A felhők felett ragyog a nap. Nem könnyű eljutni oda. Lehajtott fejjel, nehéz szívvel, erőtlen karral felmászni a tanulság létráján, miközben a régi emlékek lehúznak. Átjutni a fátyolfelhőkön és talán már attól is megijedni, átvergődni a viharos fekete égbolton, villámok és mennydörgés közepette, mikor a hangzavarban, a zavarodottságban szinte elnémul a mennyei zene a szívben, ami az életre hívogat. Ó, mennyivel könnyebb lenne belehalni bármibe. Szerelembe, elmúlásba, fájdalomba, örömbe, s nem tudni mi jön utána. De mégis csak tovább lélegzünk és óhajtjuk az életet, a felelősségvállalást, a jövőt megélni a múlttal a hátunk mögött, a kérdésekkel a talpunk alatt, melyek arra biztatnak: fuss el. Kapunk hozzá valami pluszt fentről, ami miatt sikerülhet mégis előre nézni! Ünnepet a szívben, hitet a lélekben, akaratot a fejben, elhatározást a testben.

Veteményest találok és elszórom a múlt emlékeit, könnyeimmel öntözöm és megvárom, míg kihajt a csalódás virága belőle. Kalapomra tűzőm, hogy soha se felejtsem el mit nem akarok újra érezni, de egy szálat szép cserépbe helyezek, hátha valaki a lehetőséget, a csodát látja benne meg, saját életének kiteljesedésére.

Folyót találok és beleengedem mindazt, ami elúszott, de utána nézek, hogy lássam mi is történt. Végig élem, újra és újra, ahányszor csak kell, hogy megnyugodjak és képes legyek újra csónakba szállni, s lebegni a harmóniában.

 Hegyet találok és felmászok a tetejére, hogy világba kiáltsam: azt hittem! Dühömet, tagadásomat, alkudozásomat. Aztán lesétálok… leülök a mezőre… pipacsokat nyitogatok és elfogadom, emlékezem, már csak a szépre.

Elveszítünk egy darabot magunkból, kapunk egy új részt. Soha nem a másikat bukjuk el, hanem a saját érzéseinket, álmainkat, élményeinket, emlékeinket, hitünket, megállapításainkat, melyeket ráépítettünk, beleláttunk a másikba. Aki többet adott, látott, érzett, nagyobb fájdalmat él meg, főleg, ha nem gyakorlott e téren.

A bánat enyhül, a bűntudat megbocsájtást nyer, a miértek pontra lelnek. Sok mindent visszanézve könnyedén sikerülhet átírni, de a végét, a tényt, nem tudjuk elfelejteni, elfogadni tudjuk csupán. S ha ez megtörténik, új esélyt és új emlékeket kaphatunk az életre. Újra képesek leszünk odafordulni valakihez és hinni, hogy mi adhatunk, láthatunk, érezhetünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.