Azt hiszem úgy kezdődött, hogy orvos leszek… volt egy kistáskám fehér műanyag, kis piros csattal és piros kereszttel. Benne plasztik sztetoszkóp, lázmérő, meg néhány olyan dolog, amiket orvosok nem használnak, de a maciim egytől-egyig meggyógyultak tőle.

Az anyuka az alap volt, amióta megkaptam az első babám, arról az örömről már nem is beszélve, mikor az első rózsaszín babakocsi tulajdonosa lettem, csak addigra már annyi gyerekem volt - macik, babák és egyéb plüssök személyében - hogy nehezen fértek el egymás mellett a csemeték.

Mikor a szüleim elváltak, nem csak a babakocsi tört össze egy nap véletlenül a traktor kereke alatt… Ügyvédek, hivatalok, pszichológusok… a több éves gyermek-elhelyezési per megtette hatását, mindennél jobban bíró akartam lenni, aki ül, ül ott fent magasan a kalapácsával és tönkre teszi az életét egy csomó embernek. Biztos voltam benne, hogy én jobban csinálnám. Nem szednék szét testvéreket, nem faggatnék gyerekeket hülyeségekről… Az óvodát így kezdtem… farsangkor a mamám mégis őszirózsa jelmezt varrt nekem. Újra előkerültek a babák és a kockás pokrócon Barbie és Ken családot alapítottak és örök hűséget fogadtak egymásnak… Nem tudom, hogy alakult a sorsuk, de mindenesetre együtt ajándékoztam tovább őket évek múltán – ne rajtam múljon a dolog.

Általános iskolában is jöttek az érdekesnél-érdekesebb elképzeléseim: pécsi akartam lenni, balerina, énekes, táncos, szinkronúszó… pedig se úszni nem tudtam, maximum gurulni, így balerinának is pocsék lettem volna, azért titokban néha ugrabugráltam kicsit.

A színészet nem tudom mikor jött… gimi előtt, vagy már közben. Ez a terv egészen a felvételiig kifutotta magát. Az újságírás egy három hónapos állásig jutott. A kereskedelem soha nem volt álom mégis évekig munkámmá vált, s nem panaszkodom, ott is megtaláltam a kis saját világomat. Kamaszként asztalon volt még a tanár, író, de ha emlékeim nem csalnak még az apáca is előkerült valahonnan. Nem könnyű a pályaorientáció. Szenvedtem is, hogy nem találom az édesanya szakirányt a felvételi tájékoztatóban, így a kommunikáció szak és a bölcsészek nyílt napját néztem meg, csupa pesti egyetemen.

Soha nem felejtem milyen határozottan tudtam 18 évesen mi leszek… mégis azóta ezer lehetőséget fedeztem fel a világban és magamban és egy diploma kellett ahhoz, hogy tudjam, mi legyen a második. Szerencsés vagyok, mert hivatásra leltem és minden fontosabb álmomból megőriztem egy kicsit másodállásokban, hobbikban, az életemben.

Bátorság, támogató környezet, információ, kitartás, céltudatosság, akaraterő, hit, tehetség, tudás – sok minden szükséges, ahhoz, hogy életre hívjuk a bennünk rejlő értékeket, de a legfontosabb, hogy soha ne higgyük el, még magunknak se, hogy kevesebbre vagyunk hivatottak, mint a tökéletességre törekvés!

Kártyavár. Néha összedől. Tudom. Szomorú, mert olyan szépnek tűnik, és annyi munka van benne. Vannak, azonban olyan helyzetek, amikor dönteni kell és el kell dönteni minden alapot, ha magasabbra akarunk jutni és nem megállni a végtelen előtt.

Veszteségek. Igyekszünk elkerülni, hogy bukjunk a kocsin, a házon, a hitelen a befektetett éveken. Mégis előfordul, hogy el kell engednünk mindent, hogy visszakapjuk a biztonságunkat. Áron alul kiszállni a kocsiból és áldozni egy biztonságosabbra kicsit többet; visszaadni az otthonunknak hitt kulcsot, aminek egyetlen tulajdonosa mindig is a bank volt és inkább választani a családi békét, a nyugodt álmot; elismerni, hogy rosszul mértük fel a lehetőségeinket és újakért lelkesedni. Külön otthon helyett egy többgenerációs együttélésben meglátni az értelmet. Az elmúlt évek visszasírása helyett észrevenni az előttünk állókat…

Igen, sok út vezet fölfelé… lehet lehajtott fejjel, felemelt lélekkel, énekkel, kertészettel, művészettel, könnyedén, csendesen, közösen, lelkesen, félelemmel, könyörögve, dicsérve is imádkozni. Ki az egyiket, ki a másikat érzi magáénak…

Lehet félig, alig, észrevétlenül, őszintén, egészen, odaadóan, visszafojtottan, önmagunkért és másokért is élni...

Egyet nem szabad! Nézni, nézni a romokat és nem újraépíteni a széthullott kártyalapokat. Benne van a pakliban, hogy újra jön egy szellő, de talán, most egy másik lap lesz alul, máshol érnek össze az élek, nagyobb tapasztalattal építünk, és több támaszt keresünk. A romokból épülhet fel az újabb vár, magasabb, vagy csak stabilabb, szebb, vagy egyedibb… s talán olyan gyorsan újra tudjuk építeni sokadszorra, hogy már nem is vesszük észre, ha megdől egy kicsit.  All in – ezzel lehet nagyon nyerni

Hétfő van, az első nap. Eltűnt a napocska, ezért arra gondoltam ma nem kezdek mély filozofálgatásokba. Pedig téma jött velem szembe bőven. Percenként buborékok úsztak át az esőről és hidegről tudomást nem vevő biciklivel közlekedő buborékíró előtt. Hallottam gyermeküktől búcsúzkodó szülőket a suli bejáratánál, ahogy még gyorsan egy mondatot adnak fiúknak, lányuknak, mely az aggódásról, a szeretetről, a féltésről, a gondoskodásról mesélt. Láttam, ahogy őszintén nyit felém egy idegen, bizalmat szavaz, és valóban elhiszi, hogy jót szeretnék neki. Éreztem, hogy az esőtől végre frissebb a levegő és a rossz idő csökkentette a forgalom zaját. S egy fárasztó tréningről hazajövet csiviteltünk a kollégákkal, mindenről, amiről fontos lenne sokat, hosszan és sokszor írni…

De maradjunk a könnyed szórakozásnál… keressük meg, hol van a távirányító!

A minap felugrott az interneten az egyik szolgáltató bannerje: "Három az egyben csomag a család békéjéért"; "Segítünk lefoglalni a családot" – Ha nem lenne érthető elsőre, tv+internet+telefon csomagokat reklámozott a cég. Azta!!! Szegény marketinges és a célcsoport akiket ez meggyőzött, remélem ezek nélkül is rátalálnak a békére, és el tudják foglalni magukat… de hogy a buboréknál maradjunk, ilyen hideg napokon, valóban jó kis program lehet akár a tévé előtt kucorogás is. Néha nem kell több a nap túléléséhez, bonyolultabb egy amúgy is fárasztó hétköznapba, mint párunk vállán egy plüss pokrócba tekerve, teát szürcsölgetve, mint két dinnye, csak nézni ki a fejünkből valami cukormázas filmre a tévében.

