Az első puszit az arcomra egy Bálint nevű fiútól kaptam. Nem ezért utálom a Valentin-napot. Az a puszi vicces volt. Annyira megijedtem, hogy mit akar ez a pattanásos kamasz az én amorf kamasz arcomtól, hogy a kezemben levő papírzacskót elejtettem, a zsömlék meg szanaszét gurultak. Felkapkodtam, mindketten elnézést kértünk egymástól. Ő elutazott a szüleivel nyaralni… és mikor egy év múlva újra találkoztunk érdekes mutáló hangja volt, én meg már nem is ijedtem volna meg, de nem is akartam semmit. Igazán rendes srác volt ez a Bálint, de mint később kiderült igazán nagyon-nagyon csak attól akarok valamit, aki nem akar engem igazán, vagy nem engem akar igazán, vagy nem tudja, hogyan akarjon igazán, vagy akar, de nem igazán. Te hogy állsz a szerelemmel? Hisz a szerelem egy igazán nagy buborék… te is anitvalentinista vagy, mert úgy érzed az egész a szív alakú lufi árusokat, a csokiboltosokat, meg a cukrászdákat gazdagítja, vagy te zokogva konstatálod, ha elfelejtődik az ajándék a nagy Ő-től, melyet szerelme bizonyítékául vársz tőle, hisz kedd van, jah meg Valentin…

Ebben nem hiszek, sajnálom, de természetesen mindenkinek szíve joga és még meg is hatódom, ha valami aranyosat hallok. De hiszek a mindennapi figyelmességekben. Az apró meglepetésekben. A dicséretekben.

Mikor reggel a csizmám ki van pucolva és így elérem a buszt, meghatódom. Ha vásárlok tuti veszek néhány apróságot, melyek a szerelmem kedvencei, így mikor kipakoljuk a táskát, ő is talál valami jót a számára semmit nem mondó pagodakarfiol és kurkuma közt, mert neki a piros pöttyös az igazi. A legfigyelmesebb pedig akkor vagyok iránta, ha figyelek magamra, ápolt és kedves maradok, derűs és életvidám, pozitív és megújuló…

De nem csak a párkapcsolatban lehetünk figyelmesek. A munkahelyen, mikor ebéd közben híváshoz futok és mire visszaérek újra meleg az ételem érzem a törődést, több nem is kell… vagy ha látom, hogy mindenki fáradt, veszek a megbeszélésre egy zacskó nápolyit…

Felhívom a nagyszüleimet, gyakrabban, mint ahogy „elvárható”, többször, mint ahogy időm engedi, mert tudom, hogy nekem ez a telefonhívás a napom 5 percét, de nekik a napjukat jelenti.

Képeslapot küldök anyukámnak csak úgy, mert milyen buli már, ha a csekkek között az ember talál pár kedves szót…

Nem panaszkodom, hanem jó híreket írok, szépeket írok, nem a hibát keresem a másikban, hanem a jót. Mert persze poén húzni valamivel a másikat, de mi lenne, ha egyszer valami biztatót, őszintét, komolyat, dicsérőt mondanánk…

Ha a főnök többet dicsérne, vajon jobban teljesítenénk? Az elismerés ösztönözne minket?

Ha a párunkat többet dicsérnénk, vajon jobban oda figyelne arra, hogy a kedvünkbe járjon?

Ha elmondanánk a másiknak, hogy milyen fontos, legyen bármilyen nap is. Szavakkal, vagy egy telefonhívással… jobb lenne a napja?

Én hiszek ezekben. De nem csak február 14-én, sőt leginkább akkor nem, mert az olyan megrendezett.

Drága „anyósom” azt mondja, hogy nekem soha nem lehet megkérni a kezemet, mert nem akarom Karácsonykor, nem akarom mások esküvőjén, nem akarom születésnapomon… hát pedig sokszor lehet, bármelyik egyszerű pillanatban, ami nem megrendezett, nem álságos, nem erőltetett, hanem szívből jövő, őszinte és olyan, mint amilyen az élet: hétköznapi csoda.

Bármit is gondolok a holnapi napról, legyen olyan, amilyennek megálmodod. Csak ne felejtsd el, a másik is álmodik, és azt neked kell teljesítened! Gondolj minden nap azokra, akik körülvesznek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.