Gimisként sokat ücsörögtem a Széchenyi téren…  nem lehet véletlen, hogy osztálytermemnek az erkélye is a Dzsámira nézett. Erkély, bizony ám! Emlékszem, mikor először néztem a nagy falakat, hogy ez lesz az az épület, ahol a tudást belém töltik. Álltam a ló farka alatt és el sem hittem: pécsi leszek. 11 éves voltam, tele tervekkel és Pécs a világváros volt nekem. Most is ez az én világom.

A történet persze nem ekkor kezdődött… A dédi mamám minden nap végigsétált a Meki-mentes Király utcán, majd hazafele betért az Éva cukrászdába és elfogyasztott egy csésze feketét. Sejt memória... innen a kávézásom? :) Mikor anyukámmal bejöttünk hozzá, meg azért, hogy magunkba szívjunk egy kis kultúrát, nagylányosan lépdeltem selyemszoknyámban a színház felé és valamiféle kiváltságnak éreztem, hogy vannak, akik itt élhetnek.  Így amikor szóba került, hogy van itt egy jó iskola (még hogy jó.. remek, nagyszerű, lenyűgöző, kincses doboz… de ezt majd máskor) már láttam magam, mint aki minden nap koncertekre, előadásokra jár, és délutánonként krémest eszik az Évában. Jöttem, láttam, győztem, s nagy pakkokkal költöztem be az első 8 ágyas kollégiumi szobámba… majd 16 … 4 … 8 … és 6… elrepült az idő. A belváros után kertváros. Majd nagykorúságom színtere uránváros lett, itt ragadtam, fogságul ejtettek az épületek, az emberek, a hangok… Otthonom lett Pécs, többet éltem itt, mint bárhol máshol életemben… Nem mondom, hogy nem dobban meg a szívem zalai kis falum, vagy somogyi kisvárosom felé zötykölődve, de én ide tartozom már. Egyedül, vagy másokkal, itt soha nem lehetek magányos.

 A minap a szeles napsütésben élveztem a szeszélyes tavasz fényjátékát. Lassan sétáltam, mint aki minden lépését átgondolja. Megnéztem a házakat, s meglepődve láttam, milyen csodás… a gyermeki csodálatot felváltotta a magabiztos rutinszerű közlekedés és el is felejtettem ráeszmélni, milyen lenyűgöző ez a város. Felfedeztem újra soha nem látott arcát. A gyógyszertár felett  tuja áll, az Irgalmasok utca egyik bankja felett régies fagerendák támasztják a födémet, s az állomás felé egy víztorony áll, amit soha nem vettem észre, mert tekintetem nem emeltem a futkosó emberek fölé.

Mikor hazaértem, igen, haza, s kettőt kattant a kulcs a zárban, újra éreztem, hogy ez a hely sokat megér nekem. Hogy itt élni jó. Valahova tartozni, valakihez tartozni, valamerre tartani biztonságot jelent. S a biztonság, a legvágyottabb buborék mind közül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.