A kilencedikei buborék valós eseményekre épül, ne olvassa el az, aki nem szeretne látni, érezni, hallani, mert a fiktív élete elég neki. Aki úgy érzi könnyebb megmaradni a közeli, fájdalmas valamiben, mint minden erejét összeszedve kilépni a semmibe, megállni egyedül, a saját lábán, szembenézni a kérdésekkel a veszteségekkel és a céljaival, hogy rátalálhasson a távolinak tűnő jó.

Ne kezdjen bele az olvasásba, aki járt már segítőszakembernél, de teljes mértékben biztos volt benne, hogy a szemben ülő nem is abban akar neki segíteni, ami a problémája és egyáltalán, hogy lehet szakember az, aki nem segít megmaradni, kitartani abban, amit csak kicsit meg kéne szerelni. Hát nincs ennek a pszichológusnak egy csavarhúzója, varázspálcája? – tette fel a kérdést… miért lépjek tovább, ha mások sem teszik? Azonnal kattintson máshova, aki szeret szenvedni. Köszönöm.

A folyó hol gyorsabb, hol lassabb sodrású. A part képe változó, éles sziklákat, homokos part vált, méregzöld rétet, puha pázsit követ. Kanyarok és zuhatagok, szakadékok és felföldek… végtelennek tűnő hosszúság, mindenki egy helyről indul, de máshova ér. A parton állók, nézik-nézik a folyót, nem merik beletenni a lábukat… sejtik, hogy ott jó lehet, látják a különböző sodródó, úszkáló, kapaszkodó, lebegő, fuldokló, vízen-táncolók népes hadát. De várnak. Várnak valamire és talán soha nem ugranak fejest, talán ott halnak meg, ahol születtek. Szép persze a vízen a csillám, a hullámok hangja a kavicsokon mennyei dallamokat sejtet, de mi az ahhoz képest, mikor a habok közt az összes kavics sodródását hallhatod, mikor érzed arcodon a vízcseppeket, testeden az áramlást, a flowt? Ezért, vagy mert lökik őket, sokan ugranak és elindulnak léthe tengere felé, hogy elérjék azt, amiről senki nem számolt be még. Jó lebegni a felszínen, lassan, ágról-ágra kapaszkodva, biztonságosan… nem jutsz messze, de oda kerülsz biztosan, talán már az elején látod a végét.

A bátrabbak az erősebb sodrást kihasználva haladnak előre és mindig kiválasztják a leggyorsabb utat, gyorsat a jóba, vagy a rosszba.

A bukdácsolók különböző arccal kerülnek a felszínre, egyesek levegőért kapkodva, életükért küzdve, teljes kétségbeeséssel élik meg azt, amit mások nevetve, kézen fogva, alá-alá bukva, elmerülve és kiemelkedve tesznek, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének a hullámvölgyek… megállnak egy kicsit a felszínen, majd újra kezdik és mindig-mindig olyan boldogok mikor felszínre dobják egymást, őket a víz, vagy valami alulról jövő erő.

Beleugrott. Igen, ő is úgy döntött nem áll a parton. Úszni kezdett, bukdácsolt, lebegett, haladt gyorsan is, ágakba is kapaszkodott… és akkor elkapta egy örvény… csak pislogott, hát megélhetem mindezt, megállhatok a folyóba? El sem hitte, hogy létezik ilyen mese, hogy szép lassan forog óriás köröket lejárva és körbenézhet egy biztosnak tűnő helyen. A harmadik kör kicsit gyorsabb volt, és már nem volt olyan jó, futni, futni ugyanazokat a köröket. Tovább haladt volna, mint a ficánkoló halak, mint a pattogó eső cseppek, a lebegő levelek, a kapálózó bogárkák, vagy a kecses hattyúk. Próbált a negyedik az ötödik körben kilépni a forgásból, próbált, de végül úgy elszédült, hogy elhitte talán itt a vége… a beteljesülés, a végzete.

