Azt hiszem, az illatok örökké megmaradnak bennünk. Ha már nem látok, nem hallok majd, akkor is bennem lesz mindaz, ami az életem során mélyen belém itta magát. A gyermekkor, a tudás, a nyár, a szerelem illata.

Ma elővettem egy dobozból egy régebbi ruhadarabot ami a múltam otthonát idézte fel. Hirtelen nem is jöttem rá, mi olyan érdekes benne. Miért álltam meg egy percre… Aztán eszembe jutott mit is érzek.

Illatok. A legelső a dédi lépcsőháza volt a Király utcában, ahol mindig átható dohszag volt, régi leomló falak, zömök kő lépcső, egy kis ablak csupán… mindig úgy örültem mikor beléptem oda és szívtam magamba végeláthatatlanul a számomra annyira jóleső doh, penész és az idő találkozásából megszületett alkotást.

Emlékszem a láthatások tej és széna illatára. A kollégium olcsó bútorlap és régi fabútor keverékére, a kávé illatra a nagymamánál, az első parfümömre, egy nagyon sokáig keresett testápolóra, amire azóta sem akadtam rá, a mamám karamelljére. Jó érzéssel tölt el a kórházak hipó szaga és a gyógyszer illat a patikában, a leöntött tűz, a vizes fű, a zsongó rét, a fékező vonat, a napon száradt lepedő, az esőt hozó szél és a zöld tea illata is.

Azt hiszem egy levendula, piskóta és púder illatú jövőben kiegyeznék… egy kis bazsalikomos paradicsommal fűszerezve.

Mennyi emlék, mennyi érzés. Az illatokat érezzük, nemcsak az orrunkban, a szívünkben is. Ezért most belebújok egy nagyon finom illatú pulcsiba, hogy körbeöleljen a remény illata. Hinni kezdem újra, hogy az élet szép. S, csak remélem, hogy nem csal a szimatom. ;)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.