultam a közösség erejéről, mint mondjuk a földrajzról, mert térképet vehetek, de emberséget, alapokat, célokat nem.

A felnőtt élet megannyi szerepe nehézségeket, veszteségeket is takar, de történjék bármi is, sok kis támaszfalat lelhetünk, ha tartozunk valahova. Munkahelyi közösséghez, az edző termünk lelkes sportolóihoz, egy kórus dalos társaihoz, egy gyülekezet testvéreihez, a párunkhoz, családunkhoz, egy egyesület civiljeihez... Megannyi tevékenységünk, amiért nem sajnáljuk időnket és erőnket, mind ad nekünk egy burkot, amit csak a benne lévők, élők, tevékenykedők ismernek. Így mindegy is mit mond a híradó, kinek milyen botrányai vannak, vagy elveszítjük átmenetileg egy szerepünket, mert munkanélküliek leszünk, egyedülállók, vagy csórók… akkor is ott vannak a világaink, ahol fontosak vagyunk és értékesek. Megbecsülnek minket és mi megvalósíthatjuk önmagunkat, társakra lelhetünk és biztonságban érezhetjük magunkat. Ha az egyikkel gond van, ott a másik, hogy segítsen. Egy nehéz munkanap után, segít a vidám spinninges csapat, vagy a társunk által elénk rakott vacsora s egy meghitt ölelés; egy szakítás után segít a közösség, akik tartják bennünk a lelket; vagy épp a munkában ránk váró feladatok lendítenek át minket a holtponton…

Mindenki alkothat világot magának. Olyan teret, ami az övé. Ami arról szól, amit szeret. Veca világa az éneklés, de nyilván sok más szerepét nem ismeri a kívülálló. - szomorúan tapasztalom, legyen szó bárkiről is, gyakran egy oldal megismerése után kezdjük is a véleményalkotást... Az én egyik világom a buborék, de az írás nem fedi mindazt a tevékenységet, ami a hétköznapjaimat jelenti, a szeretetet, ami benne van… csak egy darab az életemből, s még bőven jut máshova is. Csak egy pillanatkép, ami az olvasó érez, s a barátok, a kollégák, a spinningesek, a családom egyes tagjai nem is sejtik, hogy bugyogok itt esténként… egyesek a betűimet, mások az álmaimat, míg néhányan annál többet tudnak rólam… a johari ablak még előttem sincs teljesen nyitva. Mindenki számára saját maga biztosíthatja a legtisztább képet önmagáról. Vegyük górcső alá bárkit is, az egyetlen hiteles mérce az Isten által szívünkbe írt szeretet.

Ez igazi adok-kapok. Világokat teremtünk – megosztjuk másokkal kincseinket, belépünk kiscsoportokhoz - elfogadjuk őket és ők minket, létrehozunk közösségeket – s szabályokat alkotunk, hogy mindenki biztonságban legyen és elfogadjuk, hogy mindenki éli a világát… elismerjük mások kincseit, együtt élünk és lélegzünk. Ide most kéne a földről egy kép az űrből… amin mindenki számára jó látható: sok jó ember kis helyen is elfér… egyedül nem megy, mindenki másképp csinálja s, mégis egy mindenkiért és mindenki egyért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.