Azt hiszem úgy kezdődött, hogy orvos leszek… volt egy kistáskám fehér műanyag, kis piros csattal és piros kereszttel. Benne plasztik sztetoszkóp, lázmérő, meg néhány olyan dolog, amiket orvosok nem használnak, de a maciim egytől-egyig meggyógyultak tőle.

Az anyuka az alap volt, amióta megkaptam az első babám, arról az örömről már nem is beszélve, mikor az első rózsaszín babakocsi tulajdonosa lettem, csak addigra már annyi gyerekem volt - macik, babák és egyéb plüssök személyében - hogy nehezen fértek el egymás mellett a csemeték.

Mikor a szüleim elváltak, nem csak a babakocsi tört össze egy nap véletlenül a traktor kereke alatt… Ügyvédek, hivatalok, pszichológusok… a több éves gyermek-elhelyezési per megtette hatását, mindennél jobban bíró akartam lenni, aki ül, ül ott fent magasan a kalapácsával és tönkre teszi az életét egy csomó embernek. Biztos voltam benne, hogy én jobban csinálnám. Nem szednék szét testvéreket, nem faggatnék gyerekeket hülyeségekről… Az óvodát így kezdtem… farsangkor a mamám mégis őszirózsa jelmezt varrt nekem. Újra előkerültek a babák és a kockás pokrócon Barbie és Ken családot alapítottak és örök hűséget fogadtak egymásnak… Nem tudom, hogy alakult a sorsuk, de mindenesetre együtt ajándékoztam tovább őket évek múltán – ne rajtam múljon a dolog.

Általános iskolában is jöttek az érdekesnél-érdekesebb elképzeléseim: pécsi akartam lenni, balerina, énekes, táncos, szinkronúszó… pedig se úszni nem tudtam, maximum gurulni, így balerinának is pocsék lettem volna, azért titokban néha ugrabugráltam kicsit.

A színészet nem tudom mikor jött… gimi előtt, vagy már közben. Ez a terv egészen a felvételiig kifutotta magát. Az újságírás egy három hónapos állásig jutott. A kereskedelem soha nem volt álom mégis évekig munkámmá vált, s nem panaszkodom, ott is megtaláltam a kis saját világomat. Kamaszként asztalon volt még a tanár, író, de ha emlékeim nem csalnak még az apáca is előkerült valahonnan. Nem könnyű a pályaorientáció. Szenvedtem is, hogy nem találom az édesanya szakirányt a felvételi tájékoztatóban, így a kommunikáció szak és a bölcsészek nyílt napját néztem meg, csupa pesti egyetemen.

Soha nem felejtem milyen határozottan tudtam 18 évesen mi leszek… mégis azóta ezer lehetőséget fedeztem fel a világban és magamban és egy diploma kellett ahhoz, hogy tudjam, mi legyen a második. Szerencsés vagyok, mert hivatásra leltem és minden fontosabb álmomból megőriztem egy kicsit másodállásokban, hobbikban, az életemben.

Bátorság, támogató környezet, információ, kitartás, céltudatosság, akaraterő, hit, tehetség, tudás – sok minden szükséges, ahhoz, hogy életre hívjuk a bennünk rejlő értékeket, de a legfontosabb, hogy soha ne higgyük el, még magunknak se, hogy kevesebbre vagyunk hivatottak, mint a tökéletességre törekvés!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.