A színek hiánya. Az érzések hiánya. Valakinek a hiánya. Feketeleves.

Nem vakítanak a fények, a színek, az ízek. Belül, kívül, vagy mindenhol feketébe burkolhatjuk azt, amit Isten is színesnek teremtett.

Feketémet megkeverem balról jobbra, keserűségét cukorral oldom fel. Gyászruhám nem akasztom még fel a fogasra, hagyom, hogy ne érjen el semmi, ami vidám. Hajam az arcomba söpröm. Elég, ha azt látom a világból és elég, ha belőlem is ennyit látnak: fekete. Ne vakítson a fény, ne lássak semmit, ami szép, ami jövő, ami az életről szól… megállj! Ifjúságom fekete necc harisnya mögé rejtem acéllal bélelt bakancsommal körülbástyázva…

Múlik az idő és eszembe jut az a kis királykék, pamut, kellemes ruha. Még mindig szépen simul. Hajam hullámcsattal hátratűzöm. A vadító, démoni hullámok mögül előkerül fehér homlokom.  A kék szemhéjak felvidítják az erős arccsontjaim által keménnyé formált tekintetem… mikor hajam hátratűzöm úgy csap a napsugár szemembe, ahogy csecsemő látja meg a napvilágot. Üvölteni kezdek én is. Mi jön most vajon? Rendelek egy lattét – tejjel barna a fekete, máris édesebb. A tüdőm levegővel telik meg és sírni kezdek. Gyűlölet, fájdalom, remegés, hányinger, rettegés… rabja voltam a sötétnek… de most… most vége!

Tagadni az életörömöt? Elhinni a halált? Beletörődni a vakságba? Nem ismerem ezeket…

Semminek sincs vége, amíg van feltámadás!

Nézz az égre! Ott száll egy buborék, színesen csillog, mert én nem látom a fekete verziót. Élek!

Mindegy milyen az ábrázatod – Isten embernek teremtett, színesnek és csillogónak!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.