A hétköznapi rutin olyan egyformának tűnik...mindannyian felkelünk, felöltözünk, elindulunk valahova, dolgozunk, feladatainkat végezzük (...) és este álomra hajtjuk fejünket...a hétköznapi buborékok a mindennapi csodákról, álmokról, kérdésekről kíván szólni. Apró részletekről, melyek miatt az ismétlődő napok soha nem egyformák. Legyen ez egy tv sorozat, egy könyv néhány mondata, egy ünnep meghitt ölelése, egy perc fájdalma, vagy egy tapasztalt ember biztató mosolya...valami ami arra késztet írjak róla...egy buborék ami felemel, megcsillan, felvidít
Keresés
Friss topikok
Jas:
Te is tudod, hogy semmi sem fekete vagy fehér...
...és e kettő "nem szín" között megannyi gyönyörű... (2013.10.07. 22:29)A kevesebb több?
:
Megszűnt a több évtizedes munkahelyem.
Saját kezembe kellett venni a sorsom alakulását, ezért kezd... (2012.03.27. 14:47)Add tovább!
A. Schweitzer:
A szilveszteri visszatekintésünk a minimum ahhoz, hogy jobb emberek lehessünk. (Sajnálat a kivétel... (2012.01.10. 23:04)Január 1 - Új Év - Fogadalmak nélkül
Mindenkinek kellemes hétvégét kívánok! Hétfőn újra hétköznapi buborék...addig is hosszú7vége:) Ma gyermekkorom egyik legkedvesebb versét osztom meg veletek. Hajnal Anna írta. Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább, Hogy ne mondjam el egyszer legalább, Hogy néma nevetésed mily varázs, Mint tüzes pipacs, virágzó varázs, Hogy arcod izzik tőle, mint az ég, Ha a szürke, tompa napból már elég, S az alkony minden tündérit ígér, Mi emberszívbe, s éjszakába fér. Leírtam homlokod, melyet a gond -sötét – uszályával bevont, mely alól örökké borult szemek mint messze felhőkből tekintenek, elérhetetlen, bármily közel, a lélek lelket, jaj mikor ölel? És elfordultam, ne lássa anyám, Hogy könny pereg szememből könny után. Elmondtam, milyen magas termeted, Lábujjra állva vállig érhetek, S emlékeztem, hogy mily édes gyönyör, Hogy mindig új vagy, idegen és más, Elporzó hullám, örök változás… Nyugtalan vággyal ég felé lehelsz, Ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz, Az ölelés vagy, élő és örök, Az első mozgás, melyből a körök Indulnak, s visszatérnek szüntelen, Lelkünk egymásban sohasem pihen… És felriadtam-, régen hallgatok, Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog… S zavartan mondtam: anyám, a kezét Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép, -és hirtelen elállt lélegzetem, kezed éreztem hűlő szívemen, és elfutottam, hadd legyek magam, egyedül tiéd és zavartalan… …most tudom, oly nagyon tiéd vagyok, szivárványosak mind a nappaluk, hársillatúak mind az éjszakák, s téged virágzanak künn a fák, ezüstpárában, álmodó hegyek, tündéri folyók feléd lejtenek, melyek fölé az ámult ifju hold aranyló arca szomjasan hajolt, s úgy csókolja a vizeket a fény, ahogy emlékeimben téged én.