Nincsenek mindennap világmegváltó tervek, eget-rengető történések, „AHA élmények” és nagy beszélgetések. Nincs mindig erőnk hősnőnek és hősnek lenni. Sőt előfordul, hogy a legrosszabb formánkat az kapja meg a nap végén, aki a legkevésbé érdemelte, de ha vannak apró kis szokásaink, szeánszaink, azokkal át lehet vészelni az ilyen borongós napokat –persze csak párat – amíg lesz erőnk asztalhoz ülni, tiszta vizet önteni a pohárba, és figyelni arra, aki igazán fontos nekünk. Mert a külsőségek és a megszokások is fontosak, bizony számítanak, de a lényeg a lélek buzgósága.

Ne higgyük el, hogy a számítógép, a tv, a rádió, vagy bármi illúzió világ könnyebb, hamisabb öröme elég lehet nekünk, embereknek. Mi ennél többre születtünk, ne váljon a szokásunkká. Ne engedjük, hogy többek legyenek, mint egy-egy alkalom, hogy egy sorozat megelőzze a csivitelő gyermeket, akinek viszont jó napja volt és mesélne végeláthatatlanul, hogy egy fantasy játék legyen a felfrissülés, a kikapcsolódás a megfáradt munkanapok után fantasztikus társunk lenyűgöző ötletei helyett, hogy egy semmiből jött kacagás elvegye az érétkét a hétköznapok csatái után érzett győzelmek diadalának. Ritkán válasszuk csak a könnyebb utat, az emberi vívmányokat, ha alapot akarunk az életünknek, a párkapcsolatunknak, a családunknak. Keressük a természetes, az emberközeli és az örök dolgokat. Azokat az alapértékeket, melyekről senki nem ír tudományos esszét, hogy árt vagy használ… amikről látta Isten, hogy jó és akkor eljön majd a hetedik nap és az ember megpihen és ünnepel.

...Nem az nem akkor van, amikor a kávék száma fordítottan arányos az alvással töltött órákéval! Nem írnak róla az indexbe, nem készül róla érettségi bizonyítvány. Nincsenek tételek, s mi több vizsgáztatók sem faggatják, kémlelik és rémítik halálra az embert, de az előbbihez azért van köze!?

A jelentkezés és tantárgyfelvétel akkor zajlik, amikor anyukád és apukád úgy gondolják, hogy ő már pedig gondolnak egy nagyot… ekkor egy zárthelyivel kezdődik úgy kilenc hónapig a vizsgaidőszak, ami egy elég komoly mestervizsgával zárul, pontosabban még csak kezdődik… a szóbeli feleletekre 1,5-2 évig várni kell, írásban pedig csak 6-7 év után kell számot adni tudásodról.  Gond az, hogy amíg tart a kurzus elég szubjektív értékeléseket kapsz, s mit több választhatsz magadnak értékelő rendszert, az öröklöttek mellé. Vannak uv-k és ismételt tantárgyfelvételek. Résztveszel előadásokon, különböző projektekbe. Felmérheted a tudásod egyedül és csapatban is. Jó a folyamatos önértékelés, de érdemes gyakran a vizsgáztatóhoz fordulni és rábízni magad, kérni, hogy segítsen megtalálni a helyes megoldásokat… mert bizony itt nem a papírok fognak számítani és a nyelvtudás, sőt a számítógépes ismeretek sem jelentek előnyt a felvételinél…

Halasztani nem lehet. Az életed már rég elkezdődött. Dönts a jó mellett ma!

„Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”

Persze félünk. Mindenkiben van félelem… Kiben több, kiben kevesebb, de szükség van egy parányira. Tudnunk kell, hogy van gonosz, akkor tudjuk megtagadni, ellene mondani. Amíg nem fedezünk fel egy problémát, nem is gondolhatjuk úgy, hogy meg kell oldani. Ha felismerjük erőnkkel, szeretetünkkel, józanságunkkal képesek leszünk bármit helyrehozni.

Kiért tartozunk felelősséggel? Minden idegenért, aki szembe jön velünk az utcán, s remegő kezét felénk nyújtja? Csak azokért, akiket ismerünk? Vagy azokért csupán, akiket szeretünk, megszelídítettünk? Kinek adjunk megújuló erőnkből, végtelen szeretetünkből, mértéket adó józanságunkból és kivel osszuk meg félelmeinket?

Talán sokat írok. (Apukám szerint változó gondolataink nem publikusak.) Sokat beszélek, kattog az agyam. Sokat gondolkozom, hogy ne repítsenek idő előtt a mennyig a buborékjaim, de mindennél több érzés van bennem. A szembe jövő idegen a cselekedeteimet vizslatja, az ismerősök a szavaimat hallják, az olvasó a gondolataimat vizsgálja, de a szeretteimhez az érzéseim is eljutnak, az erőm, a szeretetem, a józanságom.

Nem menekülök – írok, beszélek, gondolkozom. Itt vagyok – érzek. Kész vagyok.

A kilencedikei buborék valós eseményekre épül, ne olvassa el az, aki nem szeretne látni, érezni, hallani, mert a fiktív élete elég neki. Aki úgy érzi könnyebb megmaradni a közeli, fájdalmas valamiben, mint minden erejét összeszedve kilépni a semmibe, megállni egyedül, a saját lábán, szembenézni a kérdésekkel a veszteségekkel és a céljaival, hogy rátalálhasson a távolinak tűnő jó.

Ne kezdjen bele az olvasásba, aki járt már segítőszakembernél, de teljes mértékben biztos volt benne, hogy a szemben ülő nem is abban akar neki segíteni, ami a problémája és egyáltalán, hogy lehet szakember az, aki nem segít megmaradni, kitartani abban, amit csak kicsit meg kéne szerelni. Hát nincs ennek a pszichológusnak egy csavarhúzója, varázspálcája? – tette fel a kérdést… miért lépjek tovább, ha mások sem teszik? Azonnal kattintson máshova, aki szeret szenvedni. Köszönöm.

A folyó hol gyorsabb, hol lassabb sodrású. A part képe változó, éles sziklákat, homokos part vált, méregzöld rétet, puha pázsit követ. Kanyarok és zuhatagok, szakadékok és felföldek… végtelennek tűnő hosszúság, mindenki egy helyről indul, de máshova ér. A parton állók, nézik-nézik a folyót, nem merik beletenni a lábukat… sejtik, hogy ott jó lehet, látják a különböző sodródó, úszkáló, kapaszkodó, lebegő, fuldokló, vízen-táncolók népes hadát. De várnak. Várnak valamire és talán soha nem ugranak fejest, talán ott halnak meg, ahol születtek. Szép persze a vízen a csillám, a hullámok hangja a kavicsokon mennyei dallamokat sejtet, de mi az ahhoz képest, mikor a habok közt az összes kavics sodródását hallhatod, mikor érzed arcodon a vízcseppeket, testeden az áramlást, a flowt? Ezért, vagy mert lökik őket, sokan ugranak és elindulnak léthe tengere felé, hogy elérjék azt, amiről senki nem számolt be még. Jó lebegni a felszínen, lassan, ágról-ágra kapaszkodva, biztonságosan… nem jutsz messze, de oda kerülsz biztosan, talán már az elején látod a végét.

A bátrabbak az erősebb sodrást kihasználva haladnak előre és mindig kiválasztják a leggyorsabb utat, gyorsat a jóba, vagy a rosszba.

A bukdácsolók különböző arccal kerülnek a felszínre, egyesek levegőért kapkodva, életükért küzdve, teljes kétségbeeséssel élik meg azt, amit mások nevetve, kézen fogva, alá-alá bukva, elmerülve és kiemelkedve tesznek, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének a hullámvölgyek… megállnak egy kicsit a felszínen, majd újra kezdik és mindig-mindig olyan boldogok mikor felszínre dobják egymást, őket a víz, vagy valami alulról jövő erő.

