Rövid leszek, mert nincs hangom, nagyon fáj a torkom… persze-persze, attól még gépelni lehetne, de nekem belülről jön, hogy nincs hangom. Most nincs miről beszélnem. Nincs kihez beszélnem. Most csak csendben gondolkozom múlton, jelenen és leginkább jövőn. A legszebb pillanatok jutnak eszembe és hálás vagyok mindegyikért. A múltunk nélkül nem lehet értelmét keresni a jelenüknek. Én nem gondolom, hogy a magyaráz(kod)ás onnan jön, hogy nem akarunk elfogadni egy adott dolgot, egyszerűen csak ugyanaz a két dolog jelenthet teljesen mást, attól függ kivel, hol, miért, hogyan etc. történik. Szerintem egy történet, nem történet, ha csak a jelenben játszódik, az csak egy kiragadott kép.

Ami most velem történik, ha simán beszélnem kellene róla (nem fogok) szomorú. Ha egy idegen hallja, azt mondaná egyszerű eset, mindenkivel megesik ilyen. Én és még egy valaki, viszont tudjuk, hogy ez nem az, aminek látszik, ez annál sokkal több. Szomorú, de a legnagyobb boldogság előszobája lehet.

Miért írok ilyen rejtélyesen? Mert sokszor van így az életünkben is, hogy ha hangosan kimondunk valamit ezren ezerféleképpen értik, s hiába próbálnánk elmondani az előzményeket és következményeket, csak kiragadnák belőle azt, amit hallani szeretnének.

Sokszor van olyan is, hogy nem tudhatjuk biztosan, de ki kell tartanunk az álmaink, a megérzéseink, az életünk mellett. Még akkor is, ha úgy tűnik kívülről, hogy ez az út máshova vezet. Mindenki maga felel a saját lépteiért. Rajtunk múlik, hogy vannak-e az életünkben véletlenek. Ha tudatosan haladunk a célunk felé, el is fogjuk érni azt. Hinni pont akkor kell, amikor nem lehetünk biztosak valamiben. Amikor nem tudjuk másoknak, talán magunknak sem bebizonyítani, hogy jó az, amit teszünk, de nem is bizonyítékokra, vagy ígéretekre van szükség, hanem a meggyőződésre, hogy ha kiállunk az Isten által belénk írt álmaink mellett, abból boldogság születik.

Van, hogy jobb elnémulni és hinni, mert bármilyen csodálatos is a nyelvünk arra az apró szikrára, ami a kétségbeesés közepette is hitet gyújt a lelkünkben, nincsenek történetek. Csak azok tudják, akik érzik és ők sem tudják elmondani, hogyan jutottak át minden gáton, korláton és akadályon, ezért rejtélyes.

Most csak arra tudok gondolni, hogy Isten tenyerében fekszem, ahol nagyon, nagyon-nagyon biztonságban vagyok.

Egyesek zuhannak, ha eltűnik lábuk alól a talaj, én felnézek az égre. Hit nélkül elképzelhetetlen számomra az élet, egy kapcsolat, egy nap.

Különbözőek vagyunk, ugyanazt a traumát, krízist másként dolgozzuk fel. Egyesek többet, mások kevesebbet bírnak. Nekem nagyon alacsony a fájdalom küszöböm, a szemöldökszedésbe is belehalok, de jól tűröm a stresszt. Mások tűzön járnak, de összetörnek egy rossz szótól is. Milliárd különböző élet a földön, mindenkinek más úton kell járni… legtöbbször a sajátunkkal vagyunk elfoglalva, pedig sok erőt, bátorságot meríthetünk mások életéből. Egyben azonban hasonlóak vagyunk: a cél, amiért itt vagyunk a Földön. Mi ez? A szeretet.

A gyengébbet erősebben, az erőset gyengéden tartja tenyerén az Úr. S én most nagyon oda kucorgok és ajkamon a Mi Atyánk rebeg, mert nagyon szeretném, hogy legyen meg az Ő akarata, de egyedül nem bírom véghezvinni.

A böjtben a mindenemet, a hétköznapom csodáját nélkülözöm, egyszóval elsötétül a világ és teljes szívemből hiszem, hogy a megváltással felragyog a fényesség, s a fényességben minden tisztán látszik majd. Bűneink bocsánatot nyernek és értelmet nyer a szenvedés.

Mondtál már le arról, ami a legkedvesebb számodra?

Előfordul, hogy nincs, sehol sincs buborék. Nem látom őket, mert benne vagyok. Lebegek, amíg földet érek, s biztosan két lábra állhatok. Emlékeimbe és a jövőbe vetetett hitembe kapaszkodom, ha a jelenben kicsúszik a lábam alól a talaj. Szerencsére az eget nem veszíthetem szem elől.

Mikor kisgyerek voltam apukámmal gyakran kimentünk a zegi zsibire.

Volt ott minden kopasz barbie-tól kezdve a traktor alkatrészekig, így mindketten megtaláltuk, amit kerestünk. Órákig járkáltunk, sejtelmem sem volt, apukám milyen számára értékesnek tűnő vasdarabokért alkudozik, de nem volt unalmas a várakozás, mert, ha nem volt számomra érdekfeszítő kacat, akkor néztem a vásári forgatagot.

Bár cseppet sem tartozik ide, de erről eszembe jut mikor a párommal Spanyol országban reggel 7 kor felkeltünk, hogy lemenjünk a piacra, jó-jó volt nyolc mire kikecmeregtünk az ágyból és még mérgelődtünk is, hogy nem keltünk fel időben. S, amikor leértünk minden zárva volt, mert bizony ott nem gondolják úgy, hogy hajnalban kell kelni azért, hogy piac legyen. Ezért sétálgattunk vagy egy órát, mire kezdtek jönni az árusok…

Mi másképp csináljuk, ahogy megjelenik az első napsugár már zizegnek az árusok a pécsi vásárban is. Pakolják a ruhákat, a régiséget, a zöldséget-gyümölcsöt, a gumicukrokat és a ki tudja honnan szedett-vedett dolgokat, melyek hagyatékokból, értéktelen és valakinek egyszer nagyon is sokat jelentő dolgokból tevődnek össze. Könyvek kilóra, darabra, vagy író szerint, de nem úgy, hogy ki írta, hanem ismerős e a neve az árusnak… Hemingway-é például nem, ezért az csak 100, de Széchenyié, hát az kérem 300 Ft.

A fentebb említett zegi zsibin bizony megfordultam mostanában is. Szeretem a hangulatát, semmi rossz élményem nem fűződik a használt holmikhoz és apukám csodásan le tudja alkudni a dolgokat. Viszont nagyon fontos megemlíteni, hogy én legtöbbször úgy megyek ki, hogy nincs semmire szükségem, így vidám dolog, ha fillérekért rátalálok valamire és könnyebben lehet üzletelni, ha az se baj, hogy nem lesz a mienk a kiszemelt darab. Így például sértődötten elmehetünk, miközben úgy is tudjuk, hogy az eladó utánunk üvölti, mennyit enged a feléből.

 Ma viszont néhány bizományit kerestem fel, melyeknek a neve bizalmat kéne, hogy keltsen. Ezzel szemben érdekesebbnél érdekesebb helyekre léptem be, ahol a bolti árhoz és a bolti áru állagához képest nem megfelelő az ár-érték arány. S,  itt jön az, ami nem közelíti meg a zsibik hangulatát… mindazt, amit valaki eladott fillérekért - vagy mert nem kellett neki, vagy mert pénz szűkén volt -valljuk be őszintén azért akarjuk megvenni (ha csak nem vagyok nagyon zöld, meg recycling) mert az új túl drága, mégsem kaphatunk meg jóleső áron. Olyan rossz érzésem támadt, és nem is tudtam megmagyarázni magamnak, amíg rá nem jöttem, hogy itt a biznisz abban van, ha valaki gyorsan túl akar lenni a mosógépén, tűzhelyén ect., mert kell neki a pénz, ezért olcsón, nagyon olcsón odaadja. Gondolván, hogy úgyse ér többet, vagy mit tudom én. A vevő meg, mivel szüksége van rá, és amúgy is úgy megy be, hogy már kimenne, nem fog jókedvűen eleget alkudozni, mint ahogy a szabad levegőn elterülő zsibvásárban tenné, így drágábban megveszi. S így a haszon nem kicsi. Két szerencsétlen között ott a szerencsés eladó, akinek egyedül az egy hónap garancia nyomhatja a vállát, hogy nehogy pont akkor dögöljön be a masina.

Ha már zsibogunk meg kell említenem a turit is. Mert hát megoszlanak a vélemények, egyesek szerint nem szerencsés felhúzni mások ruháit, míg mások szinte turkáló mániások, s minden egyes bálabontáskor várják azt a ruhát, amiről azt sem tudták, hogy szükségük van rá. Én - ha kíváncsi vagy - egyik táborhoz sem tartozom, turkáltam már, de többet járok élelmiszerboltba :) .  A turit addig tartom jónak, amíg nem vállfán logó több ezres cuccokat akarnak eladni nekünk elveszítve az egész lényegét. Azaz a hasznot helyezik a csere elé. A szükségtelennek vélt cuccot eljuttatni a szükségét érzőhöz, minimális közvetítési díjért, hogy mindenkinek megérje –ez lenne a lényeg.

Hova akarok kilyukadni? Tudom ám! Hát a kapcsolatokra. A zsibi azért jobb (nekem) mert annak lelke van. Az emberek ismerik, amiket árulnak, a saját értékeiket, a begyűjtött dolgaikat, életük darabjait. S még azok is, akik „nagyban nyomják” az osztrák utcákról összeszedett „szemétből” építve fel karrierüket, ők is valahogy olyan emberiek, olyan zsibongóak, akik élvezetből csinálják, amit csinálnak. Szinte szikrát szór a tekintetük, ha elhitetik a szemben állóval, hogy mennyire jó az a grillsütő, s a vevő meg örül mint majom a farkának, mivel vagy felére lealkudta a portékát.

Egyébként, ha már itt tartunk, szükségem lenne egy hűtőre.