Fuldokolt. Mindenki állt és nézett. Nézték, hogy milyen biztos, milyen kitartó, milyen lelkes. Révült arca lassan tűnt el a habokban. Csukott szájjal hánykolódott, majd egy óvatlan pillanatban szólni próbált: elsüllyedek! S ekkor vízzel telt meg a szája, a tüdejéből kiszorult a levegő... Megérkezett a halálra. Teljesen falfehér arccal feküdt a folyó fenekén és nézte a már alig látszó fényt a felszínen. Nézte és belehalt abba, hogy elmerült másba, elhagyta önmagát. A sóder alá szorult gyönge teste, s már biztosnak gondolta, hogy csak akkor szabadulhat ki a mélyből, ha szétoszló teteméből kiszáll a mindig kacagó lélek. Ekkor azonban fel-felvillantak képek. Pillanatok, amiket látott, amikor minden oldalról megnézhette az örvényt. Minden álláspontról megfigyelhette az életét… Erősödni kezdtek a hangok… a parton állók, mintha nem is lennének némák… hisz egyesek kacagtak, mások sírtak… néhányan bíztatták, bírja ki, ez a feladata. Lecsukta a szemét, hogy megadja magát az elmúlásnak, de ekkor egy fény cikázott végig a sötétségben, szeme felpattant és hallotta, amint körülötte néhányan elrugaszkodnak a mélyből és feltörnek félelmetes robajjal az ég felé. „Ennyi? Ennyi? Ennyi?” – még nem fogta fel, hogy ő is megteheti. „Dehát megpróbáltam!”… ő is rugdosott, csapkodott, kapaszkodott a semmibe… miért vitte le mégis újra és újra az örvény? Vissza akart menni ő, oda ahonnét jött… nem akart elmerülni a fájdalomban!

Ez a verzió itt tér véget. Az én történetem nem. Az én történetem nem ér véget a porban. Az én történeteimben a buborékok felemelik a földre rogyottat. Az én meséim a csillagok közt végződnek. Miért hagynám hát, pont ezt a számomra különösen fontos szereplőt feküdni a mélyben és várni, hogy visszatérjen? Hova is? Az örvénybe?

A folyó fenekén, kezei lassan megmarkolták a kavicsokat, le kellett süllyednie a legaljára, hogy kapaszkodóra leljen, és odébb vonszolja magát. Odébb a szépnek hitt forgásból, a marasztaló, magával ragadó, egyszerűnek tűnő magyarázatra szorulóból. Idő kellett persze ehhez is, de ahogy kicsit odébb lépett a folyó sodrása is segíteni kezdte, elég volt a kezeit kitartani. Azonnal jött a támasz. Egyszer csak érezte, megszűnt a nyomás.

Most jött csak az igazi döntés. Összekucorogva meghal a folyó alján, fájdalmaiba, emlékeibe temetkezve, vagy elkezd úszni felfele félre rakva félelmeit, hogy mi várja fent, hogy lesznek-e még forgatagok, mit sem törődve azzal, hogy mit zúg a tömeg, aki tapssal jutalmazta a drámát és könnyeivel duzzasztotta a vizet, mit sem segítve a néhány gátat építőt, a mellékágakat megnyitókat és csónakkal érkezőket.

Lélegezz. Szívd magadba a lehetőségek édes pillanatait, mert megtalálni az utat hosszú tanulás és fejlődés útján lehet csak, melyet senki nem fedez fel helyettünk!

Elrugaszkodott. Most úszik fölfele. Már kap levegőt, arcán kis piros kör jelzi az életet. De még fél egy kicsit, még kell egy kis idő és néhány jó szó, hogy elérhessen a tóba és fürödhessen a boldogságban… De ne félj, most már jól van, jobban mint mikor azt hitted vidáman körhintázik, kitartóan pörög, határozottan tartja magát és önfeláldozóan elmerül. Remeg persze, de remél, olyan őszintén, olyan tisztán, hogy a homály nem fedi be többé az arcát. S míg kiér a napra, a tűz melegíti átfagyott testét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.