Beleugrott. Igen, ő is úgy döntött nem áll a parton. Úszni kezdett, bukdácsolt, lebegett, haladt gyorsan is, ágakba is kapaszkodott… és akkor elkapta egy örvény… csak pislogott, hát megélhetem mindezt, megállhatok a folyóba? El sem hitte, hogy létezik ilyen mese, hogy szép lassan forog óriás köröket lejárva és körbenézhet egy biztosnak tűnő helyen. A harmadik kör kicsit gyorsabb volt, és már nem volt olyan jó, futni, futni ugyanazokat a köröket. Tovább haladt volna, mint a ficánkoló halak, mint a pattogó eső cseppek, a lebegő levelek, a kapálózó bogárkák, vagy a kecses hattyúk. Próbált a negyedik az ötödik körben kilépni a forgásból, próbált, de végül úgy elszédült, hogy elhitte talán itt a vége… a beteljesülés, a végzete.

Fuldokolt. Mindenki állt és nézett. Nézték, hogy milyen biztos, milyen kitartó, milyen lelkes. Révült arca lassan tűnt el a habokban. Csukott szájjal hánykolódott, majd egy óvatlan pillanatban szólni próbált: elsüllyedek! S ekkor vízzel telt meg a szája, a tüdejéből kiszorult a levegő... Megérkezett a halálra. Teljesen falfehér arccal feküdt a folyó fenekén és nézte a már alig látszó fényt a felszínen. Nézte és belehalt abba, hogy elmerült másba, elhagyta önmagát. A sóder alá szorult gyönge teste, s már biztosnak gondolta, hogy csak akkor szabadulhat ki a mélyből, ha szétoszló teteméből kiszáll a mindig kacagó lélek. Ekkor azonban fel-felvillantak képek. Pillanatok, amiket látott, amikor minden oldalról megnézhette az örvényt. Minden álláspontról megfigyelhette az életét… Erősödni kezdtek a hangok… a parton állók, mintha nem is lennének némák… hisz egyesek kacagtak, mások sírtak… néhányan bíztatták, bírja ki, ez a feladata. Lecsukta a szemét, hogy megadja magát az elmúlásnak, de ekkor egy fény cikázott végig a sötétségben, szeme felpattant és hallotta, amint körülötte néhányan elrugaszkodnak a mélyből és feltörnek félelmetes robajjal az ég felé. „Ennyi? Ennyi? Ennyi?” – még nem fogta fel, hogy ő is megteheti. „Dehát megpróbáltam!”… ő is rugdosott, csapkodott, kapaszkodott a semmibe… miért vitte le mégis újra és újra az örvény? Vissza akart menni ő, oda ahonnét jött… nem akart elmerülni a fájdalomban!

Ez a verzió itt tér véget. Az én történetem nem. Az én történetem nem ér véget a porban. Az én történeteimben a buborékok felemelik a földre rogyottat. Az én meséim a csillagok közt végződnek. Miért hagynám hát, pont ezt a számomra különösen fontos szereplőt feküdni a mélyben és várni, hogy visszatérjen? Hova is? Az örvénybe?

A folyó fenekén, kezei lassan megmarkolták a kavicsokat, le kellett süllyednie a legaljára, hogy kapaszkodóra leljen, és odébb vonszolja magát. Odébb a szépnek hitt forgásból, a marasztaló, magával ragadó, egyszerűnek tűnő magyarázatra szorulóból. Idő kellett persze ehhez is, de ahogy kicsit odébb lépett a folyó sodrása is segíteni kezdte, elég volt a kezeit kitartani. Azonnal jött a támasz. Egyszer csak érezte, megszűnt a nyomás.

Most jött csak az igazi döntés. Összekucorogva meghal a folyó alján, fájdalmaiba, emlékeibe temetkezve, vagy elkezd úszni felfele félre rakva félelmeit, hogy mi várja fent, hogy lesznek-e még forgatagok, mit sem törődve azzal, hogy mit zúg a tömeg, aki tapssal jutalmazta a drámát és könnyeivel duzzasztotta a vizet, mit sem segítve a néhány gátat építőt, a mellékágakat megnyitókat és csónakkal érkezőket.

Lélegezz. Szívd magadba a lehetőségek édes pillanatait, mert megtalálni az utat hosszú tanulás és fejlődés útján lehet csak, melyet senki nem fedez fel helyettünk!

Elrugaszkodott. Most úszik fölfele. Már kap levegőt, arcán kis piros kör jelzi az életet. De még fél egy kicsit, még kell egy kis idő és néhány jó szó, hogy elérhessen a tóba és fürödhessen a boldogságban… De ne félj, most már jól van, jobban mint mikor azt hitted vidáman körhintázik, kitartóan pörög, határozottan tartja magát és önfeláldozóan elmerül. Remeg persze, de remél, olyan őszintén, olyan tisztán, hogy a homály nem fedi be többé az arcát. S míg kiér a napra, a tűz melegíti átfagyott testét.

Voltál már úgy, hogy valamire nagyon vágytál? Hosszú heteken, hónapokon, éveken át? Elképzelted, hogy az milyen jó lesz és ennek rendeltél alá mindent, önmagadat is? Annyira akartál valaki lenni, hogy el is felejtetted ki vagy…

Sokszor mikor megleljük a választ fel nem tett kérdéseinkre; visszatérő aggodalmunkra, ezer másik kérdés szakad ránk… Rájövünk, nem is azt akartuk tudni, hogy mi a megoldás, csak arra voltunk kíváncsiak képesek lennénk-e megoldani. S mikor  ráeszmélünk arra, hogy menne, mehetne; igen már megkaphatnánk, akkor lesz elég erőnk elismerni, nem is olyan fontos ez nekünk. Hogy nem volt az soha talán…

A szeretet, a remény, a hit, a bizalom, az esély magába foglalja a jövőt… a vágy a múlt gyermeke, a jelen felfokozott érzelmi állapota, de semmit nem akar a kielégülés után. Egy kis félelem és elillan, szemben a hittel, ami erősebb lesz.

Az igazán jó dolgok, nem kívánnak magyarázatot. Az örök dolgok már az elején több választ adnak, mint kérdést, s ha mégis vannak félelmeink, akkor is érezzük, hogy lesz megoldás.

Ha nagy melleket csináltatsz egy pasiért, vissza fogod sírni a régit, mikor rájössz, a méretkülönbségtől sem vált elégedett megnyugvássá a kapcsolatod. A hiány nem benned volt, hanem bennetek… Ha magad miatt teszed, sugározni fogsz és nem csak te, mások is értékelni fogják a harmóniát, a több nem benned lesz, hanem bennetek. A boldogság benned rejlik, nem várhatod mástól, csak adhatod.

Ha mindig van újabb kérdésed, amikor megkapsz egy választ, soha nem lelsz rá a boldogságra. Te nem, csak a kor halad előre. Ha mindig van válaszod, mikor elő jön egy kérdés; vagy mindig van egy érzés, ami segít megélni, hogy nincs mindenre válasz bátran számold a perceket, mert az idő neked dolgozik!

A boldogság mindenkinek más, szavaink különbözőek, de az érzés közös.  Legyen bármi is körülötted, benned, ellened és veled, ha boldog akarsz lenni, az is leszel.

Mégis mi kell ehhez? Vállalni önmagad, azzá válni, akinek születtél, és megosztani a benned rejlő jót, azokkal, aki elfogadják azt.

Édesanyák. Akik szerelmük gyümölcsét életre nevelik. Erős alapot, kitartó szárnyakat, biztos menedéket, megértő mosolyt, hittel teli ölelést, tökéletesre törekvést, értelmes szabadságot, önzetlen szeretetet, megelégedésre szomjazó vágyakat, észrevétlen óvást, követendő mintát, szelíd útmutatást, őszinte figyelmet, irgalmas megbocsájtást és örök köteléket adnak. 