De, hogy fújjunk már a mai kalandomból valami buborékot konklúzióképp megismételném a mondatom néhány sorral feljebbről.  „… hogy mindenkinek megérje” Ezért jó a piac, a kisbolt, a zsibi, a baráti segítség, a szomszédok összefogásával felépült ház. Ez nem is üzlet, inkább kölcsönös segítségnyújtás. Mindaz, amit régóta szeretnének törvényekkel betiltani. Üzenem, nem lehet. Míg ember az ember, mindig lesz valaki, akinek számíthatunk a segítségére! Mert nagyobb haszon, ha nem a másikból húzunk, hanem magunkból adunk.

Én nem mondom, hogy minden napon úgy élj, mintha az utolsó volna, de néha egy pillanatot, egy tevékenységet érezz megismételhetetlennek. Mikor megszólal a gyermek, mikor megismered őt, mikor visszahívnak arról a munkahelyről, mikor belépsz arra a helyre…

Tevékenykedj egy napot úgy a munkahelyeden, mintha nem lenne holnapod ott. (Persze azzal a biztos tudattal, hogy máshol van :)) Rágj meg és ízlelj minden falatot úgy, mintha nem ehetnél többet az ő főztjéből. Halld úgy a zenét, mintha holnaptól elnémulna a világ.

Tégy úgy, mintha ez lenne az utolsó hétvége, gondold azt, hogy talán nincs több… egy csoda vége… vagy kezdete. A változás mindig jó…

És zárom is soraimat… mert ha ez az utolsó este, akkor most ne ezt olvasgasd! Cselekedj!

Szép hétvégét! Jövő héten találkozunk… de olvasd ezt úgy, mintha elfogyott volna a szappanos folyadék…

A pisztráng kérlek, nem tehet semmiről. Hal, nem telít el és a fele holnapra megmaradt. Van a torkos csütörtökön is megállj, s így már nem is a főbűnről elnevezett olcsósított éttermi napot jelenti, hanem a torok finom ízekkel való borogatásáról van szó. Nem torkosságról, hanem közös étkezésről, baráti összejövetelről, a böjt első napjának estéjéről, amikor olcsó és jó ételek között válogatunk mértékkel és határozott célokkal a következő negyven napra…

De miért is főbűn a kevélység, a fösvénység, a bujaság, a harag, a torkosság, az irigység és a restség? Mitől emelkednek ki hasonló sötétségbe sújtó társaik közül? Ennek oka, hogy e társaság minden más bűnnek melegágyai. Észrevétlenül a személyiségbe ivódhatnak, és nagyon könnyű jóba csomagolni, míg végül ezek válnak a követendővé, és azt tartják életképtelennek, aki ezek apró darabjait nem birtokolja.

Vasárnap – kevélység. Pedig milyen aranyos szó, ahogy a k és az ly végigcsúsztatja a köztes betűket, mint valami duci nagy bajszú urat a jégen… Nos, a boldogság nem elérhető ezen állapotban. Szoktam mondani, hogy néhányan megengedik maguknak, hogy emberebbek legyenek, mikor e szó sem létezik. Mert félre ne értsük, fontos az önismeret, az önérvényesítés, de ha az öntudat túlteng, s önmagunkat mások fölé helyezzük, bizony egyedül maradunk kevélyen, s a világ, a mi csodálatos otthonuk, mely a legszebb dolgok vetítővászna lehet, alantasnak fog tűnni.  Bánjuk meg, ha ilyenek voltunk egy pillanatig is, és a böjtöt ne tudjuk le néhány tésztanappal, hanem segítsünk másoknak az önérvényesítésben. Vegyük észre, mennyi körülöttünk a jó gondolat; a halk, de bölcs beszéd; a néma, de értékes ember.

Hétfő - fösvénység, igen ez is megbocsájtható, s így még akad lehetőség a boldogságra, de ehhez bizony nemcsak, hogy a húst (melyet úgysem eszünk meg) kell félre rakni, hanem megszerzett javaink birtoklásának kell értelmet adnunk. Nyomorúság a pompában e bűn, s elhihetjük, mi vagyunk a teremtett világ közepén, mi teremtmények, s így hála nélkül, nincs út a boldogsághoz.  Talán ha 40 nap alatt, negyven dologért hálásak lennénk. ..

Kedd - bujaság. Nos, ez lesz a kedvenc részed, ugye? Manapság a leg elfogadhatóbb, a csapból is ez folyik, s ha kellene, én itt keresném a családrombolás alapját… Az őszinte szeretetet nélkülöző, öncélú szexuális kapcsolatot, mely korlát - épp ezért elégedettség - nélkül újabb és újabb, egyre kevésbé kielégítő élvezeteket takar, nem ismeri az, ki egy társért adja szívét, s a hűséget mélyen csontjaiba írták. Nehéz példát mutatni rá manapság, de a legszebb, mikor haza tér a hűtlen, mikor a tékozló fiú egy életre döntést hoz. Bizalom – odaadás – szeretet – hűség – türelem , s megbocsájtás a gyógyszer, melyet nagyobb bűn nem odaadni, mint megbetegedni századunk bajában.  

Szerda – harag, a káröröm fája. A világ összes buborékát rossznak megélő emberek kapaszkodója. S ez is elhagyható. Meg lehet békülni bármivel, bárkivel, még önmagunkkal is.

Csütörtök- torkosság. Ma egyesek talán elhitték, hogy torkos a csütörtök.  Sok bármiből: ételből, önsajnálatból, kétségbeesésből, boldogságból, szépségből, a természet adta javakkal való elégedetlenségből. Egyedül nagyon nehéz kikeveredni belőle… De a pisztráng, nos a pisztráng, az nem sok, néhány könny sem sok. Pár pillanat elveszettség és egy-egy buborék naponta nem közelíti meg a torkosság fogalmát, s még egy kis arcpirosító is ráfér a természetességre.

Péntek - irigység –Olyan félelmetes és annyi jót összetör.  A bosszú előszobája, a jelenben élés végtelensége, a tiszteletadás képtelensége művészet, alkotás, értékek, életművek, győztesek előtt. Mérgezi a haragost és a környezetét, a nyugalom zaklatója, s így nem figyel fel a buborékokra az, aki nem akar másokkal örülni.

Szombat - restség. Nem a délig alvás egy fárasztó hét után, vagy pizza rendelés a főzelék helyett. A  jóra való restségről van szó, az áldozat nélküli életről, a semmilyen élet szomorúságáról.  S az ilyen magányos élet lenne. Lenne, ha Isten nem lenne ott mindenki mellett. De ott van. Ott van és vár ránk. Hogy ebben a negyven napban kicsit jobbak leszünk e, azt csak ő tudja igazán.

Te követtél már el bűnt valaha? Hiszel a megbocsájtásban? Nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy szeresük Isten. Ő mindenkit szeret. Próbáld ki te is, láss meg mindenkiben egy kis jót!

Egyszerűen talán könnyebb lenne. Vonogatnánk a vállunkat: nem érint minket a téma.

Ha befognánk a fülünket, kisebb lenne a zaj, békésebbnek hatna a világ.

Ha befognánk a szánkat és kerülnénk a konfrontálódást, igen talán aranyosabbak lennénk.

Ha csukott szemmel néznénk körbe, elképzelhető, hogy nem vennénk észre égbe kiáltó dolgokat sem.

Bár néha az az érzésem, van a világnak egy ilyen néma, süket, vak arca is, akik pedig ebben hisznek úgy érzik, semmiért sem övék a felelősség. Mikor elmennek, benne élnek, vagy elfogadnak elfogadhatatlant; az Isten képére teremtett embernek nem jó dolgokat…

Nem a XXI. századi jó dolgokat. Ennek semmi köze joghoz, való világhoz, emberek ítéletéhez. Az erkölcsteológia által megírt jóról írok… Amiről nem szabadna lemondani.

Mégis arról írok kitartóan, hogy keressük a szépséget, a jóságot, az értékeket.

A csendet, Istent, a békét, a szeretetet a villódzó fények, a dübörgő basszus és a hamis szavak között kell megtalálnunk. A templomban könnyű, még talán az otthonunkban is könnyű, de a munkahelyen, az utcán, a forgalomban, az éjszakában előfordulhat, hogy szemet hunyunk a magunk szálkái felett.

Vajon fel tudunk-e készülni úgy a megváltásra, hogy elnézzük, eltussoljuk, elhallgatjuk, eltakarjuk bűneinket? Vajon könnyebb átélni a szenvedést, ha csak félig szenvedünk?

Mikor kicsi voltam én sem értettem Jézus miért nem mondta kereszten: Hát nem látjátok?

De később megértettem: nem látják…

Van, hogy nem elég prédikálni dolgokról, van, hogy cselekednünk kell. El kell fogadni, hogy a legjobb nem mindig az, amit elsőre annak ítélnénk. A "Legyen, meg a te akaratod" nem egyenlő azzal, hogy akard, hogy legyen meg az én akaratom. Tudom, megint túl légies amit írok, így kérlek, most vonatkoztasd ezt magánéleted bármely kapcsolatára. Nem kell, hogy az Atyáról legyen szó, gondolj csak az apádra. A szavaink sokszor magyarázatra szorulnak. A tetteink világosak.

Megértettem, nem látják. Amit én érzek, nem érzik. Amit én akarok, nem akarják. De ha én hiszek benne, ha én megteszem, akkor megláthatják, elhihetik, akarhatják… de ehhez nyitott szem, száj és fül szükséges. Látni, kérdezni és hallani kell.

Nagyböjtben nemcsak lemondani lehet… mások életét is gazdagíthatod.

Nagyböjtben nemcsak lemondani lehet, előfordulhat, hogy végre újra élned kéne, felszabadulni, fellélegezni, megbocsájtani.

A böjtben nemcsak éhezni lehet, talán itt az idő, hogy megtömjük magunkat mindenféle égi jóval!

Kiléphetünk valamiből úgy, hogy ott maradunk? Eltűnhetünk úgy, hogy mi tudunk csak a létezésünkről és másoknak nem tűnik fel a hiányunk?

Miről beszélnek az emberek? Hallgatóztam… A hiányról. Pénztelenség, társtalanság, kilátástalanság, eszköztelenség. A szabadság hiánya, a boldogság hiánya. Észreveszik, ha eltűnik valami…

Megénekelték, hogy a dolgoknak el kell múlnia ahhoz, hogy tudjuk mennyit ér. S, ha rájövünk, visszakapjuk? Mennyi időnk van? Ki tanítja meg mi az, ami valódi érték, és mi az, ami nélkül lehet élni?

