„Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”

Persze félünk. Mindenkiben van félelem… Kiben több, kiben kevesebb, de szükség van egy parányira. Tudnunk kell, hogy van gonosz, akkor tudjuk megtagadni, ellene mondani. Amíg nem fedezünk fel egy problémát, nem is gondolhatjuk úgy, hogy meg kell oldani. Ha felismerjük erőnkkel, szeretetünkkel, józanságunkkal képesek leszünk bármit helyrehozni.

Kiért tartozunk felelősséggel? Minden idegenért, aki szembe jön velünk az utcán, s remegő kezét felénk nyújtja? Csak azokért, akiket ismerünk? Vagy azokért csupán, akiket szeretünk, megszelídítettünk? Kinek adjunk megújuló erőnkből, végtelen szeretetünkből, mértéket adó józanságunkból és kivel osszuk meg félelmeinket?

Talán sokat írok. (Apukám szerint változó gondolataink nem publikusak.) Sokat beszélek, kattog az agyam. Sokat gondolkozom, hogy ne repítsenek idő előtt a mennyig a buborékjaim, de mindennél több érzés van bennem. A szembe jövő idegen a cselekedeteimet vizslatja, az ismerősök a szavaimat hallják, az olvasó a gondolataimat vizsgálja, de a szeretteimhez az érzéseim is eljutnak, az erőm, a szeretetem, a józanságom.

Nem menekülök – írok, beszélek, gondolkozom. Itt vagyok – érzek. Kész vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.