Megteremtik az otthon melegét. Biztosan ott vannak, hogy mi messzire szaladhassunk. Meséikkel álmot hintenek szemünkre, hogy lássuk, higgyük, érezzük a világ ezer csalódás után is biztosan jó hely az életre.

Ízek, hangok, fények, illatok, melyek a gyermekkorból átmenthető alapok a felnőtt élet mindennapjaiban. Egy szív, mely mindig érzi mi zajlik bennünk, tudja mi a jó nekünk, s nem szűnik meg egy pillanatra sem szeretni minket.

Születésünk, az életadás nem öncélú örömforrás, hanem ajándék, melyért mi felelünk. Május egyik legszebb vasárnapja emlékeztet mindnyájunkat, hogy ne felejtsük egy pillanatig sem, hogy gyermekek vagyunk.

Van egy barátnőm, aki szerint fontosabb az, mit húzol a lábadra, mint az, hogy melyikkel kelsz fel. Rá néz a szembejövőre és a csukájáról megmondja jó, vagy rossz ember…na jó, ha ezt nem is, részletesen leírja neked azt mennyire rendes, pontos és van -e stílusa, nem csak az öltözködésben.

Múlt héten még csizmát hordtam, ma szandálban futkostam,bulizni a dorkómat választom. A cangára sportcipőt húztam, de a kis csinihez pipecipőt illesztek a lábamra… de mindegyik én vagyok, mindegyik valamiért olyan hozzám illő… ha nem számítjuk a gimis kacsa orrú filámat…

Bori azt énekli : „egyszer élsz, van, ki egyszer sem”… hát én élek, s ha már így teszek, miért ne lenne a világom klaudiás, a cipőm, a ruháim, az otthonom,  a döntéseim… mindezek megválasztásában csak egy dolog befolyásol: a buborék.  Nem kell felfújni, mint egy lufit, csak égnek ereszteni, hogy eltűnjön a mennyekben. Csak lazán. Ami jó, igaz és szép az ellen miért tiltakoznánk?

Szükségem van rá; várom, hogy múljon; bárcsak sietne és néha olyan lassan megy… nekem egy perc nagyjából annyi, mint neked. Van, amire neked több idő kell, van, amire nekem még több. Időtlen időkig néznélek, és idős korunkig időznék veled… Ki kell várni míg lesz időnk erre vagy arra - Ennek mi értelme?

Időnként nem értem hova tűnik, hogy hova szalad, hol késik, mennyi van…

Minden 24 óra más. Nekem is, neked is egy nap. Ami nekem gyors, nekik lassú, mások még jobban sietnének. A papám azt mondja, aki siet, az elkésik. Ha kilőném magam a világűrbe talán lehetne minden kicsit lassabb…

Annyi mindent szeretnék a mában, de várat még magára. El kell fogadni, hogy sok múltbéli emlék a jövő zenéje lehet csak. Időm mint a tenger, de egy percig sem várok tovább. Az idő pénz és én most eladok egy keveset.

Az időt nem várathatjuk meg, mondván nem érünk rá. Elvesztegethetjük perceinket, visszanyerhetjük éveinket, átélhetjük az életünket, ha felismerjük azt az egy dolgot, hogy mi magunk vagyunk felelősek azért, hogy az idő nekünk dolgozik-e. Mindenki maga osztja be azt a pár órát, amiről még nem rendelkezik szerződés... Megtartani magunknak nincs értelme… ebben látszik legjobban a lényeg: ha másnak is adunk, ha nem sajnáljuk több lesz belőle. Átadhatjuk és mi is kaphatunk. A legszebb ajándék néhány közös pillanat családdal, barátokkal, hivatással, szerelemmel… Mindenekelőtt Istennel, s mivel ő mindig ott van, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy vár ránk. Sokszor a házasságok is ezért tűnnek el, mert természetesnek vesszük, hogy mindig van… És mi hol vagyunk?

Örülünk, hogy van munkánk és mindent megteszünk érte, hogy megmaradjon. Örülünk, hogy van pénzünk és gyarapítjuk, befektetjük, biztosításokat kötünk… Hogy történhet, hogy a perceinket nem arra használjuk, amire szeretnénk, hogy nem fotózunk le minden mozdulatot, hogy gondolkozunk egy percig is, ha ott van előttünk amire vártunk.

Egy nap mikor rájössz, hogy kevés az időd, hogy örökké akarsz élni, akkor kezdődik még csak igazán az életed… A szomorú emberek lassúak, hallják, ahogy ketyeg az óra. A boldogok pörögnek, s minden percük háromszor annyi örömöt tartogat, ami a végtelenségig fokozódik, vagy végtelenül nyugodtak és elnyújtanak minden percet a harmónia tengerén.

Soha ne haragudj arra, aki adott az életéből, akár egy napot is neked, gondolj rá hálával. A saját időd ne a nem létezőről, az elmúltról, a vágyakozásról szóljon. Emeld fel a tekinteted és lásd meg a jövőt.  A jelent a múlt ellopja, a jövő visszaadja.

Kék farmert és fehér, magában mintás blúzt viselt. Haja lazán összefonva, egy-két vékony tincs mintha direkt kimaradt volna a számításból. Szemét feketével színezte tekintetté és ajkait fényesen csillogtatta, hogy csókra legyen érdemes. Arca középen kitudja mitől piros volt, pirosító nem csókolta, a nap vagy szégyen nem égette, mégis mint apró rózsák virultak orcái.

Belépett a szobába, tulajdonképpen ez maga volt a lakás… garzon… mintha az ember egy gardróbszekrényben élne, minden ebben van ráadásul még ő maga is. Táskáját felakasztotta, kilépett aranytopánkájából és hidegvízzel frissítette fel az arcát. Nem volt egy pillanat sem, amíg a tükörbe meredt és végül úgy döntött teljes felfrissülésre vágyik, nem elég csak érezni, átélni akarja. A tusolóba lépett és mangó illatú fürdőolajjal kente végig a karjait, a melleit, majd a combjait. Arcára percekig engedte a vizet, a haja is itt-ott vizes lett… a kilógó fürtök.

Mikor kilépett halványkék ruhájában az poros utcára, haja csattal volt összetűzve, de se ékszer, se smink, se parfüm felhő nem vette körül… Nem akart feltűnő lenni, ami most benne volt, az neki szólt, nem publikálta. Az egyszerűre, a természetesre, a tisztaságra vágyott. Átélni, mikor minden perc öröm, figyelem, megértés. Összeolvadt a kék éggel, melyet a lemenő nap fénye bébi kék habokba burkolt. Összeolvadt a magassággal, a könnyedséggel, volt valami tündéri báj abban, ahogy próbált nem gondolni arra, amit érzett, nem beszélni arról, amit gondolt, mégis beszélni úgy, hogy ne szóljon semmit…

Korábban annyi szó hangzott el, annyi kérdés, felkiáltás, óhajtás és tagadás… pedig nem volt miről beszélni már rég. Most pedig lenne-lenne miről, de szavak nélkül, hallgatóság nélkül, tervek nélkül nem születtek róla mondatok. Így csak ment, néha elmosolyodott, majd tovább ment, bízva abban, hogy egyszer kap egy tollat és megírhatja néhány sor helyett egy egész könyvben milyen is a buborék.

Állunk az állomáson, az úti cél ismert, a menetidő változó, a pontosság ismeretlen e cégnél. Állunk és nézzük az égboltot, mintha buborékra várnánk. A nap elvakít és foltok cikáznak a szemünk előtt. Foltok, melyektől nem látjuk a fényt.