Hallgatóztam. Az emberek nem beszélnek. Az emberek nem cselekszenek. Nem tesznek eleget.

Persze nem könnyű cselekedni, főleg nem távoli célokért, miközben apró jelenbeli problémáink és félelmeink vonnák el az energiáinkat. Másrészt pont a távoli célok adhatnak erőt a legapróbb nehézségek elviselésére is, melyekről így tudomást sem kell vennünk, mert akkora energiát kapunk attól, amiben hiszünk.

Élhetjük sokféleképpen az életet. Élhetünk a mának, a tegnapnak, a holnapnak, a holnaputánnak, az örökkévalóságnak. Tekinthetünk úgy az életünkre mint a lét egy részére, vagy úgy mint a mindenre. Tekinthetünk rá úgy, mint a sajátunkra, vagy mint másokért valóra. Ettől élünk meg máshogy nehéz és szép pillanatokat, problémákat és a boldogságot. Mi emberek egy iskolába járunk, úgy hívják: Föld. De különböző osztályokba kerültünk, különböző tanárokkal.

Én, ha döntenem kell a rövidtávú veszteségeket is megnézem, de a fontos az, hogy hosszútávon mit nyerhetek. Megnézem a rövid távú nyereségeket is, de az igazi kérdés, hogy hosszútávon mit veszíthetek. Semmi nem múlik el, csak elfordítjuk a tekintetünk…

Nos a hit, a hit nem buborék. A hit annál sokkal komolyabb dolog. A boldogságunk alapja.

A színek hiánya. Az érzések hiánya. Valakinek a hiánya. Feketeleves.

Nem vakítanak a fények, a színek, az ízek. Belül, kívül, vagy mindenhol feketébe burkolhatjuk azt, amit Isten is színesnek teremtett.

Feketémet megkeverem balról jobbra, keserűségét cukorral oldom fel. Gyászruhám nem akasztom még fel a fogasra, hagyom, hogy ne érjen el semmi, ami vidám. Hajam az arcomba söpröm. Elég, ha azt látom a világból és elég, ha belőlem is ennyit látnak: fekete. Ne vakítson a fény, ne lássak semmit, ami szép, ami jövő, ami az életről szól… megállj! Ifjúságom fekete necc harisnya mögé rejtem acéllal bélelt bakancsommal körülbástyázva…

Múlik az idő és eszembe jut az a kis királykék, pamut, kellemes ruha. Még mindig szépen simul. Hajam hullámcsattal hátratűzöm. A vadító, démoni hullámok mögül előkerül fehér homlokom.  A kék szemhéjak felvidítják az erős arccsontjaim által keménnyé formált tekintetem… mikor hajam hátratűzöm úgy csap a napsugár szemembe, ahogy csecsemő látja meg a napvilágot. Üvölteni kezdek én is. Mi jön most vajon? Rendelek egy lattét – tejjel barna a fekete, máris édesebb. A tüdőm levegővel telik meg és sírni kezdek. Gyűlölet, fájdalom, remegés, hányinger, rettegés… rabja voltam a sötétnek… de most… most vége!

Tagadni az életörömöt? Elhinni a halált? Beletörődni a vakságba? Nem ismerem ezeket…

Semminek sincs vége, amíg van feltámadás!

Nézz az égre! Ott száll egy buborék, színesen csillog, mert én nem látom a fekete verziót. Élek!

Mindegy milyen az ábrázatod – Isten embernek teremtett, színesnek és csillogónak!

 Én nem vagyok jó rövidtávfutásban. Gyors vagyok, van bennem versenyszellem is bőven, de nincsenek olyan hosszú lábaim. Ellenben van erőm, kitartásom, teherbírásom, tűrőképességem, akaraterőm, eltökéltségem, célom. Biztos, hogy szuper hosszútávfutó lennék.

Idegenként érdekes, segítőkész és kedves, de szigorú vagyok. Ahogy közelebb lépsz, meglátod a falat és keménynek, ijesztőnek tűnhetek, de ha kitartó vagy rám találhatsz… Ezt is tudom, így nincs értelme alkalmi kapcsolatokat keresnem, mert az mindenkinek szörnyű lenne. Hosszútávon gondolkoztam mindig is. Az első ovis udvarlómat is a férj mércéjével néztem végig mielőtt visszamosolyogtam rá, de az a mosoly olyan komoly volt, hogy berezelt a kis pisisJ. Nem vagyok szerető típus. Feleségnek neveltek.

Barátként sem vagyok vicces egy táborozás erejéig, mert tökéletesnek és mindent tudónak akarok tűnni, de a barátaim, akik a szövetségeseim lesznek, nos velük mi mindent tudunk egymásról és tökéletesek vagyunk a másiknak.

Hosszútávon gondolkozom. Rövidtávon értelmezve sokszor ijesztőek, fájdalmasak, vagy túlontúl csábítóak lehetnek dolgok… de ha egy életen át akarjuk játszani a dolgokat máris más a kép. Az ijesztő védelmező lesz, a fájdalmas tanulságos lesz, a csábító ijesztő lesz…

Rövidtávon néha elfoglaltnak, fontosnak, sokkolónak, törtetőnek tűnhetek, de hosszútávon világos, hogy lehet rám számítani, sokkolóan buborék vagyok, a törtetésem a jóért van, és a célok melyek fontosak, melyekért élek értelmet adnak az életnek.

Te szoktál ígéreteket tenni? És betartod őket? Én azt hiszem, sokat ígérünk másoknak és magunknak is. S, talán nem is mindig sikerül betartani. Én abban hiszek, hogy ígéretek helyett világosan és nyíltan meg kell osztani a másikkal a céljainkat. A célunk fényében pedig minden tettünk, mondatunk, jó és rossz percünk, amit megteszünk és amit nem, érthető lesz a másiknak. Tudja, hogy hova tartunk, dönthet, hogy velünk tart-e.  Ha a szavak helyett cselekvőek leszünk és kitartunk a célunk mellett, sokkal jobban megbízik majd bennünk a másik, mintha mindig megígérnénk mi lesz a következő lépés, amit bizony nehéz kiszámítani.

Különbözőek vagyunk. Előfordul, hogy ugyanoda tartunk, mégis más úton tudjuk megközelíteni a célt. S ha találunk valakit, akivel közös úton haladhatunk, ne felejtsük el, nem egyformák a lépéseink, a gyorsaságunk, a határozottságunk. Hol utánunk siet, hol lemarad a másik. Hol bevárjuk, hol elhagyjuk egy percre őt. Együtt vagyunk, ezt eldöntöttük, működik és a cél is közös, de egyesek kettőt lépnek előre egyet hátra, mások futnak, hosszútávon futnak pihenés nélkül, s megint mások rövidtávfutók. Ez utóbbiak lendületet vesznek, majd belassulnak, leszaladnak a völgybe, majd felmásznak a dombon… Egyenletes kocogás, vagy gyorsabb-lassabb futás… egy idő után közelít a tempó, tanulunk, összecsiszolódunk, és ha hosszútávon gondolkoztunk mindegy, hogy egyes szakaszokat ki hogy tett, meg, a fontos, hogy közösen értünk a célba.

A magányos győztessel senki nem örül. Elég, ha gondolatban nem felejted el, hogy nem vagy egyedül, még ha te máshogy csinálnád is, meg kell értened, el kell fogadnod a másikat. – A társas-játékok szabályait nem egy ember alkotja.

Verbális és non-verbális jeleinkkel bármit képesek lennénk kifejezni a másik embernek. - Elvileg. Mégis rengeteg dolog van, amiről nem tudunk, nem akarunk beszélni, vagy úgy gondoljuk, hogy nem kell beszélni.

Panaszkodunk – persze ez is segít. Jó, ha minden héten kerítünk egy fél órácskát arra, hogy megállás nélkül mondhassuk ami bennünk van, a legjelentéktelenebbnek tűnőtől az egészen fontosig, úgy, hogy csak végighallgatnak minket, kérdezés, vélemény és főleg ítélet nélkül; majd ugyanezt a figyelmet megadjuk a másiknak is. Ez a ventiláció, amely segít kiereszteni a gőzt… de „csak” tűzoltásra jó… Ezután jönne az igazi beszélgetés.

Áradozunk – ami szintén jó, hisz ha „szétvet minket az öröm”, akkor azt világgá akarjuk kürtölni. Mesélünk, mesélünk kitérve az egészen apró részletekre is… sokszor talán nem is halljuk mit mond, vagy, hogy egyáltalán reagál-e rá valamit a hallgató közönség… Ez a beszámoló segít feldolgozni az élményt… de „csak” átélésre jó… Ezután jönne az igazi beszélgetés.

Regélünk – a rengeteg történésről, mintha be kéne pótolni a kimaradt napokat, heteket, hónapokat, amióta nem láttuk egymást. Végeláthatatlan kérdéseket, végeláthatatlan válaszok követnek… végig futunk a felszínen, nehogy kimaradjon bármi, de a mély érzéseknek, a beleélésnek nem marad csend… Ez valamiféle élő napló lehet, de csak arra jó, hogy a másik információt szerezzen az eseményekről, a jelenről és nem kap eleget a másikból mégse, mert ezután következne a beszélgetés.

Pletykálunk – ami nagyon muris. Kíváncsi kérdések hada, izgalmas félinformációk. Meglepetés és megnevettetés… és nem garantált a rosszindulat, lehet, hogy csak feszültség oldás… esetleg el-elindulna az igazi beszélgetés… de valamiért olyan sokszor megakad.

Miért? Miért olyan nehéz felvállalni az életünket, szőröstül-bőröstül? Miért nem beszélünk félelmeinkről, várakozásainkról, érzéseinkről, kérdéseinkről? Miért nem vizsgáljuk meg, hogyan oldódott, oldódhat meg a probléma, hogy tovább tudjunk lépni a panasz után? Miért félünk kérdezni a másiktól, válaszolni a másiknak? Reálisan, őszintén elmondani, hogy ÉN, csak is én, ezt érzem, ezt gondolom, ezt tenném. S, mikor az örömökről zengünk ódát, miért nem tanítjuk meg a többieket a titokra, nekünk, hogyan sikerült, mi milyen hullámvölgyekből másztunk ki, hogy felérjünk a csúcsra, hol marad az érem másik oldala? Miért gondoljuk, hogy minden apró-cseprő dolgot el kell hadarni, a közös pontok, érzések felfedezése és átélése helyett? Miért szeretjük a pletykákat és miért nem szeretjük, ha rólunk pletykálnak? Miért ilyen sok a tabu téma? Miért kevés az igazi beszélgetés?

