Mikor a párommal kempingezni mentünk a tengerpartra vágyakozva néztem a különböző méretű és felszereltséggel rendelkező lakókocsikat. Meg is fogalmaztam jó párszor, hogy az én csodálatos nagyszüleim, akik végig dolgozták az életüket, miért nem engedhetik meg ezt maguknak. Miért ér kevesebbet az ő munkájuk, fizetésük, nyugdíjuk, mint például a német kisnyugdíjasé. Hogy lehet az, hogy a nagymamám soha nem látta a tengert, másoknak meg bérelt helye van a tengerparton... Nem azt találtam igazságtalanságnak, hogy nekik miért van, hanem sajnáltam a nagyszüleimet, a mamámat, aki évek óta nem tudja elhagyni a házat sem, és amikor még tudott menni és megmutattuk neki az Árkádot, azt is lenyűgözve nézte, hogy milyen óriási, mennyi áru, mennyi csoda…

Ma játsszák az m1-en egyik kedvenc filmemet (a több száz közül:)), ami eszembe juttatta a lakókocsit… Miért kell várni nyugdíjig? Miért kuporgatunk, gyűjtögetünk, esszük mindig a másnapos kenyeret, hogy majd a jövőnek jobb lesz? Miért tervezgetjük, hogy ha majd nyugdíjasként lesz időnk ezt-meg azt tesszük? Miért  halasztjuk holnapra azt, amit ma is megtehetnénk? Miért a nyugdíjasoknak van lakóautója? Miért gondolom, hogy majd nyugdíjasként járok úszni, majd akkor elolvasom azt a sok könyvet, majd akkor lesz időm minden vasárnap sokat aludni, vagy mit tudom én!?

Felhívtam a mamámat, akinek ugye nincs lakókocsija, viszont van járókerete… odabattyogott a telefonhoz és elmesélte, milyen vicces a papám, aki, hogy ne zavarja a telefonálás a híradó nézésbe, egyik fülét bedugja a másikat a tv elé fordítja… és a hangja vidám volt. Mondta, hogy hallotta anyukámtól, hogy majd megyek haza és lángost csinál nekem. Mondta, hogy milyen nagy hó van. Mondta, hogy a nővérem megy a hétvégén… ja igen és azt is mondta, hogy le kell tennie a telefont, mert a morfium tapasz, amit fájdalomcsillapításként kap lejár 5 perc múlva és neki azt óramű pontosan kell cserélnie az orvos utasítása szerint. Mindent elmondott, ami őt érdekli, boldoggá teszi. Nem akart lakókocsit.

Amit akarunk, tegyük meg akkor, amikor akarjuk, amikor tudjuk, amikor ott van előttünk, ne vacilláljunk. Mi is, vágyaink is változnak idővel. Sokszor halljuk, hogy akkor kell megbecsülnünk amink van, amikor (még) megvan . Mégis gyakran elfelejtjük. Sokszor azt látjuk mi nincs. Ebben a pillanatban van egy billentyűzet a kezem alatt, van otthonom, családom, barátaim, munkám, teli pocakom (majonézes kenyérrel)és vannak terveim, álmaim…

Egy percet sem vesztegethetünk el, amikor arról van szó, hogy éljük az életünk.

És ekkor eszembe jut a munkám, mikor embereknek, akiket évek óta gyötör egy probléma egy A4-es lapon vázolom a lehetséges megoldási tervet… hogyan, mégis hogyan tudnák elfogadni, hogy mindazt, ami nekik évek nehézsége volt, képesek megoldani pár nap, hét, hónap alatt…hogyan fogadják el a változást, még ha az jót is hoz.  Sokszor könnyebb elmenekülni…néha pedig értelmetlen bármit tenni. Ha most eladnánk mindenünket és megvenném a legszuperebb, legmodernebb lakókocsit a nagyszüleimnek és a ház elé gurítanánk, mégis mit kezdene vele a nagymamám? Nyugdíjasként, vagy mikor már nyugdíjassá válunk egy probléma megoldása kapcsán sokszor kár arról beszélni, mi lehetett volna eredményesebb. Ebben az esetben az, ha több lángost fogok enni, lakóautó vásárlás helyett.  Azokban a problémákban kell segítenünk, amiben kérik. Viszont egyet meg kell tennünk kérés nélkül is: meg kell tanítani a gyermekeket álmodni, hogy higgyenek a buborékokban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.