Mellettünk toporgó emberek, összehozhat minket az idő, a kérdések, de nem ez az, amit akarunk. Akik megvárják a vonatot, akik felszállnak rá és még inkább, akik tudják, hol kell leszállni, akik képesek megérkezni, elérhetik, amit akarnak. De vajon hány ember ismeri (fel) a végállomást?

Fut az idő, s mi nem ígérünk semmit. Kattog a nehéz vas kerék és tudjuk, hogy nem végtelen az egyenes, mégis azt hisszük: időnk, mint a tenger. Végtelenül boldogok vagyunk. Rádöbbenünk egyszer, hogy mi szépet láttunk, de valamiért továbbra is félünk átélni még akkor is, ha teljesen tisztán látjuk, hogy ez több mint jelen. Hiszünk a retúrjegyünkben, meg a kalauzban, aki tájékoztat, arról, hol kell átszállni.

Ne hidd, hogy nem fulladsz meg, ha lehúzod az ablakot. A menetidő sem biztosíték semmire. Mégis szállj fel, indulj el, vegyél jegyet, ne mond meg meddig és majd egy utas, aki leül melléd segíteni fog, mert a helyjegyed megválthatod, de nem döntheted el, hogy ki nézi, ahogy folyik a nyálad alvás közben, kimerülten, tele reménnyel valami új felé. Valaki meglátja és elfordul, tovább megy, kinevet és egy-két ember gyönyörködve nézi a nyugalmad…

Késik a vonat, megint, mindig és talán azt hiszed, soha nem érkezel meg. Az állomáson lesz egy ölelés, ami eldönt mindent és nem szállsz vissza, még akkor sem, ha várhatna rád sok ismeretlen állomás, mert egyszer megállsz, és nem izgat már mások hova mennek, mert te, megérkeztél.  Az utazás helyett, a jelenlét lesz a fontos. Önmagad helyett, valaki, aki olyan, mint te, akitől önmagad lehetsz.

Tavasz… mikor csicseregnek a madarak, fekszel a zöld fűben, fejed felett a kék ég… Te éltél már át olyat, hogy valaki látja a lelked? Hogy érzed, ahogy érez?

Mikor melegebbek a nappalok, rövidebbek az éjszakák, megújulhat az életünk… nyithatunk a világra és felfedezhetjük a természetes, könnyed emberi arcunkat. Színesebb ruhákat húzunk, szívesebben mozgunk, mosolygunk mint a tejbe tök. Vágyunk arra, hogy minden jó legyen, még akkor is, ha mindaz amit átélünk valószínűtlen.

Percekre, órákra, napokra visszatérhet a tél. Felhúzhatjuk nagykabátunk, túlélhetjük, hisz jól tudjuk, hogy kell vacogva kacagni, de szívünk szerint csak feküdnénk a fehér homokban, hallgatnánk a vizet és élveznénk a napsütést… erre születtünk… szeretni és szeretve lenni. Amikor minden, ami csak körülölel minket nem bonyolultabb, mint szép, jó és igaz, akkor megérthetjük miért jó embernek lenni.

Mese-mese, álmok, rózsaszín habok, felhők, és persze mindenki énekel… Tök hintó jön értünk, báli ruhában lépdelünk virágszirmokon, egy olyan napért, ami után mindegy mi lesz a herceggel, mert mi megmaradunk királykisasszonynak… Hófehérke is egy csóktól felébredt a halálból…

Te még hiszel? Hiszel a mesékben? Hogy fehér lovon, csillogó mosollyal eljön a királyfi? De ami még fontosabb hiszel abban, hogy királynő vagy? Látod azt, ami szép benned? Érzed a gondoskodó, a vigyázó, a becéző nőt magadban? Csillog szemeidben a bizalom és a csodálat fénye? Karod, ölelésed, szavaid nyugalmat jelentenek-e? Hangod, illatod, arcodon a pír sugározza a nőiességet? Lüktet-e ajkaidon a varázs?

Mi kell ehhez? Mitől érzed, hogy lánynak lenni ajándék… nőnek, asszonynak, társnak, feleségnek egy élet értelmét jelentheti…

Ha nem látod a meséket, találd meg hol veszítetted el, mert érezni, hogy ki vagy, érezni hogy lehet a te lábadra is jó a cipellő nem olyan dolog amiről bárki le tudna sérülések nélkül mondani, ha hercegnőnek született.

 Tényleg évi 23 szabadnapunk van? A kérdést eszemben sincs munkajogi oldalról megközelíteni… Az érdekel, hogy mennyire vagyunk szabadok… Mit jelent nekünk az, hogy mi döntünk az életünkről és a MI az nem kevesebb, mint az ÉN meg az Ő. Nem csak Ő, Ő, Ő és közben sehol sincs már az ÉN…

Ha nincs ÉN, nincs is alapja a MI-nek, semminek. Ha mindennek TE vagy az oka, ha mindig magadban keresed a hibát, ha két TE áll szemben, az bizony ŐK. Na jó…talán ez a fáradság és nem is az irodalom, a lényeg, hogy én értem MI-ről írok.

Nincs mindenre magyarázat… amire van, az bizony magyarázatra szorul, az még nem a vége, nem axióma. Azok a dolgok melyeket Ő, Te, vagy mások nem értenek, azt ne akard megmagyarázni, ha az ÉN, azaz önmagad indok nélkül tudja, hogy indokolatlanul jó, amit tesz… lehet, hogy nem Mindenkinek. Sajnos nem értjük meg mindig a másikat, de elfogadhatjuk, ha egyszer értettük, hogy 23 szabadnap senkinek sem lenne elég. Ennél több kell. Az életünkről szabadon kell döntenünk, mind az összes napról és ezt a döntést nem kérhetjük mástól. Talán csak két ÉN-ből lehet MI, talán így lesz egy meg egyből még egy.

Az ingen bonyolult minták, mint érthetetlen jelek kanyarogtak keresztbe kasul, de a gomb rajta annyira egyszerű volt és szép, hogy minden érthetővé vált tőle. Bárki, aki ezt meglátta viselni tudta, de csak nagyon kevesen vették észre a sokban azt a keveset, a lényeget… és még kevesebben voltak azok, aki ne akarták volna átvarrni, átszabni, vagy hozzá nem illő darabokat illeszteni az ékes darabhoz…

Tulajdonképpen egyvalakire tervezték, de sokáig mások hordták, pulóver alatt, vagy kifordítva, ezért nem vehette észre a tulaj, hogy olyan az a ruhadarab mintha ráöntötték volna és elég későn jött rá, hogy meg kell szereznie. Mikor pedig rájött nehéz lett volna megmagyarázni sokaknak, hogy szomorú pillanataiban hogyan választhatott magának ilyen vidám, ötletes és cseppet sem konvencionális öltözetet. Nem mintha számítana, mit mondanak a mások, aki nem tudnak semmit igazán, s épp ezért gondolnak mindenfélét, de az nagyon sokat jelent, hogy mit érez ettől, akit kérdően megbámulnak. Nem lenne érdemes ezért, egy hétköznapért odadobni azokat a barna gombokat! Sokkal inkább érdemes nézegetni sokáig, akár hosszú éveken át, megszerezni bármi áron, aztán őrizni a szobában, míg el nem jön az a pillanat, amikor a legtöbben képesek észrevenni - ha nem is értik miért - hogy valami miatt, nagyon jól néz ki az említett modellt viselő és még csak a kérdés sem merül fel bennük, hogy hova gondot mikor magára öltötte azt. Ismétlem önmagam… nem másoktól, a körülményektől, az időjárástól, vagy a dátumtól függ, csak is attól, hogy jól tudja érezni igazán magát benne a viselő, mindenféle feszengés nélkül, aki olyan szerencsés, hogy felfedezte a csodát.