Mi kellene a beszélgetéshez? Idő, nyitottság, őszinteség, önismeret, bizalom, megértés, türelem, elfogadás, figyelem, hely…

Ma este mesét meséltem Bercinek. Volt időnk. A mese őszintén róla szólt, megbízott bennem, hagyta, hogy sodorjon minket a mesénk, amerre csak szárnyal a képzelt. Megértette miről szól a történet, türelmesen végighallgatott. Én figyeltem őt, ő figyelt engem, egy igazán jó kis helyen kucorgott: az ölemben. Ez a mese, beszélgetés volt. Róla meséltem, kérdeztem és visszajeleztem és az ő kérdéseire válaszoltam. Olyan könnyű volt. Nem voltak tabu témák… csak a mese volt.

Tudod, a mesékben már mindent leírtak. Keresd meg Te is a mesédet! Rólad mit írnak a színes, ékes könyvek? Melyik romantikus vígjátékban, vagy akció filmben, netán népmesében találod meg a te történetedet? Ha nehéz beszélni róla, éld át azzal, akinek jó lenne elmondani, amit érzel. A gyerekek a mesén keresztül sok mindent átélnek, éreznek, megértenek, megtanulnak… Talán nekünk is segíthet, ha meghallgatjuk mások meséjét.

Jó éjszakát!

Mikor a párommal kempingezni mentünk a tengerpartra vágyakozva néztem a különböző méretű és felszereltséggel rendelkező lakókocsikat. Meg is fogalmaztam jó párszor, hogy az én csodálatos nagyszüleim, akik végig dolgozták az életüket, miért nem engedhetik meg ezt maguknak. Miért ér kevesebbet az ő munkájuk, fizetésük, nyugdíjuk, mint például a német kisnyugdíjasé. Hogy lehet az, hogy a nagymamám soha nem látta a tengert, másoknak meg bérelt helye van a tengerparton... Nem azt találtam igazságtalanságnak, hogy nekik miért van, hanem sajnáltam a nagyszüleimet, a mamámat, aki évek óta nem tudja elhagyni a házat sem, és amikor még tudott menni és megmutattuk neki az Árkádot, azt is lenyűgözve nézte, hogy milyen óriási, mennyi áru, mennyi csoda…

Ma játsszák az m1-en egyik kedvenc filmemet (a több száz közül:)), ami eszembe juttatta a lakókocsit… Miért kell várni nyugdíjig? Miért kuporgatunk, gyűjtögetünk, esszük mindig a másnapos kenyeret, hogy majd a jövőnek jobb lesz? Miért tervezgetjük, hogy ha majd nyugdíjasként lesz időnk ezt-meg azt tesszük? Miért  halasztjuk holnapra azt, amit ma is megtehetnénk? Miért a nyugdíjasoknak van lakóautója? Miért gondolom, hogy majd nyugdíjasként járok úszni, majd akkor elolvasom azt a sok könyvet, majd akkor lesz időm minden vasárnap sokat aludni, vagy mit tudom én!?

Felhívtam a mamámat, akinek ugye nincs lakókocsija, viszont van járókerete… odabattyogott a telefonhoz és elmesélte, milyen vicces a papám, aki, hogy ne zavarja a telefonálás a híradó nézésbe, egyik fülét bedugja a másikat a tv elé fordítja… és a hangja vidám volt. Mondta, hogy hallotta anyukámtól, hogy majd megyek haza és lángost csinál nekem. Mondta, hogy milyen nagy hó van. Mondta, hogy a nővérem megy a hétvégén… ja igen és azt is mondta, hogy le kell tennie a telefont, mert a morfium tapasz, amit fájdalomcsillapításként kap lejár 5 perc múlva és neki azt óramű pontosan kell cserélnie az orvos utasítása szerint. Mindent elmondott, ami őt érdekli, boldoggá teszi. Nem akart lakókocsit.

Amit akarunk, tegyük meg akkor, amikor akarjuk, amikor tudjuk, amikor ott van előttünk, ne vacilláljunk. Mi is, vágyaink is változnak idővel. Sokszor halljuk, hogy akkor kell megbecsülnünk amink van, amikor (még) megvan . Mégis gyakran elfelejtjük. Sokszor azt látjuk mi nincs. Ebben a pillanatban van egy billentyűzet a kezem alatt, van otthonom, családom, barátaim, munkám, teli pocakom (majonézes kenyérrel)és vannak terveim, álmaim…

Egy percet sem vesztegethetünk el, amikor arról van szó, hogy éljük az életünk.

És ekkor eszembe jut a munkám, mikor embereknek, akiket évek óta gyötör egy probléma egy A4-es lapon vázolom a lehetséges megoldási tervet… hogyan, mégis hogyan tudnák elfogadni, hogy mindazt, ami nekik évek nehézsége volt, képesek megoldani pár nap, hét, hónap alatt…hogyan fogadják el a változást, még ha az jót is hoz.  Sokszor könnyebb elmenekülni…néha pedig értelmetlen bármit tenni. Ha most eladnánk mindenünket és megvenném a legszuperebb, legmodernebb lakókocsit a nagyszüleimnek és a ház elé gurítanánk, mégis mit kezdene vele a nagymamám? Nyugdíjasként, vagy mikor már nyugdíjassá válunk egy probléma megoldása kapcsán sokszor kár arról beszélni, mi lehetett volna eredményesebb. Ebben az esetben az, ha több lángost fogok enni, lakóautó vásárlás helyett.  Azokban a problémákban kell segítenünk, amiben kérik. Viszont egyet meg kell tennünk kérés nélkül is: meg kell tanítani a gyermekeket álmodni, hogy higgyenek a buborékokban.

Az első puszit az arcomra egy Bálint nevű fiútól kaptam. Nem ezért utálom a Valentin-napot. Az a puszi vicces volt. Annyira megijedtem, hogy mit akar ez a pattanásos kamasz az én amorf kamasz arcomtól, hogy a kezemben levő papírzacskót elejtettem, a zsömlék meg szanaszét gurultak. Felkapkodtam, mindketten elnézést kértünk egymástól. Ő elutazott a szüleivel nyaralni… és mikor egy év múlva újra találkoztunk érdekes mutáló hangja volt, én meg már nem is ijedtem volna meg, de nem is akartam semmit. Igazán rendes srác volt ez a Bálint, de mint később kiderült igazán nagyon-nagyon csak attól akarok valamit, aki nem akar engem igazán, vagy nem engem akar igazán, vagy nem tudja, hogyan akarjon igazán, vagy akar, de nem igazán. Te hogy állsz a szerelemmel? Hisz a szerelem egy igazán nagy buborék… te is anitvalentinista vagy, mert úgy érzed az egész a szív alakú lufi árusokat, a csokiboltosokat, meg a cukrászdákat gazdagítja, vagy te zokogva konstatálod, ha elfelejtődik az ajándék a nagy Ő-től, melyet szerelme bizonyítékául vársz tőle, hisz kedd van, jah meg Valentin…

Ebben nem hiszek, sajnálom, de természetesen mindenkinek szíve joga és még meg is hatódom, ha valami aranyosat hallok. De hiszek a mindennapi figyelmességekben. Az apró meglepetésekben. A dicséretekben.

Mikor reggel a csizmám ki van pucolva és így elérem a buszt, meghatódom. Ha vásárlok tuti veszek néhány apróságot, melyek a szerelmem kedvencei, így mikor kipakoljuk a táskát, ő is talál valami jót a számára semmit nem mondó pagodakarfiol és kurkuma közt, mert neki a piros pöttyös az igazi. A legfigyelmesebb pedig akkor vagyok iránta, ha figyelek magamra, ápolt és kedves maradok, derűs és életvidám, pozitív és megújuló…

De nem csak a párkapcsolatban lehetünk figyelmesek. A munkahelyen, mikor ebéd közben híváshoz futok és mire visszaérek újra meleg az ételem érzem a törődést, több nem is kell… vagy ha látom, hogy mindenki fáradt, veszek a megbeszélésre egy zacskó nápolyit…

Felhívom a nagyszüleimet, gyakrabban, mint ahogy „elvárható”, többször, mint ahogy időm engedi, mert tudom, hogy nekem ez a telefonhívás a napom 5 percét, de nekik a napjukat jelenti.

Képeslapot küldök anyukámnak csak úgy, mert milyen buli már, ha a csekkek között az ember talál pár kedves szót…

Nem panaszkodom, hanem jó híreket írok, szépeket írok, nem a hibát keresem a másikban, hanem a jót. Mert persze poén húzni valamivel a másikat, de mi lenne, ha egyszer valami biztatót, őszintét, komolyat, dicsérőt mondanánk…

Ha a főnök többet dicsérne, vajon jobban teljesítenénk? Az elismerés ösztönözne minket?

Ha a párunkat többet dicsérnénk, vajon jobban oda figyelne arra, hogy a kedvünkbe járjon?

Ha elmondanánk a másiknak, hogy milyen fontos, legyen bármilyen nap is. Szavakkal, vagy egy telefonhívással… jobb lenne a napja?

Én hiszek ezekben. De nem csak február 14-én, sőt leginkább akkor nem, mert az olyan megrendezett.

Drága „anyósom” azt mondja, hogy nekem soha nem lehet megkérni a kezemet, mert nem akarom Karácsonykor, nem akarom mások esküvőjén, nem akarom születésnapomon… hát pedig sokszor lehet, bármelyik egyszerű pillanatban, ami nem megrendezett, nem álságos, nem erőltetett, hanem szívből jövő, őszinte és olyan, mint amilyen az élet: hétköznapi csoda.

Bármit is gondolok a holnapi napról, legyen olyan, amilyennek megálmodod. Csak ne felejtsd el, a másik is álmodik, és azt neked kell teljesítened! Gondolj minden nap azokra, akik körülvesznek!

