Verbális és non-verbális jeleinkkel bármit képesek lennénk kifejezni a másik embernek. - Elvileg. Mégis rengeteg dolog van, amiről nem tudunk, nem akarunk beszélni, vagy úgy gondoljuk, hogy nem kell beszélni.

Panaszkodunk – persze ez is segít. Jó, ha minden héten kerítünk egy fél órácskát arra, hogy megállás nélkül mondhassuk ami bennünk van, a legjelentéktelenebbnek tűnőtől az egészen fontosig, úgy, hogy csak végighallgatnak minket, kérdezés, vélemény és főleg ítélet nélkül; majd ugyanezt a figyelmet megadjuk a másiknak is. Ez a ventiláció, amely segít kiereszteni a gőzt… de „csak” tűzoltásra jó… Ezután jönne az igazi beszélgetés.

Áradozunk – ami szintén jó, hisz ha „szétvet minket az öröm”, akkor azt világgá akarjuk kürtölni. Mesélünk, mesélünk kitérve az egészen apró részletekre is… sokszor talán nem is halljuk mit mond, vagy, hogy egyáltalán reagál-e rá valamit a hallgató közönség… Ez a beszámoló segít feldolgozni az élményt… de „csak” átélésre jó… Ezután jönne az igazi beszélgetés.

Regélünk – a rengeteg történésről, mintha be kéne pótolni a kimaradt napokat, heteket, hónapokat, amióta nem láttuk egymást. Végeláthatatlan kérdéseket, végeláthatatlan válaszok követnek… végig futunk a felszínen, nehogy kimaradjon bármi, de a mély érzéseknek, a beleélésnek nem marad csend… Ez valamiféle élő napló lehet, de csak arra jó, hogy a másik információt szerezzen az eseményekről, a jelenről és nem kap eleget a másikból mégse, mert ezután következne a beszélgetés.

Pletykálunk – ami nagyon muris. Kíváncsi kérdések hada, izgalmas félinformációk. Meglepetés és megnevettetés… és nem garantált a rosszindulat, lehet, hogy csak feszültség oldás… esetleg el-elindulna az igazi beszélgetés… de valamiért olyan sokszor megakad.

Miért? Miért olyan nehéz felvállalni az életünket, szőröstül-bőröstül? Miért nem beszélünk félelmeinkről, várakozásainkról, érzéseinkről, kérdéseinkről? Miért nem vizsgáljuk meg, hogyan oldódott, oldódhat meg a probléma, hogy tovább tudjunk lépni a panasz után? Miért félünk kérdezni a másiktól, válaszolni a másiknak? Reálisan, őszintén elmondani, hogy ÉN, csak is én, ezt érzem, ezt gondolom, ezt tenném. S, mikor az örömökről zengünk ódát, miért nem tanítjuk meg a többieket a titokra, nekünk, hogyan sikerült, mi milyen hullámvölgyekből másztunk ki, hogy felérjünk a csúcsra, hol marad az érem másik oldala? Miért gondoljuk, hogy minden apró-cseprő dolgot el kell hadarni, a közös pontok, érzések felfedezése és átélése helyett? Miért szeretjük a pletykákat és miért nem szeretjük, ha rólunk pletykálnak? Miért ilyen sok a tabu téma? Miért kevés az igazi beszélgetés?

Mi kellene a beszélgetéshez? Idő, nyitottság, őszinteség, önismeret, bizalom, megértés, türelem, elfogadás, figyelem, hely…

Ma este mesét meséltem Bercinek. Volt időnk. A mese őszintén róla szólt, megbízott bennem, hagyta, hogy sodorjon minket a mesénk, amerre csak szárnyal a képzelt. Megértette miről szól a történet, türelmesen végighallgatott. Én figyeltem őt, ő figyelt engem, egy igazán jó kis helyen kucorgott: az ölemben. Ez a mese, beszélgetés volt. Róla meséltem, kérdeztem és visszajeleztem és az ő kérdéseire válaszoltam. Olyan könnyű volt. Nem voltak tabu témák… csak a mese volt.

Tudod, a mesékben már mindent leírtak. Keresd meg Te is a mesédet! Rólad mit írnak a színes, ékes könyvek? Melyik romantikus vígjátékban, vagy akció filmben, netán népmesében találod meg a te történetedet? Ha nehéz beszélni róla, éld át azzal, akinek jó lenne elmondani, amit érzel. A gyerekek a mesén keresztül sok mindent átélnek, éreznek, megértenek, megtanulnak… Talán nekünk is segíthet, ha meghallgatjuk mások meséjét.

Jó éjszakát!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.