Mindennek megvan a maga ideje és helye. Kár lenne a barna gombokat egy esős napon eláztatni, egy kabát alá elrejteni, vagy ki se mozdulni benne. Vannak olyan csecse-becsék, melyekhez még egy kis lelkifurdalás árán is ragaszkodnunk kell, olyan tökéletesen illenek hozzánk. S eljön majd az a pillanat, amikor nem lesz kérdés, hogy már csak az hiányzott az élethez, mert ilyen apróságokon múlik a boldogság…

Emberek. Kicsik, nagyok, szépek és érdekesek, vidámak és életuntak, öregek és fiatalok… mindenhol emberek - a téren, a parton, az utcán, a metrón, a buszon, a villamoson és még többen autóban, néhányan biciklin.  Nem ismerjük még egymást a fővárossal igazán, vendégnek érzem magam… jobban, mint néhány külföldi fiatal… bámulok, ámulok, csodálkozom és élvezem a nyüzsgést…

Írhatnám, hogy tökéletes nap. Csak a tökéletes napoktól nagyon elfárad az ember, ha olyan, mint én. Én ébresztem a napot, majd a kávé engem… ücsörgök egy kényelmes fotelben és nézem a rohanó, ballagó, sétáló, szétszórt, figyelmetlen, fontos, egyszerű és sokáig népszerűségért küzdő, de ma napszemüveg mögé bújó különböző arcokat, akik elhaladnak előttem. Míg elfogy a latte, látok vagy 1000 különböző életet, ebből 500-nak telefon a fülén… máshol kéne lenniük. Én ott vagyok, ahol lennem kell gondolatvilágom, korlátaim szabadságra mentek és csak pislogok ki a fejemből. Nem akarok semmit leírni arról, amit látok, mert a lényeg csupán annyi, hogy kinyitottam a szemem. Mosolygok és gyönyörködöm.

Miután már életre alkalmas időt mutat az óra. belépek a múzeumba. Hírek. Én általában kikapcsolom, de ez más. A nagyvilág képeken. Események, melyekre emlékszik mindenki. Tudósítások, melyeket megörökített a sajtó. Pillanatok, melyek említésre méltóak. Politika, természet, társadalom. Szegények és gazdagok, híresek és hírhedtek, közéleti személyek, akiket mindenki ismer és civilek, akiket senki. A sajtó fotók, mint egy évkönyv mutatják meg, hogy egy királyi esküvő és egy természeti katasztrófa hogyan férnek meg egymás mellett egy évben, egy napon, egy híradóban. Mint ahogy életünkben is életváltásokkal tarkítottak a mindennapok. Képek, melyeket nem látott, aki átélte, mert a gép, a pillanat tört részét, a felfoghatatlan rögzítette. Akárcsak, ahogy mi sem látjuk, hogy mikor és hogyan fordul át a ború a derűbe. A fényképész megörökíti a grimaszt, a lendületet, az érzést. Én is ezt teszem. Csak betűkkel hagyok nyomot, olyan másodpercekről, melyek fontosabbak, mint egy álomkonyha, egy lapra szerelt akciós áru, vagy a legdivatosabb cipő a kedvenc Stradivarius üzletemben.

S ebben a percben lencse végre kapnak a netbookkal az ölemben, ahogy írom a Buborékot a Duna parton és sejtelmem sincs melyik volt az a pillanat, ami bekerült a jövőbe, vagy, hogy a mai nap számít e később. Nem tudom, még mennyit láthatok a világból, magamból, másokból… ma nem is ez a fontos… csak a nyitottság, a szabadság és a boldogság, hogy látok és nem vetítek.

Barátok, akik ismernek, akik mindent tudnak rólad és tudják, mit mikor kell mondani. Látják, ha valami nem működik, érzik, ha valami jó vár rád. Melletted vannak mindig, fent és lent. Örömödön hangosabban nevetnek, könnyeidet felitatják a jövő lehetőségeivel. Nem leplezik le azt, amit nem vagy képes felismerni, nem takarják el előled, amit látnod kell. Ők azok, akik a legjobb részeid tükörképei. Ők azok, akikre érdemes minden időd, figyelmed és erőd áldoznod.

Ha belehalsz örökké mardosó fájdalmaidba eltűntetik egy szóval. Ha túl árad belőled a boldogság segítenek átélni. Előbb látják rajtad a szerelmet, az elmúlást, a hitet, mint, hogy benned elkezdődne a felismerés.

Ha a boldogságot választod életednek, ha a fájdalmat és a küzdést, ha kétségek közt akarsz létezni elfogadják és megteszik mindazt, amit ők tudnak: szeretnek, úgy ahogy vagy, alapot biztosítva ahhoz, hogy bármikor jobb lehess.

Mit érzel most? Mit érzel a célszalagot látva, mikor ott az eredmény? Élvezted már a siker ízét? Hiszel magadban, az emberi nagyságban? Lüktet benned a tenni akarás, a lelkesedés, az életöröm a teremteni vágyás? Istenarcod a világban hogyan jelenik meg?

Egyszer volt, nem rég, volt egyszer egy kislány… besétált az életbe és bármelyik ajtó nyitott előtte felfedezte mindenhol önmagát. Bármit kapott nem nézte a ló fogát. Amikor eltűnt a napsugár gyertyát gyújtott, hogy legyen fény, amin megcsillan a buborékok fénye… Felnövünk… mi több észrevétlenül suhan el az idő felettünk és megöregszünk egyszer… gyermeki lelkesedésünk pedig hinnéd vagy sem, nem elcsitul, hanem egyre hangosabban dübörög az érvényesülésért. Beteljesületlen vágyaink időskorunkra zsémbességünk forrásaivá válnak. A belénk álmodott tervek nem tűnnek el, bármerre futunk is, azok leszünk, akiket édesanyánk megálmodott áldott állapotban. S hogy ez áldás vagy átok, csak rajtunk múlik. Át is szakíthatjuk a célszalagokat, vagy elfuthatunk újra és újra előttük, hogy időt nyerjünk játszani.

Az én anyukám mindent tud rólam, mindent. Igen, azt is. Aha, még azt is… hát persze… ha nem mondom, érzi. Tudja ki vagyok. Életet adott nekem és ezzel a lehetőséggel élnem kellett! Miért okoznék neki csalódást azzal, hogy a boldogtalanságot választom… bizonyítva valakiknek, valamit, biztonsági játszmákban elfogyni a létben, kiégni a kétségbeesésben.

Azt hiszem, teljesen mindegy mi történik körülöttem a világban, mert ami bennem történik, azért csak én vagyok a felelős. Azt hiszem, nem lehet több kifogásom a fájdalmasan jó dolgok ellen, mert hiszem, hogy a beteljesülés több mint amit 26 évesen kaphatok. Erre pedig azt mondaná anyukám, hogy amit 20 éve tudtam, pont elég minden döntéshez… a többi a már belém ívódott félelmek lábnyoma, – hát kilépek belőle!