Szeretem a fényt. Mikor hosszú ideje tart a csontig hatoló fagy a hó fehérsége egyensúlyban tartja a komor, rideg, sötét éjszakákat. Ropogó tűz a kandallóban, csillagszóró a karácsonyfán, tűzijáték szilveszter éjjel, pislákoló mécses a temetőkben, mind segítenek nekünk, amíg újra felragyog a melengető nap. A tél fényei talán nem elegendőek a jókedvhez, de megteszik túlélésképpen. Nem véletlen, hogy a téli ünnepeket mind fénnyel ünnepeljük. Szükségünk van a megvilágosodásra.

Nyáron táncolunk. A tűző napsütésben hulala táncot járva olyan egyszerűnek tűnik minden. Nézd meg a mediterrán országok embereit. A nap a mosolyt arcukra aszalta. Van benne valami vonzó, valami lenyűgöző. S az örök nyár országaiban a szabályok is felolvadnak, mások a határok, mások a vágyak… Mégis már néhány mondat után honvágyam támad a kemény, szikár, őszinte magyar arcok felé, akik mosolyukban az örökké remélő, Istenhez fohászkodó belső fényt tükrözik. S talán magukra találnak, eljő a víg esztendő…

Örökké nem élhetünk tagadásban, még ha néha szükséges rosszként élünk is vele, amíg megérünk vágyaink elviselésére, álmaink megvalósítására, az igazság elismerésére. Mind jól tudjuk végül, amire a legtöbb nemet mondtuk, arra mondjuk a legnagyobb igent. Szükségünk van a ragyogásra. A boldogság tündöklésére.

Édesanyám Lúcia. Neve azt jelenti virradatkor, hajnalhasadáskor született. A fénnyel érkezett a Földre. Fénylő élete beragyog sok homályba burkolózott életet. Engem, a gyönyörűségét (Noémi) arra nevelt, hogy arcomat fordítsam a fénybe és másnak is segítsek, hogy tekintetét az égre emelje. A szép szemű Szent Lúcia Dante-nál a tisztánlátás, az isteni megvilágosodás allegorikus alakjaként rajzolódik elénk. Így arcomon lehet bármi, a szememben ott a válasz. A szemünkben a fény sohasem alszik ki. Nincs az a gond, amire a holnap virradatkor ne mutatna megoldást. Ehhez azonban a sötétben is tudnunk kell kik vagyunk. Ha vannak is kételyeink, kérdéseink, félelmeink tudnunk kell mit kaptunk feladatul. Claudius nemzetségéből való, gyönyörűség… nem felejthetem el honnan jöttem és meg kell találnom az igazi szépséget. A nővérem szivárvány, akkor lesz boldog, ha az összes színét meglátják, ha esőt és napot is kap. Az öcsém létező, aki valójával nem hagy feledésbe veszni múltat, s az élet igazi harcosa. Apám virágkoszorú, minden virággal, mérgezővel, védettel, mezeivel, méltóság telivel fűzve karikára, s élete is neve elnyerésért folyik. Nevünk fény a sötétben. Meghatározza milyen fényt hozunk mások életébe: pislákolót, lángolót, önmagát elégetőt, örök mécsest, meleget adót… Ha az igazságot akarjuk, ismerjük meg magunkat.  A megvilágosodás nem a nap erejének függvénye, ránk van szükség hozzá!

Te mennyi időt adsz magadnak a hétvégén?

Annyira fáj a fejem, minden apró sejtemet érzem. Ez egy fáradtabb nap.  S előfordul, hogy egy-egy ilyen időszak elhúzódik. Rossz napok, nehéz hetek, gyötrelmes hónapok, netán végtelennek tűnő, fojtogató évek. De ettől, ettől még az élet szép.

Van, hogy annyira sírok, hogy fuldokló hüppögésbe megy át a zokogás és csak a hidegzuhany segíthet rajtam. De ettől még érzem, boldog az életem.

Mindannyian be tudnánk számolni szívszorító gyermekkori pillanatokról és sokunknak nem volt „gyerekszobája”. Nem egyedül vagyok a világon, akinek elváltak a szülei, de azok, akik kitartottak egymás mellett, ott sem csak a habcsók szerelemről szóltak a mindennapok. De ettől még órákig tudnék mesélni a gyermekkorom könnyed, szeretetteli, biztonságos és felemelő pillanatairól. S biztos Te is elő tudsz kapni pár jó pillanatot a zsebedből…

Én mikor babákkal játszottam el a jövőt azt hittem, ha rátalálunk az igazira, az tökéletes lesz. Mikor először hallottam veszekedni az egyik osztálytársam szüleit, akikről azt hittem, hogy ők a Mr. és Mrs. megtalálta a boldogságot, egy világ tört össze bennem. Aztán másnap megpuszilták egymást. Végképp nem értettem. A kibékülés, a probléma megoldás mintájáról lemaradtam. Meg voltam róla győződve, hogy a jó kapcsolat egy nagy buborék, mígnem egyszer a nagypapám elmondta, hogy nem fenékig tejfel az élet a sírig tartó házasságban sem. Talán most úgy érzitek, nem mondok semmi újat, de nekem ez a mondat óriási terhet vett le a vállamról. Ha a lassan hatvan éve boldog házasságban élő nagypapám ezt mondja, akkor azt komolyan kell venni, nem csak meghallani, hanem átérezni, megérteni, megjegyezni. Rájöttem, a született feleségeknek is vannak kemény perceik. Emberek vagyunk, érzéseink, kérdéseink sokszor túl bonyolultak nekünk. Rég volt ez már… Túl vagyok azóta számtalan harcon, melyet sikeresen vívtunk meg. Sok csatát megnyertünk a párommal, akinek ma van a születésnapja. Kiálltunk egymás mellett jóban, rosszban. S nem tudom, hogy a háborút megnyerjük-e, mert messze még a megnyugvás pillanata, de ettől még érzem, megéri minden perc, amit a másikkal megosztok, átélek. Könnyebb lenne egyedül? Könnyebb lenne, ha a döntéseink nem vonnák maguk után, hogy elesünk lehetőségektől? Könnyebb lenne, ha ide-oda ugrálhatnánk az időben? Jobb lenne, ha két életünk volna? Talán. De biztos vagyok benne, hogy Istentől pont annyi tudást, ismeretet, érzést kaptunk, ami nekünk, embereknek elegendő ahhoz, hogy igazán szeressünk és ezáltal a Mennyországba jussunk. És ahhoz néha a poklot is meg kell járni. Tudom hova tartok, és így már relatív, hogy mennyire van rossz napom. Valamit valamiért.

Boldog születésnapot szerelmem! A mai buborék neked szól. Neked, aki ezernyi kincsedből a legnagyobbakat nekem adtad. Akivel közösen tanultunk meg válaszolni az élet számos nagy kérdésére. Remélem a buborékokat nem csak én érzem, hanem belevarázsolom a hétköznapok pillanataiba, melyek fájdalmasak is lehetnek, bonyolultnak is tűnhetnek, de ettől még tudjuk, hogy az életünk szép, ettől még kitartunk a másik mellett.

Te beveszed? Malév helyett beszélsz a hó miatt elrendelt iskolaszünetről? Mert mindenki ezt teszi.

Te bedőlsz neki? Hogy egy tablettán múlik, hogy csodának, vagy zörgésnek éled meg a zajongó, akarom írni zenélő ovisokat? Mert a reklám ezt mondja.

Te beveszed, hogy jól áll az új nadrág, amit te is érzel, hogy feszül? Mert az eladó (aki el akar adni) azt mondja.

Te elhiszed? Néha nem érzed, hogy becsaptak? Néha nem gondolod, hogy becsapod magad?

Anyuka reggel az úton lelkesen mesélte, hogy a csecsemőnek lement a láza 10 perc alatt a fájdalomcsillapítótól, ami biztos placebo hatás, és biztos hitte a bébi, hogy a gyógyszer segíteni fog… mert tíz perc alatt biztos nem hatott…hmm. az anyatejjel szívja a kis muki a buborékokat!

A blog hat? Mosolyogsz? Pozitívabb vagy?

Magassarkúban magasabbnak érzed magad. Nem vagy az. Szexi fehérnemű bújik a ruhád alatt, úgy érzed, hogy a csábítás te magad vagy. S ha elhiszed, úgy is viselkedsz, pedig ugyan az az ember illeg a selyemben, mint aki esténként flanel pizsiben diákcsemegét majszol az ágyban. De mégis, érzed a hatást, ugye?

Hathatós trükk mikor valaki rávezet észrevétlenül a megoldásra, te meg úgy érzed megoldottad… Tied a siker. Az ismerős mondat: „de hisz ezt tudom!”

Hány, meg hány dolog van az életben, ha a fenti példák nem is mindig állják meg a helyüket, amikor el akarjuk hinni, hitetni magunkkal, hogy máshogy van.

Ó, ez jó. Hisz ki tudja, hogy van igazán…

Híradó… tudod az esti horror. Néztél már ugye? Imádom a hármas sokkolást. Figyeld meg! Ha tűzről számolnak be, mondanak még kettőt; ha egy karambol a fő cím, lesz még kettő; ha gyilkosság történt, be fognak mutatni régi esetekből párat, ha kell a határon túlról, de meg lesz a nyomatékosítás, hogy átérezd: ez tényleg durva. Aszta mindenit, mennyi gyilkosság, mennyi karambol, mennyi tűz…

Vegyél be placebót! Nézd meg három barátod képét, ahogy boldogan ölelik babájukat és máris jobban vágysz arra, hogy tényleg, a fenébe is, hát milyen jó dolog ez az anyaság!

Nézz buli fotókat és máris megjön a kedved a partihoz.

Vegyél be három jó hírt, és valahogy szebbnek tűnik minden, ami körül vesz.

Hogy ez csalás lenne?

Nem. Csak pozitív pszichológia. Köznyelven: buborék.

Pokolba a hétköznapokkal? Legyen minden nap ünnep?

Legyen mindennap szép. Minden nap jó.

Csilli-villi, összeborulás, kiborulás, feldobódás, öröm és bánat könnyek.

A hét vége a vasárnap.

 Hétfőn kezded.

