Azt ígértük Istennek, hogy „mi is megbocsájtunk az ellenünk vétőknek” Megtesszük vajon? Azt kérjük, bocsássa meg a bűneinket. Képesek vagyunk őszintén megbánni és változtatni? Legnehezebben mi fogadjuk el, hogy vétkezünk és a végtelenségig képesek vagyunk szépíteni, eltakarni, elfelejteni saját gyarlóságainkat. A jó hír, hogy Isten meg akar bocsájtani nekünk, szeretni akar minket, szívünkbe írta, hogy vágyjunk rá, így talán egyszer megkérdezzük őt is, mit akar… A szeretet fényt gyújt a legnagyobb sötétségben is, csak ki kell nyitnunk a szemünket. Dönteni nem tud helyettünk még ő sem, mert nekünk adta a szabad akaratot. Így, ha mi makacsul állítjuk, hogy az életünk boldog, jó, a legjobb, ami lehet, nem fogja apró fogvájó pálcákkal kitámasztani a szemünket, hogy egy kicsit körbe nézzünk és tekintetünk perifériáján kívül megláthassuk a lényeget. Rámutat értékekre, támaszt kétségeket, megpróbáltatásoknak tesz ki minket, de nem helyez át minket a paradicsomba akaratunk ellenére. Lehetőségeket ad, utakat mutat… de vajon megtudunk-e bocsátani az ellenünk vétőnek, ha mi magunk voltunk azok? Csodálatos érzés, ha elfogadjuk, akik vagyunk, amire vágyunk, amire születtünk és rátalálunk a mi tökéletességre vezető utunkra, de ehhez el kell fogadnunk önmagunkat szépítés nélkül, esendően és őszintén. Az álomkép, álom úton, álom ország felé sétál. A valóságos élet valóságos szépségei valóságos embereket várnak. Nem azt, aki voltál, aki lehetnél, aki szeretnél lenni, akinek más szeretne látni, hanem azt, aki vagy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.