Nagyon aranyos, de csapott vállai vannak. Igen-igen kedves, de olyan kis alamuszi. Persze, lehetne ő az igazi, de kicsit lehetne sportosabb is. Nem is lenne baj vele, ha magasabb lenne. Azt leszámítva, hogy mindig olyan idegesítően vihog… nem is tudom, talán, ha kicsit belevalóbb lenne… Ismerős? Ismerős mikor esélyt sem adsz, hogy valaki megmutathassa, hogy ő nem a hibáid látja a kesze-kusza fogaidat, a hegeket az arcodon, hogy lehetnél 38-as is, hogy a lábad meg hát igen 41-es… Hogy valaki azt hallja mit beszélsz, nem azt, hogy mennyit; hogy valakinek tetszik a hajad, még ha neked nem is; hogy valaki ugyanúgy nem tökéletes mint te és nem ítélkezik.

Szüleink - elfogultság nélkül állíthatom - sokszor elfogultak velünk. Szépnek, jónak, kedvesnek, erősnek, bátornak, őszintének és sok-sok mindennek látnak minket… ami persze nyomokban valóságot is tartalmazhat. Ugyanígy vagyunk életünk nagy szerelmével, akit bámulunk, mint valami ufót, hogy milyen szép a válla, a háta, milyen erős. A keze érintésébe beleremegünk, a mosolyától elalélunk, a haja illatától elájulunk, a hangjától virágokat, pillangókat, vagy akármi nagyon színeset látunk és megrendíthetetlenül hirdetjük, hogy attól az apró hibától, csak még tökéletesebb nekünk. Szerencsések vagyunk, ha valakit találunk és őt látjuk a legszebbnek; szükségünk is van arra, hogy szüleink csodaként tekintsenek ránk és mi törekedhessünk a tökéletesedésre, hogy a lehetőségeket és ne a hibáinkat keressék a szembejövők…  Azonban, az életben sok olyan helyzet van, amikor aki szembe jön velünk elfogultság nélkül lát minket. Látja az embert, akit formálni, segíteni, felemelni, támogatni és elfogadni kell. (Igen vannak olyanok is, akik nem ezt látják, de őróluk nem fogok buborékokat zengeni)

A tanárok keze alatt több ezer gyerek - mamák szeme fényei, az apák büszkeségei, a nagyszülők reménységei – futnak át. S nagyon nem mindegy, hogy az adott tanár előveszi a könyvét: „a tökéletes fizikus” –címmel, és ha kezei, hozzáállása, tudása, motivációja nem egyezik e mű által diktálttal már nem is keres benne semmit, amiért elfogadható, közepes, s mi több akár jó is lehetne… ha csak a kitűnőket nézné…

Én írok. Mindig is írtam… a biológia füzetemben több szösszenet van, mint növény rajz, a kémiában is több a betű, mint a szám, a matekban is ott lapul egy-két vers, s mi több a fizika előadó is megihletett… Igen, én írok. A magyar az én világom, az irodalom az, ahol kitűnő lehetek… leszámítva azt az apró bökkenőt, hogyha nem lektorálnák az írásaimat, akkor bizony a grammatika tudomány kitűnőségei elmenekülnének, és nem értenék, hogyan nem tud valaki odafigyelni a helyesírásra… Nos, hadarok is… ha szónokolok, vagy szavalok nem teszem. Ha a beszédem által döntöttek volna nem mehettem volna Babits versenyre… nem döntöttek elsőre… nem engedtek az első benyomásnak… nem mondták, hogy „igen, de”, hanem hagyták, hogy megmutassam… hagyták, hogy bebizonyítsam, ha jobban megnéznek, már nem is látszik a hiba, mert előjön sok más, ami elvarázsol. Nos, igen szörnyű a nyelvérzékem, ami még egy adag diszgráfiával is társul… képességhiány… fejleszthető, de nem javul meg soha… mégis-mégis volt valaki, aki azt mondta a kitűnő nem kell, hogy tökéletes legyen. A kitűnő az kitűnik, az rajong, az belehal abba, amit szeret. Érzéke és szíve van hozzá, megváltozik az arca, a hangja ha találkozik az irodalommal és mindezt nem takarná a nyelvtan által lehúzott jegy.  Ezért addig segített és kereste bennem a jót, támogatott, míg én is rájöttem, hogyan tudok az lenni, akinek mindig is láttak a szüleim, akit meg akarok mutatni. Nem leszek tökéletes, de tündökölhetek. Magyar érettségi: ötös - és ezt csak annak az elhivatott, mindenkiben jót kereső, emberséges és csodálatos magyar tanáromnak köszönhetem, aki már nincs köztünk, szombaton köszöntünk el tőle. Tudom, hogy Isten látta benne is a kiválót!

Csodálatos, hogy a szüleink milyen szeretettel, aggódással néznek ránk. S ha ezt egy idegen is megteszi, ha egy idegen is a tökéletességre törekvőt és nem a gyarló embert keresi bennünk, akkor nagyon hálásak lehetünk, mert egy olyan alapot kapunk, ami egy életre szárnyakat ad.

A jót keresni, látni a másikban lenyűgöző. Sokkal jobb, mint kritikusan vizsgálódni és elzárni magunk elől a kiválóság felfedezésének esélyét. Legyen szó bárkiről, aki velünk szembe jön, keressük a jót, lássuk benne azt, aki szeretne lenni, mert ha szárnyakat adunk, képes lesz rá!

Mindenható Úristen! Alázatos szívvel fordulok Tehozzád munkám kezdetén.
Nagyratörők céljaim, de gyarló az én erőm. Kérlek, ezért minden erőnek forrása,
támaszd meg az én gyengeségemet, és tedd eredményessé munkámat azzal, amit
tanulok, a Te dicsőségedet növeljem. Hazámnak, és embertársaimnak javára lehessek.
Add, hogy jellemem épületét minél magasabbra emeljem, szent igazságodtól, és a
becsülettől el ne tántorodjam. (Cserkész ima)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.