Elölről kezdheted, újra meg újra, mindig új lendülettel ugorhatsz a hétköznapokba. 

Mégis mennyi-mennyi garfield-ember vánszorog hétfőn, mennyien gondolják kedden: „jajj holnap még csak szerda” és csak csütörtökön kezdenek örülni, hogy holnap végre péntek.  Mitől más a hétvége? Mi a több? S amiért több, azt miért nem akarod minden nap?

Meddig elégszel meg a hétvégével? Hisz minden nap szabad vagy… 

Szeretem a hétköznapok rendjét és rutinját, a lopott egy-két órát az estéből egy vacsinak, egy könyvnek, egy ölelésnek, egy baráti estének. A pörgés, az aktivitás, a munka, a feladatok örömmel töltenek el, töltenek fel. Hihetetlen mi nem fér bele háromszor nyolc órába. Szeretem, mikor a hétköznap rendjébe elfekszik a hétvége. Együtt szeretem őket. 

Mennybe a hétköznapokkal! Told ki az estét… Hétfőn is, kedden is, szerdán is, csütörtökön is és pénteken is találd meg azt a buborékot, amiből szívhatsz egy kis levegőt még akkor is, ha bedarál a robot. 

Nyolc óra után vedd le a kabátod és akaszd fel a vállfára. Kapcsolj ki. Adj egy percet magadnak, egy percet a másiknak. Bújj bele házi ruhádba, puha pizsamádba és ne nézz a fogasra. Ha aludni térsz, kapcsolj ki, minden várhat holnapig. Ami nem azt már lekésted. 

Adj időt magadnak. Nem varázslat, csak meg kell szeretni az összes napot, az ügyeletit, a megbeszélőst, az utazóst, a három műszakost, a végtelent, a magányost, a várakozással telit, a tegnapot és a holnapot. 

Még tíz sincs… ma még sok mindent tehetsz… egyet mindenképp tegyél!

Annyira csodálatos hópelyhek hullottak ma az égből. Tökéletes, formás, hófehér, törékeny, parányi, puha, hideg kis teremtmények pottyantak a tenyerembe, majd elolvadtak, mint a friss, meleg, vaníliás hókifli a számban. Szánkózó gyerekek, csúszkáló cipők, türelmes autósok, csendes világ. Ámulatos világ. Mindig is szerettem a télnek ezt az ellentmondást nem tűrően óvatosságra, lassúságra, fehérségre intő arcát.

Ha valami okból nem itt élnék fájó vágyakozással gondolnék a négy évszakra. Az esőáztatta őszre, a zizegő levelekre, a színpompás lombkoronákra, a langyos szélfútta szeptemberi kirándulásokra a Mecsekben. Álmodnék az izzasztó kánikulát hozó nyárról is, a port felverő zivatarokkal, a szelesebb, pulcsisabb napjaival; és picit a tavasz is hiányozna, mert az is kell a teljességhez, a maga lucskos, melengető, virágot nyitogató, madarat csipogtató szeszélyes őrületével. Legjobban mind közül pedig a magyar tél hiányozna, mikor hóvirágra esik a hó, pulcsira, nagykabát, majd pólóra irhabunda kívánkozik, s szalonnán csüngenek a cinegék az ablakban. Semmiből sem sok, mindenből pont elég.

Nincs vulkánkitörés, nincs mérges pókcsípés, nincs hurrikán és tomboló tornádó. Nem osztjuk meg mindennapjainkat földrengéssekkel. Forrásaink gazdagon ontják az éltető vizet. Tavainkban, folyóinkban piranhák, krokodilok nélkül mártózhatunk meg, erdeinkben nem fojt meg se kígyó, se grizzly medve, de kecsesen cikázik látóhatárunkon belül az őz, s  bőg a szarvas. Nem ijesztő, de pont elég vad a vadon, nem rémisztő, de elegendő témát ad az időjárás…

E téli estén kuckózok a meleg bárány gyapjún és körbevesz hazám. Golyóstollal írom a bloghoz skiccemet, beveszek egy nagy adag C- vitamint egy pohár szódával, és véletlenül sem a Szomorú vasárnapot hallgatom… hétfő van... tündöklő fehér hétköznap. Itt az idő, hogy mi is alkossunk valamit. Egy jó érzést arról, amink van; egy kedves gondolatot azokról, akik máshol keresik most kenyerüket; egy nagy álmot, amely az egész világot megváltoztathatja; vagy csak egy sort, ami rámutat, minden rendben van: nyugalom, jön a tavasz ha itt az idő, és akkor újra töltődhetünk a nap melengető sugarával, de addig fedezzük fel a hópehely tökéletes szépségét. Ne féljünk csendben maradni, önmagunkkal kettesben. Ne az időjárásról beszéljünk, hanem arról, ami miatt szívesebben beszélünk az időjárásról. Lássuk, hogy ha homokba dugjuk a fejünket, attól még nem indul el semmi jobb irányba, de ha hóba dugnánk, tán hidegzuhanyként érne minket a felismerés, rajtunk is múlik a holnap. Ne túl, hanem megélni akarjuk a hétköznapokat. Legyen az utca beton fekete, vagy hófehér leljük kedvünket a mában, lássuk szerepünket a jövőben! Vigyázat: a valóságban nincs súgó.

 

Ma három életet mentettem meg 4,5 dl vérrel. A leggyakoribb vércsoportom van, így sok kell belőle… jó érzés leküzdeni a félelmet és adni magunkból... Néha konkrét dolgokat, néha megfoghatatlan segítséget adunk, kapunk. Egyensúly van. A világ semmivel sem rosszabb, mint bármikor.
Életem legnehezebb pillanataiban mindig akadt valaki, aki megfogta a kezemet. Nagyon szerencsés vagyok, mert nagyszerű embereket ismerhettem meg, akik, ki tudja miért, de úgy érezték támogatnak, meghallgatnak, megértenek.
Van egy csodálatos mondás, miszerint Isten mindig akkora hátizsákot rak ránk, amelyet elbírunk, s ha mégsem, akkor kapunk valakit magunk mellé, aki segít vinni a terhet. Hátizsákokban nincs hiány, néha az a gyanúm párat gratis vállaltam be, pedig nem is kellett volna… megkeményíti az embert a súly, s páncélt növesztünk, hogy ne vágjon a pántja. Így azok, akik sok mindent átélnek, nehezen, de nagyon szerethető személyiségek lesznek. Pont ezért, hogy mindezt kompenzálják, több dolgot elhordoznak, cserébe azért, hogy más a páncél alá törjön és kezét az érzékeny pontokra tegye, érezze milyen érzékenyen dobban a szív… igen ám, de ördögi a kör, ha több dolgot elhordoznak, vastagodik a páncél… Talán több segítség kellene a teherhordásban? Egyre nehezebb beismerni az egyre keményebb embernek, de nem lehetetlen… és ha eljött az idő, hát tessék összerogyni, elfáradni, megsiratni a gyilkos perceket. A buborékok nem a semmiből születnek. Nehéz pillanatok vágyálmai. A rosszból való menekülés a mesébe. Lehet így is élni, hogy a jót keressük, sőt csak így érdemes. A mesék a valóságból születnek…
Mindenki menthet életeket. Cipelheti másokkal együtt rakományait. Sokféleképpen ott lehetünk mások mellett. S előfordul olyan is, hogy a retikülünket sem bírjuk el, de másoknak felkapjuk könnyedén a hegymászózsákját és az egekig futunk vele. Vigyázz, az embert ott ne hagyd, a táska nem érhet célt nélküle. Ha állni akar még, szemlélni az akadályt, nézni a kilincset, álmodni a csúcsról, hát várd meg, míg indulni képes (vagy fuss nélküle a csúcsra).
Akkor add kezébe a buborékot, ha már kész arra, hogy magasra szálljon, mert fentről minden látszik!

 

A blogban azt ígértem igyekszem minden nap észrevenni a szépséget, az apró örömöt, a jót… Csodálatos feladat. Szeretem írni nektek napról-napra a végtelen sorokat. Persze mindig megjelenik a környezet, amelyben rátalálok a töltekezésre. A buborékok mögött ott a háttér. A negatívból tudom előhívni a képet.
De ma csak a jóról, a szépségről, az örömről írok. Ma az eredményeidre akarom felhívni a figyelmed. Ma a legtöbbünk számára rendelkezésre álló javakra, a tiszta pillanatokra szeretnék gondolni. Az életigenlésről, a világ szép arcáról akarok szavakat festeni.
Te felfigyelsz arra, amikor minden rendben van? Emlékezz életed három legboldogabb pillanatára! Éld át az élményt!
Több beszélgetés szól a panaszról, a nehézségekről, arról mi nincs, mint arról mi van. Pedig milyen jó együtt nevetni, megosztani a jót. Mesélni a sikerekről. Továbbadni a szép perceket.
Az mlm-rendszereknek szerintem ez az egyik csodája, hogy az emberek tovább akarják adni a „valamiben való hitüket”. A jót mondják, a lehetőségről beszélnek. S, még ha néha akadnak is piramisjátékok, vonzó sokak számára a lehetőség, hogy pozitív gondolatokat fújnak fel egyre több embert befogadó méretűre. Ezért működik. Kell az öröm! Nem igaz, hogy az emberek jobban szeretnek más bajáról hallani. Ne attól érezzük jobban magunkat, ha másnak rosszabb. Sok álmos hivatal van, de sok a csevegő, nevető, élő civil is.
Olyan csodálatos napom volt és semmi okom rá, de mégis szárnyalok… nevetés… aztán ketten nevetünk… a harmadik figyel… morcos arcára lassan mosoly rajzolódik… és pillanatok alatt már négyen vihogunk… végre öröm! Miért? Nem tudom, tényleg nem! Talán a hideg kifagyasztott belőlünk minden rossz gondolatot és szükségünk volt a másik melegséget adó szeretetére, a közös örömre.
Körbe tekintek: Olyan jó, hogy van ágyam, s a kályha ontja a meleget. Olyan jó, hogy nem fáj éppen semmim. Csodás. Fáradt vagyok, álmos vagyok… nincs erőm ma kritizálni, javítgatni, megmenteni a világot. Hát csak hátradőlök és örülök annak, ami van. Szerencsére nem sok, nincs is vele gond.
Csak nézd az édesanyjához bújó gyermeket, a családjáért dolgozó férjet… csodálkozz rá az elem nélkül működő dolgokra: a szívünkre, a napra, a megbocsátásra… ezek akkor is vannak, ha nincs miből és miért.
Olyan csodálatos, hogy Isten hagyja, hogy hibázzak, elessek, elgondolkodjak, letérjek az útról, vagy éppen elvesszek, mert leírhatatlan az eufória, ha javíthatok, ha felállhatok, ha megoldásokat találhatok, ha megkerülhetek.
Milyen jó sírva nevetni, mikor már fájnak az izmaid a nevetéstől. Ma tettem pár apró lépést, mégis nagyobbnak látom, mint az óriási csaták győzelmét. Tudod miért? Megosztottam másokkal az örömöt. Aztán nevetni kezdtünk és ki tudja, ki tudja miért nem hagytuk abba.
Örülj velem! Fordíts hátat egy percre a búnak és nevess egy ostoba viccen, ha nincs jobb. Életigenlés! Éljen az akarat! A világ világossága mindenkiben ott lapul, a szívedbe írva!
Mikor nevettél egy jót utoljára? Van minek örülni!

