Őszintén kérdezem, te szereted a hazugságot? Meghallod, mikor emberek magasabb hangszínre váltanak? Egyeseknek órákat trillázik a hangjuk és túláradó mosolyuk már ki tudja, mit takarhat…

Én őszinte ember vagyok, vaskalaposan szókimondó, nem tudok disztingválni, legyen szó hierarchiáról, kegyes hazugságról (ilyenkor rendszerint az arcom árulna el, önálló életre kel és fintorog), vagy az életemről. Te is jártál már úgy, hogy kiforgatták, amit mondasz, vagy meg sem akartak hallgatni?

Sok helyzetben akkor tudnánk jól működni, ha kivennénk a gerincünket.  Én még porckorongjaimat sem akarom koptatni. Ha valamit gondolok: mondom. Ha másképp gondolom: elnézést kérek és javítom. Szerencsére meg van az egyensúly, mert bár őszintén elmondok mindent elsőre, másodikra, harmadikra… soha nem alkotok rendíthetetlen, beskatulyázott véleményt senkiről, mindenki kap minimum három esélyt és mindenkiről a jót feltételezem, amíg be nem bizonyul az ellenkezője és még azután is tudom, hiszem, hogy ember, ezért jó.

S, ami még nagyon fontos, attól, mert valakivel valamiben nem értek egyet legyen szó szakmáról, érzésekről, stílusról, ízlésről még tudok benne sok mást szeretni. De bizony elmondom azt is mivel nem értek egyet… és mit gondolsz… ezek után ő még akar bennem valamit szeretni?

A liberalista nevelés nem az őszinteségre épül… Most lopom a következő frappáns gondolatot, de nagyon illik ide… a pincsi fejét folyton simogatják indokolatlanul, nem is tudja miért a simogatás, nem is érti mi a jó. A kutya, akkor kap gazdájától dicséretet, ha tett valamit, akkor is egy érintést. Érti miért kapta. Melyik nagyobb szeretet? Amikor hagyják, hogy belső indítatásból tegyed a jót, vagy amikor külső visszajelzések elhitetik, hogy minden jó, amit teszel?

Anima Sound System énekli a következőt: „Hazug legyen, mint egy túlexponált képen”. Nem akarom, hogy az életem túlexponált legyen. Túl színes, túlcsorduló. Legyen fekete-fehér, hagyományos, tartós, tömör, érthető, őszinte. Mert mind mondottam nem baj, ha nem értek mindenben egyet (sőt nem kell, nem erről szólnának az emberi kapcsolatok, de az értékrendem elég szilárd, nem fér bele semmi, ami álságos.

Igyekszem tisztelni azt, aki másképp vélekedik a fentiekről (bár még gyakorlom). És tisztelem magam is, hogy nem hagyom kipukkasztani azt a buborékot, amiért mindenki saját maga felelős, ezt pedig úgy hívják: becsületesség.

Ha véleményt mondok valamiről, nem felejtem el, amit az Újszövetségből tanultam. Jézus nem a bűnöst, hanem a bűnt ítéli el. Én nem ítélek el, nem az én posztom! De értékelem a tetteket, a szavakat, a gondolatokat, a nonverbális jeleket, a környezetemet. Nem az embert, mert egy-egy pillanat, egy cselekvés, egy szó, egy érzés nem az ember. Ezért is kár, hogy az értékelést sokszor velem azonosítják.

Ha úgy érzed sarokba szorítottak, nézz körbe. A sarokban is fel tudod emelni a tekinteted, fel a létezés felé. Mást mutat már a kép? Lépj ki a sarokból. A cél szentesíti az eszközt?

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.