Hajnali fények, csendes az utca. Az eső lemosta a múlt porát utunkról. Minden olyan üres, békés és tiszta. Lassan dereng valami, mint ahogy a napfény nyújtózkodik a kis utcákba házról házra szótlanul. A redőny résein óvatosan néz be, inkább betakar, mint ébresztget. Nem jó ha túl gyorsan csap arcodba a fény. Éppen átfordulsz a másik oldaladra és jobb híján magadhoz húzod a nagypárnát. Minden olyan puha és illatos, félig még álmodod és érzed, hogy akár jó is lehet, de annyira már éber vagy, hogy nem éled bele magad. Először a lélegzeted ébred, felszabadulsz és könnyebb lesz minden. Egy mély szippantás a magányból, itt biztos senki nem bánt. A második lélegzet lassabb, mintha az utolsó lenne, s bár szemed még csukva, reggeli ima rebeg lelkedbe. Aztán lassan, egészen lassan kinyitod tigris szemed és előremeredsz a semmibe, pont ennyit bírsz most értelmezni. Felülsz, de még körbeölel a paplan és melegít, hívogat… nehéz felkelni onnan, ahol semmi sem maradt. Keresed a holnapot, míg lábad a papucsba csúsztatod, és mint aki el sem indult úgy közelíted meg a fürdőt, inkább nekimenve az ajtónak, mint át azon. Megmosod az arcod, ép csak hogy hideg a víz, ép csak sejted, hogy lesz még tisztább kép előtted, míg a plüss törölközővel felitatod mosolygós arcodról a vízcseppeket. Aztán az ablakhoz lépsz, inkább kettőt hátra, mint előre és felhúzod a redőnyt, beletekintesz a jövőbe. Talán ma esik, holnap majd sütni fog. Talán kicsit borús ez a reggel, de lesz még jobb napod. Néhány madár félénken csicsereg, tisztelve mindazt, mi szívedet nyomja, de nem hagynak fel dalukkal, miszerint minden napban körülvesz minket ezer csoda. Lehajtod a fejed, nem is tudod mi fáj belül, mégis sóhajtasz önkéntelenül. A szekrényhez már szaladsz, - ahhoz képest, ahogy előbb az ablakhoz léptél - és tekinteted végig fut lehetséges külsődön. A fekete mára nem jó szín és a színes sem érdekel. Egy fehér ing után nyúlsz, hivatalos, mint az ábrázatod. Egy lila nadrággal próbálod, de ez most több mint amit viselni tudsz, így marad a farmer, sportcipő, meg egy nyaklánc, ezüst, kis medállal, 14 éves darab, legyen valami megszokott, ha körülötted minden megállíthatatlanul halad. Csilingel a mikró, már csak kávé és cukor kell a tejbe és beindul a gépezet. Az alvás és a fekete pont elégséges pihenés, indulhat egy újabb nap, az újabb reménykedés, hogy ma mindenre jön válasz, vagy legalább egy jól irányzott kérdés.

A beton vizes, de már nem esik, mikor zenével választod le magad a külvilágtól és így szemedre hagyatkozhatsz csak, mikor átfutsz az úton. A buszon 5-6 szám és meg is érezel. Leszállsz, visz a tömeg, még jó, mert te nem mennél. Megállsz a megállóban, talán csak mert így hívják, majd elindulsz tudván, hogy utoljára mész arra, így. Nem tudod elképzelni, milyen valamit utoljára érezni, inkább lassítasz, hátha tovább tart. Hogy kell csinálni? Hogyan kell kilépni abból, ahol még hosszú lejtő várhatott volna minden erőfeszítés nélkül magától mennének a dolgok, vagy talán néhány kis domb, ha még lelkesedsz is. A csúcson kell abbahagyni a mondás szerint, de vajon hányan merik ezt megtenni?

Nem nehéz lépni, ha valami vonzó vár. Mégis fáj a búcsú, mégis annyi-annyi év, mégis annyi ember, annyi pillanat és kicsit elbizonytalanodsz, lesz-e még boldogabb. Talán ha, vagy mégsem… ezt már rég nem hiszed. Mikor este kilépsz, már jól tudod, hogy visszafele lépni nem lehet. Akit hív a szabadság nem fél elköteleződni. Aki a Mennyország felé tart mindig-mindig tud szeretni. Az emlékeket bezsebelted, most már bátran lehet csak előre nézni.

Este újra csendesebb kint a világ. Értékelnél, s terveznél, de szerencsére egy pillanat alatt mély álomba zuhansz és olyan helyeken jársz, ahol még soha nem jártál. Újabb hegyeket fedezel fel a horizonton.

Taktikák, trükkök, rutin és tudás… egész ügyesen tudjuk irányítani a minket körülvevő dolgokat, néha talán nem is készakarva, csak megszokásból. Szerencsére azonban vannak dolgok, melyek felett nincs hatalmunk. Így ha mi el is hisszük amit gondolunk, a ránk őszintén figyelő könnyen észreveszi azt, hogy mit is érzünk a megalkuvás leleplezésének védelmében és a változásoktól való félelmünkben felépített falak mögött.

Kiráz minket a hideg, elcsuklik a hangunk, elkapjuk a tekintetünk, mosolyog a szemünk, libabőrösek leszünk, elpirulunk, nagyokat nyelünk, nagyobbak lesznek a lélegzetek, vagy elfelejtünk levegőt venni…

Mert megesik, hogy nem mi tudjuk a legjobban, hogy mi a jó nekünk. Mert választhatunk utakat magunknak, de nem dönthetünk a szembejövőkről. Írhatunk íratlan szabályokat, de mást nem kötelezhetünk annak betartására. Önmagunk felé futva megérintünk másokat, majd tovább szaladunk. S van, hogy évek múltán, mikor okosabbak, tanultabbak, tapasztaltabbak vagyunk, rá kell döbbenünk nem változtunk semmit, ugyanarra vágyunk, ugyanazok az álmaink, csak már nem irulunk-pirulunk. Van bennünk bátorság, hogy rácsodálkozzunk arra, ami mindig is előttünk volt. Megfelelő emberek, megfelelő helyen ritkán találkoznak, ha mégis, akkor nincs az a drámaíró, aki felülírhatja a történetet. Ha ugyanaz jár a fejünkben becsukhatjuk a szánkat, felülbírálhatjuk az érzéseinket, de nem lesz semmi tragédia. Ezt úgy hívják: happy end.

Seneca szerint: „Úgy adj, ahogy kapni szeretnél: vidáman, gyorsan, hezitálás nélkül - mert nincs áldás azon, amit nehezen adnak."

Átadni, feladni, megadni, beleadni egész embert kíván.

Szomorúan tesszük, ha nagyobb a veszteség, a lemondás, mint az öröm. Amikor nem szívből jövő az szuvenír. Lassan tesszük, ha még egérutat nyernénk, ha fáj odaadni a kincset, ha nem őszinte az ajándék, ha nem várják annyira… Hezitálunk, ha félelmeink vannak, csalódásokkal teli a szívünk, nem vagyunk biztosak magunkban, vagy a másikban, netán megtartanánk magunknak.

Miért adunk? Kinek, mit, hogyan, mennyit, hányszor adtunk és mit vártunk cserébe?

S magunknak mit adunk? Például még egy esélyt? Esélyt a boldogságra?

Vezethet a boldogsághoz fájdalom? Várni kell rá? Biztosan tudjuk, hogy az lesz jó nekünk? A boldogság egy érzés, így felesleges minden kérdés. Nem lehet leírni, elmesélni kinek mit jelent. Nem kérhetjük, nem várhatjuk, csak vágyhatjuk és ha előttünk áll elszalaszthatjuk, mi több összetéveszthetjük, ha csak önző módon a magunk javát keressük, vagy túlzásba visszük.

Ne félj, akkor gyors leszel, vidám és egy pillanatig nem tudsz várni majd, mert egyetlen biztos jele van: megáll az ész.

