Seneca szerint: „Úgy adj, ahogy kapni szeretnél: vidáman, gyorsan, hezitálás nélkül - mert nincs áldás azon, amit nehezen adnak."

Átadni, feladni, megadni, beleadni egész embert kíván.

Szomorúan tesszük, ha nagyobb a veszteség, a lemondás, mint az öröm. Amikor nem szívből jövő az szuvenír. Lassan tesszük, ha még egérutat nyernénk, ha fáj odaadni a kincset, ha nem őszinte az ajándék, ha nem várják annyira… Hezitálunk, ha félelmeink vannak, csalódásokkal teli a szívünk, nem vagyunk biztosak magunkban, vagy a másikban, netán megtartanánk magunknak.

Miért adunk? Kinek, mit, hogyan, mennyit, hányszor adtunk és mit vártunk cserébe?

S magunknak mit adunk? Például még egy esélyt? Esélyt a boldogságra?

Vezethet a boldogsághoz fájdalom? Várni kell rá? Biztosan tudjuk, hogy az lesz jó nekünk? A boldogság egy érzés, így felesleges minden kérdés. Nem lehet leírni, elmesélni kinek mit jelent. Nem kérhetjük, nem várhatjuk, csak vágyhatjuk és ha előttünk áll elszalaszthatjuk, mi több összetéveszthetjük, ha csak önző módon a magunk javát keressük, vagy túlzásba visszük.

Ne félj, akkor gyors leszel, vidám és egy pillanatig nem tudsz várni majd, mert egyetlen biztos jele van: megáll az ész.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.