 

Zsarátnok. Ennyi marad nehéz időkben.

Milyen szemüveg van rajtad? Feketén látsz mindent, vagy ezer arcával pompázik a világ? Ha körbe nézel, látsz sok kétségbeejtő dolgot. Kinek-kinek más az elviselhetetlen, megoldhatatlan, vagy annak tűnő fojtogató akadály.

Egyeseket hitel csapdák tartanak fogva, miközben unokáik nőnek fel, egészségesen rohannak bankról bankra, vagy éppen egy idegen mosolyog rájuk az utcán, de mindebből semmi sem látnak, mert a probléma elhatalmasodik rajtuk és napról-napra megoldhatatlanabbnak tűnik a helyzet…

Mások egészségi helyzetüket vennék meg vaskos pénzkötegekért, de azt nem árulnak a közértbe, így úgy érzik hiába minden, amit elértek, ami van, mert nem ér semmit. Pedig hány embernek segíthetnének és kitudja, talán a lélekben lakozik a gyógyír…

Míg sokan az elhagyatottságtól szenvednek és egyre inkább magukra zárnak minden ajtót. A társaság szó idegenné, taszítóvá válik és nem értik, hogy maradtak egyedül.
És vannak, akik mellett ott van minden, mégis keresik mi nincs. Félnek, hogy elveszítik, és a rettegés miatt egy percnyi nyugalom, öröm sem akad a tökéletességben.

A gyanú, hogy velünk is megtörténhet, valós. (Emlékeztek a biztosítós reklámra, ahol mindenki azt hitte, hogy csak a másikkal történhet meg a baj?) De a világ nem halad a vég felé! Beszélgess háborút megélt nagypapáinkkal. Persze ők is látják a jelen harcait és fegyvereit, melyek emberéleteket kívánnak. De ők már azt is tudják, hogy jön jobb idő. Mindenkinek eljön a maga ideje. Lásd, hol kellesz, mit tudsz tenni, segíteni, mérd fel a problémákat, de ne takarózz a világ bajával, ha arról van szó, hogy szabadon dönthetsz a jó győzelmében. Nem csak dönthetsz, tehetsz is érte.

Ha csak a fekete szemüveget hordod, az életedben is előkerülhet pár fekete folt. Próbálj fel egy türkiz lencséjűt és hidd el, hogy a statisztikák válásokról, betegségekről, balesetekről nem predesztinálják a te életedet is. Lehet más utat is választani, mint amit a bulvár megkíván. A földön mindig jelen volt a szent és a profán…

Ha rakunk fát a tűzre és kap levegőt, akkor begyullad a láng.
 

Őszintén kérdezem, te szereted a hazugságot? Meghallod, mikor emberek magasabb hangszínre váltanak? Egyeseknek órákat trillázik a hangjuk és túláradó mosolyuk már ki tudja, mit takarhat…

Én őszinte ember vagyok, vaskalaposan szókimondó, nem tudok disztingválni, legyen szó hierarchiáról, kegyes hazugságról (ilyenkor rendszerint az arcom árulna el, önálló életre kel és fintorog), vagy az életemről. Te is jártál már úgy, hogy kiforgatták, amit mondasz, vagy meg sem akartak hallgatni?

Sok helyzetben akkor tudnánk jól működni, ha kivennénk a gerincünket.  Én még porckorongjaimat sem akarom koptatni. Ha valamit gondolok: mondom. Ha másképp gondolom: elnézést kérek és javítom. Szerencsére meg van az egyensúly, mert bár őszintén elmondok mindent elsőre, másodikra, harmadikra… soha nem alkotok rendíthetetlen, beskatulyázott véleményt senkiről, mindenki kap minimum három esélyt és mindenkiről a jót feltételezem, amíg be nem bizonyul az ellenkezője és még azután is tudom, hiszem, hogy ember, ezért jó.

S, ami még nagyon fontos, attól, mert valakivel valamiben nem értek egyet legyen szó szakmáról, érzésekről, stílusról, ízlésről még tudok benne sok mást szeretni. De bizony elmondom azt is mivel nem értek egyet… és mit gondolsz… ezek után ő még akar bennem valamit szeretni?

A liberalista nevelés nem az őszinteségre épül… Most lopom a következő frappáns gondolatot, de nagyon illik ide… a pincsi fejét folyton simogatják indokolatlanul, nem is tudja miért a simogatás, nem is érti mi a jó. A kutya, akkor kap gazdájától dicséretet, ha tett valamit, akkor is egy érintést. Érti miért kapta. Melyik nagyobb szeretet? Amikor hagyják, hogy belső indítatásból tegyed a jót, vagy amikor külső visszajelzések elhitetik, hogy minden jó, amit teszel?

Anima Sound System énekli a következőt: „Hazug legyen, mint egy túlexponált képen”. Nem akarom, hogy az életem túlexponált legyen. Túl színes, túlcsorduló. Legyen fekete-fehér, hagyományos, tartós, tömör, érthető, őszinte. Mert mind mondottam nem baj, ha nem értek mindenben egyet (sőt nem kell, nem erről szólnának az emberi kapcsolatok, de az értékrendem elég szilárd, nem fér bele semmi, ami álságos.

Igyekszem tisztelni azt, aki másképp vélekedik a fentiekről (bár még gyakorlom). És tisztelem magam is, hogy nem hagyom kipukkasztani azt a buborékot, amiért mindenki saját maga felelős, ezt pedig úgy hívják: becsületesség.

Ha véleményt mondok valamiről, nem felejtem el, amit az Újszövetségből tanultam. Jézus nem a bűnöst, hanem a bűnt ítéli el. Én nem ítélek el, nem az én posztom! De értékelem a tetteket, a szavakat, a gondolatokat, a nonverbális jeleket, a környezetemet. Nem az embert, mert egy-egy pillanat, egy cselekvés, egy szó, egy érzés nem az ember. Ezért is kár, hogy az értékelést sokszor velem azonosítják.

Ha úgy érzed sarokba szorítottak, nézz körbe. A sarokban is fel tudod emelni a tekinteted, fel a létezés felé. Mást mutat már a kép? Lépj ki a sarokból. A cél szentesíti az eszközt?

 

Hogy ki vagyok én… nos erre sok válasz létezik. Hogy ki vagy te? Arra is… ne menekülj. Kezdjük a hetet a barátainkkal… Komolyan vágjunk bele, de igazán... nem csak öt perc szárnyalást kérek! A mai napi óriás rózsaszín buborék áradata róluk szól. Válaszolj a fenti kérdésre, úgy, hogy sorra veszed barátaidat és azt a képet, amit ők rólad látnak…

Persze ott a család is… tudom… direkt nem említettem, mert ők szeretnek minket bármilyenek is legyünk (még ha ez nem is tapasztalhatja meg mindenki, biztosan tudom, hogy csodás kapocs)… a barátokért már egy lépéssel többet kell tenni, egy érzéssel, egy öleléssel, egy őszinte mondattal többet. Bizony, ezért egyre kevesebb az igaz barátság… nyíltság, őszinteség és elfogadás nélkül lesz egy rakás haverunk, amíg zörög a szekér, de igaz barátok, csak igaz kapcsolatokból származnak. A jó hír, hogy a barátainkat mi válogatjuk meg. Tudod, embert barátjáról…

Nem kell, hogy sok barátod legyen, de kell, hogy legyen!

Van legjobb? Van, aki mindig az agyadra megy mégis oda vagy érte? Van, akik képes évekre eltűnni és úgy jelentkezni ismét, mintha mi sem történt volna? Van, akit mindig te keresel? Van, aki folyton keres, ha akarod, ha nem? Van, aki mindig a legjobbkor kerül elő? Van olyan, akit bizony fel kéne, hogy keress? Van olyan, akit megbántottál? Van, aki mindig akkor jut eszedbe, mikor padlóra kerülsz?

Hányan vannak, akik mindig olyan tekintettel néznek rád, hogy érzed EMBER vagy?

Vannak olyan kiállhatatlan napjaim, hogy én nem bírom elviselni magam, de ők igen! Ismernek engem. Hiába minden morgás, ők mégis mosolyogva, higgadtan néznek rám és valami olyat látnak bennem, amit csak a barátok látnak. Mikor feladnám, felkarolnak, rám üvöltenek, vagy csak megölelnek. Ha elszállnék, lehúznak a földre. Ők azok az emberek, akik szeretnek úgy, ahogy vagyok. S most, hogy nagyon nem érek rá, most is tudják, hogy bármikor itt vagyok, ha kellek. Ők azok, akik átlátnak a sminken, akik a szemedben olvasnak, akik tudják mikor fájó, mikor öröm a könny a szemed sarkán.

„Akit megszelídítesz, azért felelősséggel tartozol.” Bajban is vagyok sokszor, mert sok kis hely van a szívemben, annál kevesebb idő a naptáramban. Nem is arról vagyok híres, hogy születésnapokkal és névnapokkal van teleírva a naptárom, így gyakran bár a csillagokat is lehoznám nekik, mégis elfelejtem, hogy öregszenek… szerencsére javuló tendenciát mutatok, de a lényeg nem is ez!

