Annyira csodálatos hópelyhek hullottak ma az égből. Tökéletes, formás, hófehér, törékeny, parányi, puha, hideg kis teremtmények pottyantak a tenyerembe, majd elolvadtak, mint a friss, meleg, vaníliás hókifli a számban. Szánkózó gyerekek, csúszkáló cipők, türelmes autósok, csendes világ. Ámulatos világ. Mindig is szerettem a télnek ezt az ellentmondást nem tűrően óvatosságra, lassúságra, fehérségre intő arcát.

Ha valami okból nem itt élnék fájó vágyakozással gondolnék a négy évszakra. Az esőáztatta őszre, a zizegő levelekre, a színpompás lombkoronákra, a langyos szélfútta szeptemberi kirándulásokra a Mecsekben. Álmodnék az izzasztó kánikulát hozó nyárról is, a port felverő zivatarokkal, a szelesebb, pulcsisabb napjaival; és picit a tavasz is hiányozna, mert az is kell a teljességhez, a maga lucskos, melengető, virágot nyitogató, madarat csipogtató szeszélyes őrületével. Legjobban mind közül pedig a magyar tél hiányozna, mikor hóvirágra esik a hó, pulcsira, nagykabát, majd pólóra irhabunda kívánkozik, s szalonnán csüngenek a cinegék az ablakban. Semmiből sem sok, mindenből pont elég.

Nincs vulkánkitörés, nincs mérges pókcsípés, nincs hurrikán és tomboló tornádó. Nem osztjuk meg mindennapjainkat földrengéssekkel. Forrásaink gazdagon ontják az éltető vizet. Tavainkban, folyóinkban piranhák, krokodilok nélkül mártózhatunk meg, erdeinkben nem fojt meg se kígyó, se grizzly medve, de kecsesen cikázik látóhatárunkon belül az őz, s  bőg a szarvas. Nem ijesztő, de pont elég vad a vadon, nem rémisztő, de elegendő témát ad az időjárás…

E téli estén kuckózok a meleg bárány gyapjún és körbevesz hazám. Golyóstollal írom a bloghoz skiccemet, beveszek egy nagy adag C- vitamint egy pohár szódával, és véletlenül sem a Szomorú vasárnapot hallgatom… hétfő van... tündöklő fehér hétköznap. Itt az idő, hogy mi is alkossunk valamit. Egy jó érzést arról, amink van; egy kedves gondolatot azokról, akik máshol keresik most kenyerüket; egy nagy álmot, amely az egész világot megváltoztathatja; vagy csak egy sort, ami rámutat, minden rendben van: nyugalom, jön a tavasz ha itt az idő, és akkor újra töltődhetünk a nap melengető sugarával, de addig fedezzük fel a hópehely tökéletes szépségét. Ne féljünk csendben maradni, önmagunkkal kettesben. Ne az időjárásról beszéljünk, hanem arról, ami miatt szívesebben beszélünk az időjárásról. Lássuk, hogy ha homokba dugjuk a fejünket, attól még nem indul el semmi jobb irányba, de ha hóba dugnánk, tán hidegzuhanyként érne minket a felismerés, rajtunk is múlik a holnap. Ne túl, hanem megélni akarjuk a hétköznapokat. Legyen az utca beton fekete, vagy hófehér leljük kedvünket a mában, lássuk szerepünket a jövőben! Vigyázat: a valóságban nincs súgó.

 

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.