Kívül sírok, belül valami él. Ha nem is öröm, de könnyebbség. Elszállt a teher: hogy ne rontsam el, de még csak dereng amit tanulnom kell. Rájöttem talán, mindent megadott, amit adhatott akit az eszem választott, s hiánypótlás nélkül elszámolhatok. A szívem dacol, keresem ami volt, de a múltban élni nem tud, aki nem holt.

 Belül fázom, hiába robog a kályha. Temetni csak egyet kell, a jövő terveit, amik túlélték a jelen kérdéseit. Mennyi érzés, mennyi pillanat, csodálatos percek mind szunnyadnak. Kívül sírok, belül fáj nagyon, mégsem érzem, akárhogy akarom. Lézengek némán, folynak a könnyeim, de az arcom nyugodt és a szívem nyitott, ugyanaz vagyok, aki egyszer nagyot álmodott.

Az arcom a régi, a tied is olyan szép. A szemem rád tekint, máshol vagy rég. Fürkészel kedvesen, tudom, hogy szeretsz kedvesem, de látod néha ez sem elég. Nincs bennem harag, ne bocsáss meg te sem semmiért, ami jó volt, a lelkedben tovább él.

Fejlődni vágyom, látni a csillagot, s hogy valaki végre érezze, csillogok. Álmodni vágyom, új álmokat, hogy valaki vívjon értem is harcokat. Élni vágyom, elfojtott érzéseket és azt, hogy ismeretlen, szenvedélyes, de egyszerű, nekem rendelt, érthető és semmit nem kérdező, valóban létező emeljen át a világomon, hogy meglássam, hogy van olyan is, hogy nem én akarom.

Minden érzésed, olyan tiszta, olyan érthető. Vágyaid olyan igazak, nem akartam én sem, hogy elhaljanak. Éld át a jelent. Állj fel a múltra. Nézz a jövőbe. S ne akard átgondolni, elhallgatni, eltakarni azt a sok szépet, ami velem nem lehetett. Amit nem adhattam neked.

Ez egy vallomás. Nem érti senki más. Mégis oly sokan érezték már mi az a csalódás. Talpra álltak, továbbmentek, elengedtek, visszaszereztek, újak lettek, s tovább éltek. És ennyi a lényeg: nem én voltam az élet. Én nélkül nincsen mi, te nélkül nincsen mi, akármit mondotok ti!

Kívül sírok, belül buborék. Nem tudom mi ez, de vártam rég.

Belül fázom, kívül melegít, egy apró remény, hogy nem vesztettem el, amiről lemondtam rég.

A kudarctól, a büntetéstől, a visszautasítástól és a szégyentől való félelem ha túl erős bennünk, szinte megsemmisít minket. A bennünk lévő negatív élmények hologramként vetítik borús jövőnket ébredező terveinkbe. Mikor döntéseket hozunk befolyásol minket, hogy teljesítenünk kell, el kell hogy ismerjenek … kell? Ugyan! A csoda akkor is az, ha senki nem fedezi fel!

Nem olyanok vagyunk, amilyen a teljesítményünk. Nem vagyunk egyenlők egy napunkkal, életünk egy részével, egy tettünkkel, egy gondolatunkkal, egy félresiklott szerepünkkel… Isten feltétel nélkül elfogad minket… sőt néha működhet ez egy emberrel is, de csak is akkor, ha valóban kölcsönösen meg van ez az érzés. Emlékszel Bridget Jones hogy oda volt mikor Mark Darcy azt mondta neki: „Úgy szeretlek, ahogy vagy!” Te is erre vágysz, ugye? Vajon önmagad elfogadod olyannak, amilyen vagy? Vagy kudarcként éled meg, ha nem sikerül teljesítened? Ne felejtsd, sok olyan feladatunk van az életben, ami egyedül nem megy… De ahhoz, hogy szeresd magad, nem kell más!

Nem vagyunk tökéletesek, bár reményeim szerint mindannyian törekszünk erre mielőtt gondolunk, mondunk, teszünk valamit… Ideáljaink nem célpontok, csak irányvonalak. Nem jár büntetés azért, mert vannak hibáink. Isten nem büntet minket! Később érteni fogjuk, ha akarjuk hasznunkra válik minden, amit botlásaink következményének tudtunk be. Tanulhatunk hibáinkból az önmarcangolás helyett. A vádaskodás helyett pedig akár másokat is rávezethetünk  értékeik megélésére.

Manapság szinte lehetetlen 100%-osnak lenni, ezer területen kell jelen lennünk az életben egyszerre. Sokak mindent megtesznek, hogy mások megelégedjenek velük, de ritkán teszik fel a kérdést: ők maguk elégedettek-e azzal, ahol tart az életük.

Nem csorbulnak értékeink azért mert valaki visszautasítja azokat! Mennyien lennénk hálásak azért a sok jóért, ami bennünk van, ha megtaláljuk a helyet, ahol szükség van ránk, ahova igazán tartozhatunk.

A legfontosabb, hogy képesek vagyunk megváltozni. Írom ezt úgy, hogy meggyőződésem, hogy senki nem változik. Mi van? Igen. Alaptermészetünk örök, de azáltal, hogy megtaláljuk a képességeinknek, értékeinknek megfelelő helyeket az életben szilárdabb, erősebb, boldogabb emberek lehetünk, azaz nem reménytelen, hogy hiányosságaink ellenére csodálatosak legyünk, olyanok, amilyennek megalkottak minket.

Nekünk is jobb, ha azokat az ajtókat zörgetjük, ahol ha megkérdezik: Kicsoda vagy? Csodálattal hallgatják a választ. Szeretni való, értékes, fontos, szükséges és bármire képes azokért, azokkal, akik kíváncsiak és nyitottak és maguk is látják a mi buborékainkat szemüveg nélkül is.

Nincs ego. Nincs én-védelem. Nincs bűntudat, hogy hogyan kellett volna, hogyan lehetett volna. Nincs nappal, hogy újra dolgozni kezdjen az ész. Nincs játék, mert egyedül nem lehet játszani. Nincs tagadás, mert nincs már mit tagadni. Éjszaka van, csend van, álmok vannak.

Csak Te vagy, őszintén, a lelked és a szíved és valami, ami nem engedi, hogy ne fájjon. S mikor végre fáj, utána jön, aki letörli a könnyed. S mikor fáj, olyankor érted meg, miért is ilyen gyötrelmes… Hogyne lenne az, de soha nem akkor válik azzá, amikor felismered.

Ne akard a jelennel magyarázni a múltat. Ne akard egyáltalán megmagyarázni sehogy sem. Csak keresd meg azt a buborékot. Igen a tükörképed, aki nem ért veled egyet. Aki szárnyalna szabadon. Aki kész igazán boldog lenni, aki nem fél lépni, akar érezni és összerak kis darabokból. Aki fel meri vállalni az igazságot magáról is, s elismeri, nem sikerülhet egyedül. Szerettem volna valaki lenni, kész lenni, azzá lenni… de én, én vagyok, s azt akarom, hogy azt szeressék, aki vagyok, nem azt, akivé válni szeretnék.

A kettő képes lesz együtt élni egy darabig. Az, amit szerettél volna és az, ami tényleg van. A valósnak hitt és a valóság. Soha nem tudod meg melyik volt az a perc, hogy mikor lett minden világos, kerek és egyszerű, csak érezni fogod, hogy végre, valaki képes átlátni a falakon. A tekinteted felemeled a földről és összetalálkozik valakivel, aki csak az egyiket látja benned… téged, vagy aki lenni szeretnél… és az fog benned tovább élni. Ha szerencséd van, hagyod, hogy ne az álom, hanem a valóság vezéreljen és akkor nem is kell több buborék már. Akkor megleled önmagad.