Nem kell, hogy sülve-főve együtt legyünk… a legjobb, ha felelősséggel gondolkozom magamról is… mi több, boldog vagyok… mert ezzel őket is boldoggá teszem… egy picit Dolgozom is ezerrel, hogy így legyen. S, ha én boldog vagyok, hát mosolyom szórom szerte szét (ahogy azt Demjén Ferenc számában hallhatjuk).

Facebook ide vagy oda… néha kapcsolatrontó és nem kapcsolatháló… személytelen… blabla… de mégis milyen jó, mikor egy barátunk megosztja az esküvői, majd a babája fotóját, a diplomaosztóját, vagy bármi fontos eseményt, jó pillanatot az életéből… hány ismerős derül jó kedvre (ha csak egy másodpercre is) együtt örülvén a barátjával.

Életünk szappanbuborékjai között fontos szerepe van az apró figyelmességeknek. Egy biztató mosolynak, egy vállveregetésnek, egy köszönömnek, egy közös programnak…
Jó kapni… de adni az igazi… Küldjetek egy képeslapot, egy sms-t, egy e-mailt, egy levelet, egy csokit, vagy utazzatok el egy jó baráthoz. Adjatok legértékesebb kincsetekből: az időtökből!  Olyan ez, mint a tékozló fiú esete… nincs olyan, hogy ne fogadnád vissza azt, aki igaz barátod volt. Mindenkinek jár még egy esély. Kérj és adj egy sanszot annak, aki elveszett az éterben… Tedd meg te az első lépést…  Ha valaki kopog, nyiss ajtót! Ha valaki elfordul, tartsd ott a tekinteted addig, amíg újra rád emeli arcát. Kérdezd meg értő figyelemmel: Hogy vagy?

 

Elköteleződés. Nem kompromisszum, nem behódolás, nem elfogadás, nem beletörődés, nem bátortalanság, nem a legkisebb rossz, nem ez éppen elég lesz, nem jobbat úgysem találok, nem beszállok a buliba, amíg élvezem… hanem pont ennyi: Elköteleződés.  Elengedhetetlen eleme a döntés, a szabad akarat, a hit és a hűség.

Vannak, akik nehezen lépik meg, illetve ez nem is lépés, elhatározás, döntés… vannak, akik egész életükben mellőzik és vannak, akik abban hisznek, hogy csak azt csinálod igazán, amit teljesen csinálsz, minden porcikáddal, szíveddel, lelkeddel, eszeddel…

Egyesek a hivatásukban, mások a politikában, míg megint mások egy tevékenységben élik át. Sportban, vagy hobbiban, de rossz dolgok iránt is megtörténhet (nem erről írok ma).
A legtöbbször ahhoz, hogy elköteleződjünk, szükségünk van elég információra, tudásra, tapasztalatra, bátorságra és hitre (mert mindent nem tudhatunk!). Előfordul, hogy hibásan tettük… vállalkozást indítottunk és egy nagy csőd az egész… belehalunk, vagy megrázzuk magunkat és rendbe hozzuk, netán másképp döntünk és beismerjük, hibáztunk.

A párkapcsolat az, amely az én ars poétikám szerint a legtöbb esetben megmenthető, ha meg van az elköteleződés. Sokkal többször lenne megmenthető, mint azt manapság látjuk… vagy nem is volt elköteleződés az „igen”? Hát mi volt? Talán. Lehet. Esetleg. Igen, ha. Igen, de.

A ciszterci nővérek oldalán találtam: „A latin oblatus szó jelentése – odaadott, felajánlott.”

„A legtöbb ember annyira boldog, amennyire lenni akar” – Ó hát a boldogság mellett is elköteleződhetek? Igen. Rajtam áll, hogy merre emelem az orcám!

Derűs hétvégét!

 

Egyesek szerint már a génjeinkben is emlékeket hordozunk, melyek meghatározzák életünket. Kulcsszavak! Mindig szerettem azokat a tanítókat, akik az órájukon izgalmasan, érdekesen, szerteágazóan, de egy gondolat köré csoportosítva öntötték fejünkbe a tudást. Kulcsszavak. Nagyszüleinknek is vannak, voltak történeteik, szavaik, melyeket ezerszer elmondtak, mintha soha nem tették volna, mintha feladatuk lett volna, hogy örökre megtanítsák nekünk. Kulcsszavak. Anyánk állandó óvó mondatai, apánk szigorú szavai.

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik ritkán szólalnak meg, de ha megteszik mondataik napokig a szívünkben visszahangoznak. Hogy gondolkoznak míg csendben vannak, vagy kémlelik mikor van szükség a hiteles szavakra, nem tudom…

A buborék elszáll, a blog megmarad.

Íme a kulcsszó: Keretek. - Életem egyik legfontosabb szava. A legrosszabb napokban is mentőöv. Szeretem a szabályokat. Jó lenne kereteket szabni az érzéseimnek is, de az nem megy. Kompetencia – ha mindannyian tudnánk, mikor meddig vagyunk képesek egy-egy szerepünkben megalapozott döntést hozni és mikor van szükségünk segítségre, talán máshol tartana a világ. Keretek, melyek alapot adnak a szárnyaláshoz, a kreativitáshoz, a bátorsághoz. Kell a szabály a gyermeknek, kell a felnőttnek is, még ha a kulturális liberalizmus hívei kommentálni is fogják mérgükben a blogomat.

Aki sokat markol, keveset fog. Kellenek kulcsszavak, nem is írok körítést.

Erkölcs. Mérték. Szabadság. Boldogság. Szeretet. Irgalom. Család. Hit. Tudás. Erő. Bátorság. Alázat. Közösség. Társ. Őszinteség… mennyi kulcsfogalom, melyek segítenek, ha úgy tűnik minden elveszett.

Neked van olyan kulcsmondatod, ami a legrosszabb napon is dübörög a fejedben, hogy szét ne ess?

Isteni csoda az élet!
Meg tudod oldani!
Ez egy ilyen időszak!

Ha nincs, én azt írom neked, amit hat év alatt a gimnáziumban írtak a szívembe, s az óta sem alszik ki fénye:
„Lángolj és világíts!”
/ Sz. Bernát / Ciszterci Rend hagyományából való jelmondat.

 

A legtöbb dologra az életben nincs biztos válasz. Gyermekkorunk társasjátékaival ellentétben a felnőttkor játékainál sokszor nem találunk játékszabályt. Hogy kik nyernek, akik mennek, vagy akik maradnak; akik mernek, vagy akik kivárnak; akik minden mezőre rálépnek, vagy akik kimaradnak egy lépésből, akik börtönbe maradnak a hatos dobásig, vagy azok, akik kihúznak minden szörnyűséget tartalmazó szerencse kártyát (soha nem értettem gyermekként, hogy az ellenfélnek vagy nekem szerencse), netán azok, akik kört ismételnek - bizonytalan. A mérkőzéseknek vannak nyertesei, de nincs recept arra, hogy ki nevet a végén. Sokan vannak, akik esküsznek, vagy hisznek, ebben-abban, ezáltal kapnak egy alapot arra, hogyan kell játszani, de a végét, hogy meddig kell jónak lenni, mikor kell bűntelennek lenni (mindig persze… jól hangzik) és hogy sikerült-e nekik, nem tudják. Remélik, hiszik, bíznak benne. Viszonylag világosnak tűnik, hogy ki a fekete bábú és ki a fehér (véletlenül sem bőrszínre gondolok), és az értelmező kéziszótár pontos meghatározást ad arról, hogy kik a parasztok, a királyok, királynők, futó(bolondok)k és én biztos vagyok benne, hogy ki a bástyám. Isten, az én erős várfalam, én vagyok, aki vagyok és lovaim az erények. Keresem a szavakat az élet játékára, nem szeretném, ha ez a mai bejegyzés egy tabura, vagy egy activityre hasonlítana inkább. De nem vagyok könnyű helyzetben, mert vannak olyan arcok, akikről már a gyerekkori számítógépes játékok sem határozzák meg, hogy a gonoszak, vagy a jók közé tartoznak. A mesékben egyre kevésbé egyértelmű kivel is kéne azonosulnunk, úgy tűnik a gonoszak egyre szerethetőbbek, a mostohák egyre többen vannak, a szegény legény egyre életképtelenebb, a jók szánalmasak, vagy kiderül a végén, mégsem azok, akinek látszanak. Ennek a fele se tréfa, még a végén kiderül, hogy egy-egy furcsa figurára van szükségünk ahhoz, hogy mi magunk végül jó irányba induljunk, ahelyett, hogy a jósággal kikövezett úton a pokolba fussunk be tévedésből.
Egyesek rizikóznak, egy lapra tesznek fel mindent, sokan blöffölnek, hogy kimásszanak a bajból, néhány játéknál bizony nem megy zsírozás nélkül és előfordul, hogy csak akkor kerülünk előrébb, ha mással felhúzatunk négy lapot. Mondhatjuk, hogy közösek a szavaink, de vajon ugyanazt gondoljuk-e egy képről, egy élethelyzetről, egy jelről. Hol siklanak félre a gondolataink és hol találunk rá arra, aki ha nem is az igazi – mert ki szeretne mindent megkapni, akkor miről szólna a játék? – de pont az, aki nekünk kell, hogy megértse a rajzainkat, a szavainkat, a jelzéseinket?
Nem áll össze egy bejegyzésben minden képkocka, az életünk nem 5000 ezer darabos puzzle, az sokszor egy hídnak is kevés… de minden bejegyzés mondhat neked valamit arról, hogy merre keresd a gyilkost, a megoldást, hogy ne maradj örökös hunyó. Olvass sokat, mindenfélét. Borzongj sci-fitől, sírj a romantikusok túláradó érzelmein, kacagj a komédián, versekben keresd „mit akart mondani a költő” (nem akart semmit mondani, amit akart mind leírta!), mi az, amit te már megértesz. Olvasd újra, nézd újra, játszd újra. Langyos, meleg, forró… vigyázz nem tudod másnak átadni a forróságot, ha rátalálnál - megégetnéd csak! Nem igaz, hogy skatulyázhatunk sorsokat, mert nincs két egyforma ember. Én láttam már olyat, aki a legolcsóbb telekkel nyerte meg a Monopolyt!